Paulina: Sok csoda történt velem

Kevés olyan magyar énekesnő van, aki a zongora mellől énekel, ettől talán még különlegesebb atmoszférájúak a dalaid. Megfigyeltem, hogy másképp énekelsz a zenekarral, mint amikor zongorázol…

A zenekaralapítás nagyon fontos lépés volt az életemben. Nem bújhatok el másfél órára a zongora mögé. Fontos, hogy a közönség lásson, és az együtt zenélést is nagyon élvezem. De a koncertjeink egyik kötelező eleme, hogy odaülök a zongorához, akárcsak az Ajándék című dal zárásként.

Egyéves koromban kezdtem el nyomogatni otthon a szintetizátort, mivel más hangszerünk nem volt. Anyukám is zongorázott. Hatévesen beírattak zeneiskolába, hét évig tanultam. Sosem szerettem igazán tanárhoz járni, unalmasnak tartottam. Anyukám szerint az volt a fordulópont, amikor közöltem, hogy szeretnék ugyan zongorázni, de szívesebben játszanám a saját dalaimat. Akkor esett le neki, hogy nem a zongorázást unom, csak a körülményeket. De egy kicsit megbántam, hogy nem tanultam tovább, mert néha jól jönne, ha jobban tudnám a zeneelméletet.

Kivételes adottság, hogy az érzéseidet szavakkal és dallamokkal is le tudod írni, és szerzeményeidet meg tudod szólaltatni a saját hangodon. Önazonosak, szabadok a dalaid. Ha a zeneelmélettel komolyabban foglalkoznál, lehetséges, hogy mindez elveszne.

Örülök, hogy nem zeneorientált gimibe és egyetemre jártam, az eszem emiatt talán egyáltalán nincs benne a dalokban. Ez olykor hiányzik is, például amikor a zenekarom egy-egy felvetésére nem tudok észérvekkel reagálni. Sokszor extrémnek tartják az elképzeléseimet, mert szerintük nem létezik olyan skála vagy zenei motívum, amit kitaláltam. Ilyenkor megkérem őket, hogy próbáljuk ki; hallgassák meg, mire gondolok. Gyakran meglepődnek, hogy milyen jól hangzik. Elképzelhető, hogy ha zeneileg műveltebb lennék, az a dalaim kárára válna.

Hogyan kezdtél el dalokat írni? Sokan zenélnek, mégsem születnek dallamok a fejükben.

Az első ilyen élményem apukáméknál volt, akik nem szórakoztattak reggeltől estig, amikor náluk voltam, hanem hagyták, hogy elfoglaljam magam (a szüleim elég hamar elváltak, ezért két fontos helyszín volt az életemben). Az első dalom noxos szerzemény volt hétéves koromban. Volt egy füzetem, amire ráírtam, hogy „dalírós füzet”. Voltak olyan dalok, amelyeket angolból fordítottam, ezt precízen feltüntettem. Mivel nyelvorientált általános iskolába jártam, nagyon jól beszéltem angolul, és csak angolul írtam dalszövegeket. A Love Love Love 11 éves korom körül született. Ezen nagyon meglepődtek a szüleim, és még inkább támogatni kezdtek a zenélésben. A szerzeményeimet mindig nekik mutattam meg először, és ez máig így van.

A dalírás számomra mindig ösztönös és természetes. Valami belülről szól hozzám; érzem, amikor le kell írnom valamit. Amióta megismertem a mostani páromat, rászoktam, hogy anélkül alszom el, hogy vibrálna valami a szemem előtt, vagy szólna valami a fülemben. Néha álmomban jön egy dal. Számomra ez bizonyíték arra, hogy létezik valamiféle túlvilági kapcsolódás. Máskülönben hogyan lenne lehetséges, hogy éjjel, amikor semmilyen impulzus nem ér, katarzisélményeim vannak?

A költészetet, irodalmat is szereted?

Nagyon! Sajnálom, hogy nem mélyedtem el benne jobban. A zene és a dalírás jelenleg teljesen leköt. Lehet, hogy az irodalom iránti érdeklődésem csak 35 éves koromban fogja majd az útját megtalálni, de érzem, hogy ez egyszer még megtörténik. És ugyanígy vagyok a zeneelmélettel és a sporttal is.

Mikor tudatosult benned, hogy a zenéléssel szeretnél foglalkozni?

Egész életemben minden apró jel, csalódás, lépcsőfok egy irányba: a zenélés felé terelt. A gyerekkori dalaimat nem tekintem teljes értékűeknek, a 15 évesen írtakat viszont már büszkén vállalom. Sokszor léptem fel iskolai eseményeken, versenyeken. Az emberek különleges dolognak tartották, hogy zongorázom és énekelek, és gimnazistaként ez már motivált. Ettől magasabb fokozatra kapcsoltam: nem akartam többé csupán „a lány lenni a zongoránál”. Ezért kitaláltam egy olyan albumot, amelynek hosszú, egybefüggő története volt egy kalandos, misztikus életű kémnőről. Az fontos időszak volt. Szeretnék hamarosan hasonló lemezt készíteni, amelyen majd ugyanígy történetté fonódnak össze a dalok.

Aztán az akkori barátom ösztönzött, hogy jelentkezzem a Sziget Fesztivál Campfire pályázatára. Bejutottam az első 25-be, így felléphettem a Szigeten, ami 15 évesen nagy dolog volt. A következő nagyobb állomás az volt, amikor a Színművészeti Egyetemre jelentkeztem. Meg voltam győződve, hogy semmi mást nem tudnék tanulni. Magyar Attila készített fel a felvételire. A harmadrostáig jutottam Máté Gábornál, ami nagyon intenzív élmény volt. Végül magyar–romanisztika szakra jártam az ELTE-re, olaszt és angolt tanultam. Fél év után eljöttem, és átmentem a BGE-re közösségszervezés szakra. Úgy gondoltam, ezt kis befektetéssel a szüleim kedvéért el tudom végezni. De mivel Magyar Attila sokszor utalt rá, hogy nekem csak a zenével kéne foglalkoznom, az egyetem idején elkezdtem felépíteni egy hordozható, egyszemélyes produkciót. Ehhez zongora, erősítő, hangkeverő pult, mikrofon és mikrofonállvány kellett.

Hogyan találtál fellépési lehetőséget?

Találtam néhány ismerőst, akiktől telefonszámokat kaptam, és mindenféle helyeket felhívtam. Hotelekben, esküvőkön, rendezvényeken játszottam. Ötszáz dalos repertoárom lett, amelyben olasz, spanyol, angol, retró, mai és saját dalok is voltak. Heti négy órát zenéltem a Four Seasonsben. Mivel nem csináltam nagy bulit, nem hétvégén, hanem csütörtökön játszottam. 21 évesen menő volt, hogy minden csütörtökön ott lépek fel. Annak az időszaknak köszönhető, hogy komoly színpadi rutint szereztem, a fellépéseken adódó hirtelen változások, problémák nem okoznak gondot. Nagyon szeretem, hogy ezek a lépcsőfokok megvoltak az életemben, mindegyik fontos volt.

Van olyan dalod, amelyet hétmillióan meghallgattak már. Ez volt a vágyad, amikor jelentkeztél az X-faktorba?

Ezt csak remélni mertem. A szigetes fellépésem óta folyamatosan hívtak az X-faktorba, hét évig ellenálltam. A tehetségkutatókat cikinek tartottam, és biztos voltam benne, hogy nem fogom nevetség tárgyává tenni magamat. Féltettem a dalaimat is. Nem akartam, hogy elkönyveljék őket valamilyennek, beskatulyázzanak. És biztos voltam benne, hogy ott minden előre megrendezett. De mára teljesen megváltozott erről a véleményem. Mielőtt jelentkeztem volna, felkerestem Geszti Pétert.

Miért éppen Geszti Pétert?

Ez megérzés volt, nem tudom megmagyarázni. Mindig felnéztem rá, és néztem az X-faktor első két évadát, amikor zsűritag volt. A dalaim tetszettek neki, de azt javasolta, hogy azonnal kezdjek el magyarul is írni, és beszéljünk egy év múlva. Így kezdtem el magyarul írni – ijesztő érzés volt, hogy az anyanyelvemen kellett kifejeznem magam –, és egy év múlva elküldtem neki az összes dalomat. A Kik lehetnénk mi volt az első – ez a dal azóta is nagyon fontos a számomra. Péter végül biztatott. Szerintem látta rajtam, hogy nem a műsort akarom megnyerni, nem a hírnévre török, csak azt szeretném, hogy a dalaim értelmes időben, értelmes közönségre találva lássanak napvilágot. Hihetetlen, hogy ismeretlenül segített egy lánynak, akinek óriási álmai voltak. Nem tudom, mi lett volna, ha nem veszem a bátorságot, hogy felhívjam. Ezt a történetet azért szeretem elmesélni, mert különös, hogy az életemben mindig így értek össze a szálak.

Jól éled meg az ismertséget?

Kiskoromban térdig érő, egyméteres, aranyszínű hajam volt, megfordultak utánam az emberek. Anyukám szerint talán azért kezelem jól a hírnevet, mert már akkor is folyton megállítottak az utcán.

Sokszor emlegeted édesanyádat, több dalt is írtál neki…

Ő a bástya az életemben.

A dalaid szinte kivétel nélkül vidámak, életigenlők, pozitívak. Mindig ilyen vidám vagy?

Nem szeretek, nem tudok negatív vagy szomorú lenni. Ha szomorú vagyok, akkor utána azért vagyok szomorú, hogy miért voltam szomorú, miért pazaroltam rá időt.

Mióta nem vagy szomorú?

Nagyon régóta, már nem is emlékszem rá. Talán a lázadóbb gimnáziumi éveimben voltam utoljára.

Képes vagy kiiktatni a világ, az élet gondjait? Vagy azokban is a pozitívumot keresed?

Próbálok rájuk pozitívan tekinteni. Nem arról van szó, hogy naivan nem veszek róluk tudomást. Lehetséges, hogy sok dolgot elnyomok magamban így, és talán egy kicsit jobban kéne egyensúlyoznom. Nagy hatással volt rám egy olasz család, akikhez diákcsereprogrammal jutottam ki. Tetszett, hogy mennyire lazán megoldották a gondjaikat. Meg akartam tőlük tanulni, hogyan lehet pozitívan viszonyulni a problémákhoz. Bár vehemens természetű vagyok, a viták után hamar meg tudok nyugodni, igyekszem a negatív részt kispórolni magamnak...

Kellenek a dalaid a fiatal generációnak, akik nem találják a helyüket a világban.

Számomra fontosabb az üzenet, mint maga az alkotás. Törekszem rá, hogy a dalaimnak mindig legyen mondanivalójuk, de úgy, hogy közben ne okoskodjam. A legtöbben talán az Aranyapámat ismerik, ami oltogatás, de nincs benne csúnya szó: kreatívan megfogalmazott „te hülye!” a lényege. Szeretem, ha a fának, amit megmutatok az embereknek, hatalmas a gyökere. Törekszem rá, hogy minden szónak legyen értelme a dalaimban, sose kamuzzam.

Rengetegen írnak nekem, és az üzenetek 99,9 százaléka pozitív. Volt ennek egy személyes megtestesülése is: halláskárosult srác jött el a nyíregyházi koncertünkre, és eljelelte, hogy mennyire várta ezt az alkalmat, majd odahívta a szintén halláskárosult szüleit is. Ők pedig elmondták, hogy érzik, „hallják” a dalaimat, és szeretnék nekem megköszönni, hogy „visszaadtam a hallásukat”. Már ezért megérte színpadra állni!

Élvezted a nyári fesztiválszezont? Rengeteg koncertetek volt.

Tavasztól őszig annyi impulzust, tekintetet, szeretetet kapok, amit jó értelemben nagyon nehéz feldolgozni. A nyár nagyon megható része az évnek. Jön az ősz, a tél, kevesebb a koncert; ilyenkor van bennem egy kis félelem, hogy kimegyek a köztudatból. Hiányzik a heti többszöri visszajelzés, a közönség szeretete.

„Odaadom a szívemet / Odaadom, tiéd a zár / Odaadom, ó / Én végre odaadom / Igen, ideje bíznom már!” – énekled az új dalodban. Sok csalódás ért már?

Nagyon. De ezt csak most realizáltam. És főleg magamban csalódtam. Sok mindent elbénáztam abból fakadóan, hogy magamra erőltettem a pozitív szemléletet. Ez a dal számomra önismereti lépés volt. Sokszor olyan, mintha kapnám a szavakat, sorokat. Úgy tudok beszélni róluk, mintha nem is én írtam volna őket.

Hogyan hatott rád a siker? Sokat változtatott rajtad?

Hirtelen sok mindennek kellett megfelelnem – legfőképpen a saját elvárásaimnak –, ezért egy kicsit összeszedetlenebb lettem. Sajnálom, hogy még nem tudtam mindent stabilizálni ebben az új életemben. Viszont elértem az álmaimat. Persze jöhetnek még lépcsőfokok: például nagyobb koncertek, és jó lenne megélni, hogy már húsz éve színpadon vagyok, és még mindig szeretnek az emberek. A koncertjeimen a színpadról megpróbálom visszaadni, amit a közönségtől kaptam: megköszönöm, hogy már most itt állhatok, és nem kell még tíz évet várnom erre a pillanatra. Talán ezt szereti, érzi a közönség a koncertjeinken. Boldog vagyok, és biztosan ez is segít abban, hogy mindent pozitívan lássak. Sok csoda történt velem, kivételesen szerencsésnek tartom magam.

Paulina legközelebb november 16-án ad koncertet az A38 Hajón zenekarával (Macskin Dávid – trombita, Telek Attila – dob, Sárosi Áron – basszusgitár, Járinka Erik – gitár).

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu