A Dililit nézve belecsöppenhetünk az előző századforduló, a Belle Epoque korába, amikor Párizs a világ művészetének pezsgő központja volt.

A város panorámáját már a világ új csodája, az Eiffel-torony uralta, a paloták villanyfényben ragyogtak, az utcákon feltűntek a kor új közlekedési eszközei, a kerékpárok és az autók, de a polgári öltözködést még a 19. századi elegancia jellemezte, a hölgyek kalapkölteményeket és hosszú ruhákat viseltek, az urak fejéről nem hiányzott a cilinder, kezükből a sétapálca.

Mindezek a Dilili látványvilágában is megjelennek.

A mai néző éppoly friss szemmel csodálkozhat rá erre a régi Párizsra, mint a film Új-Kaledóniából származó kis főhőse, Dilili.

A csecsemő korában Párizsba került, és előkelő nevelőszülőknél nevelkedett kislány most egy lányrabló banda célpontjává válik (ne feledjük: ekkor már jelentkeztek a női emancipációs törekvések, s éppen ennek torz ellenhatása a különös nőgyűlölő bűnöző csapat, amely az elrabolt nőket rabszolgaként tartja).

Dilili azonban egy riksás barátjával nyomozásba kezd a banda után. Kalandjaik során megfordulnak Párizs szinte minden zugában, a város alatti rejtelmes csatornáktól az Eiffel-torony tetejéig.

Nyomozásuk közben nemcsak a város legjellegzetesebb helyszíneit érintik, hanem a kor legjelesebb művészeivel, tudósaival is találkoznak, olyanokkal, mint Proust, Manet, Renoir, Toulouse-Lautrec, Marie Curie, Emma Calvé vagy Sarah Bernhard (a nézőnek jó játék, kit ismer fel közülük).

Michel Ocelot (Kirikou-filmek, Hercegek és hercegnők) egészen különleges látványvilágot teremtett legújabb egész estés alkotásában. A hátteret sok jelenetben a város legendás helyszíneinek valóságos fotói szolgáltatják (ezeket is a rendező készítette), ebben mozognak az animált karakterek.

A film lényegében egy remek történetre felfűzött, nagy párizsi képeskönyv úgy, ahogy biztosan nem láttuk eddig, mert látványában is mesebeli.

A César- és BAFTA-díjjal kitüntetett animációs rendező jelen volt az Urániában, amikor filmjét novemberben az Anilogue filmfesztivál nyitódarabjaként, telt ház előtt vetítették.

A bemutatót követő pódiumbeszélgetésen elmondta: alkotásával nemcsak Párizs előtt akart tisztelegni, de a nők helyzetére is szerette volna felhívni a figyelmet.

Alkotását február 2-án, szombaton 16:30-kor ismét megnézhetjük a patinás épületben, amely szintén a megidézett korszak, a Belle Epoque emléke.