Hogyan befolyásolja az identitásunkat a tér, azaz a lokalitás? Mit jelent egy adott térben otthon lenni, és mit jelent az ebből való kiszakadás? Többféle aspektusból válaszolnak ezekre a kérdésekre a Párhuzamos Magyarország // Parallel Hungary művei. Ezek elénk tárnak egy olyan valóságot is, amellyel mi, magyarként, itthon nem igazán szembesülünk.

A térben elsőre két installáció ragadja meg a figyelmem. Pallavi Majumder (IN) Magyarországon élő indiai nőkkel interjúzott. Ezeket a beszélgetéseket hallgathatjuk most a Köztesség címet viselő, háromcsatornás videóinstallációjában. A megszólaló nők arról beszélnek, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdeniük szülőföldjüktől távol, egy idegen kultúrában. Vallanak arról, hogyan alkalmazkodnak ehhez a másféle berendezkedéshez, hogyan egyensúlyoznak ebben a párhuzamos, mégis másik világban és arról is, hogy mi módon befolyásolja őket az itteni élet. Nehéz megszokniuk az eltérő öltözködési szokásokat, azt, hogy nem beszélik a nyelvet, de van, aki a magyar emberek komorságát, a mosolygás hiányát éli meg megpróbáltatásként. Ugyanakkor kiemelik azt is, hogy az itteni élet rendezettebb, biztonságosabb, békésebb és lehetőséget ad arra is, hogy függetlenek legyenek és felfedezzék a saját személyiségüket.

Pallavi Majumder: Köztesség

 A három képernyőt egy költöztető dobozokból felépített kupac fogja közre. A nyitott dobozok a helyváltoztatásból fakadó identitásváltozásokra reflektálnak. Olyanok ezek, mint az ablakok, amelyekbe bekukucskálva egyre mélyebben feltárulnak az egyéni sorsok, élettörténetek. Hol egy képernyőn hallgatjuk az interjúkat, hol személyes tárgyakra, hol papírfecnikre írt kulcsszavakra bukkanunk, amelyek az egyének helyváltoztatással kapcsolatos legfontosabb benyomásait rögzíti. Az üresen hagyott dobozok a hiányt szimbolizálják: azzal szembesítenek, hogy ezek az emberek az évek alatt ugyan sikeresen akklimatizálódtak az itteni szokásokhoz, azonban személyiségük egy részét mégiscsak otthon, a szülőhazájukban hagyták.

A másik hangsúlyos installáció Hanan Saif és Tarek Arabi (SY) A dobozba című közös munkája. Ez a térbeli konstrukció olyan, mint egy menedék, amely kvázi felszólítja a látogatót, hogy lépjen be, és nézzen körül. Azzal, hogy belépünk ebbe a raklapokból összeálló, fóliával körbetekert építménybe, kicsit át is lényegülünk, és mélyebben megértjük a művész tapasztalatait. Bent állva a művész, a befogadó és a mű között létrejön egy bensőséges dialógus. 

Hanan Saif és Tarek Arabi: A dobozba

A belső falakat és a padlót eltérő mértékben tükröződő felületek borítják, a felületeken pedig magyar és szír gyerekrajzok, portrék láthatók. Mivel homályosan magunkat is viszontlátjuk ebben a térben, így elbizonytalanodik a határ az önarckép és a portré között, egyszerre leszünk saját magunk és olyan valaki, aki ki van téve mások tekintetének/ítéletének.

Örömmel fedezem fel Manuel F. Contreras (CO) munkáját: a 2B Galériában találkoztam először a művészetével, most hasonlóan izgalmas művet látunk tőle. Az Egzotikus gyümölcsök kétcsatornás videoinstalláció. Az egyik szereplője Juan Pablo, aki sok évvel ezelőtt érkezett Budapestre, banánt eszik. Ez a folyamat előhívja benne szülőföldjének, Kolumbiának emlékeit és azokat a tapasztalatokat, amelyeket Magyarországon élő külföldiként szerzett. Banán banán után, egyre mélyebb sebek szakadnak fel. Őszintén szól arról, hogy az emberek mennyire sztereotipikusan viszonyulnak hozzá, amikor kiderül a származása. Pablo betegre eszi magát, ez pedig a másság érzését hívja elő benne: felismeri, hogy ugyan nem tartozik ide, de igazából már Kolumbiához sem.

Manuel F. Contreras: Egzotikus gyümölcsök

A videó párjában megfordulnak a szerepek: míg az előzőben Juan Pablo mesélt Manuel F. Contrerasnak, addig most magát a művészt látjuk, amint avokádót eszik, miközben őszintén vall saját idegenség-tapasztalatáról. Felidézi az egykori családi ebédek meghitt hangulatát, és szól arról is, hogy az itthon egyre erősödő nacionalista szemlélet mennyire megnehezíti azt, hogy a rendszer részesévé válhasson. Míg az olyan egzotikus gyümölcsök, mint a banán vagy az avokádó, szabadon áramolhatnak a világban, addig az emberek vándorlása újra és állandóan megkérdőjelezi, hogy mit értünk állampolgárság és nacionalizmus alatt.

Zahra Fuladvand (IR) Tükör című performansza arra mutat rá, hogy a személyes és társadalmi terek közötti határok is kulturálisan meghatározottak. A videóban egy fátyolt viselő alakot látunk, aki a 2-es metrón utazva tükröt tart a kezében. A tükörben megjelenik maga az alkotó, amint felvételt készít, valamint az utazó magyar emberek. A tükör az, ami láthatóvá teszi a kulturális különbségeket. Míg Iránban a nőket egy láthatatlan fal veszi körül, addig itthon az a természetes, ha az emberek fizikailag, testi érintkezéssel is kifejezik az érzelmeiket a nyilvános terekben is.

Zahra Fuladvand: Tükör

 Volkan Mengi (TR) Egybecsengés című munkája arra reflektál, hogy különböző helyzetekben mennyiben másképp telik az idő Budapesten és Isztambulban egy Törökországból érkező külföldi számára. A két órára vetített mutatók arról mesélnek, hogy a Budapesten töltött idő alatt úgy tűnhet, hogy az otthoni idő megáll, nem telik.

Volkan Mengi: Egybecsengés

Cecilia Banderia Őr utca című munkája egy otthoni teret idéz: a párnákkal telirakott matracra mi is leheveredhetünk. Előttünk egy monitor, amin Joao Pessoa, az alkotó szülővárosának térfigyelő kamerák valós idejű felvételei futnak. Ezen a matracon is egy átlényegülés történik: a brazil alkotóvá válunk, aki budapesti lakásából szülővárosát figyeli épp. A kamera mozog, fordul, közelít, mi azonban nem tudjuk irányítani, csupán megfigyelők maradunk. Egy fensőbb, isteni tekintettel ruházódunk fel, amely annak a társadalmi osztálynak a nézőpontját szimulálják, amelyből az alkotó származik. Egy védett pozíció ez, csak szemlélői vagyunk az ottani társadalmi problémáknak. A felhangzó párbeszédből értjük meg, hogy Brazíliában az alkotót is egyfajta védőréteg vette körül, amely elválasztotta a veszélyt jelentő nyilvános terektől. Épp emiatt bizonytalanodik el, hol is lenne jobb élni.

Cecilia Banderia Őr utca

Tra Nguyen (VN) infografikai installációja, A kulcsok azt mutatja meg, hogy több ezer kilométerről az emberek hogyan vizualizálják Magyarországot. Mi érdekli őket, milyen képek válnak számukká reprezentatív szimbólumokká. A munka egy kutatáson alapszik. Ez azt igazolja, hogy az internet mennyiben képes torzítani a valóságot, és felfedi a vietnámi emberek valós tapasztalatait is.

A kiállítás február 14-ig látogatható.

Fotó: Kultúra.hu/Csákvári Zsigmond