Az értelmezés nem matekpélda
Péntek Orsolya író és képzőművész, de az írást és a festést nem keveri egymással. Délelőtt, amíg fény van, fest, este pedig ír. De volt olyan időszak, amikor egy évtizedre letette a festést: szerette volna tisztességesen megírni az első regényét, ehhez pedig az kellett, hogy csak arra koncentráljon. 2014 óta azonban újra mindkét tevékenységgel foglalkozik.
Az Andalúz lányai azóta trilógiává bővült: e családtörténet alapját 80%-ban a saját családja története adta. „A mozaikkockák azonban teljesen össze vannak keverve, vannak benne a családom dokumentumai alapján megírt történetek, de teljesen fiktív események is. Szerepelnek benne létező alakok és fiktív figurák is.”
A regényeknek többféle olvasata létezik: Péntek olyan mozaikregénytrilógiát alkotott meg, amelynek három kötete, sőt az egyes fejezetek is egymásba átolvashatók. Az olvasás egyik síkján személyekről van szó: az első két kötet két testvérpár életét dolgozza fel, a harmadik pedig az ő szüleik, nagyszüleik életét. Azonban van egy emelkedettebb értelmezés is: megoldási stratégiák, embertípusok, fejlődési ívek rajzolódnak ki az oldalakon. Péntek szerint az értelmezés nem matekpélda, ő szereti az olvasókra bízni az értelmezést.
Centauri is fontosnak tartja, hogy az alkotásokban legyen mozgástér, amit a befogadó a saját gondolataival kitölthet. Hozzátette: számára mindig hatalmas élmény, amikor a szövegben ráismer az alkotóra, a zsenijére, a kódjaira, a szándékaira.
Generációs szakadékok
A Péntek-regényekben plasztikusan megjelenik a generációs szakadék: a lányoknak erősebb a kapcsolata a nagyszülőkkel, mint a szüleikkel. Péntek hozzátette: ez a saját létélménye. Kilencéves koráig a nagyszülőknél nevelkedett, tőlük klasszikus polgári világlátást kapott. Egy védett világban nőtt fel, amelynek szokásrendszere, normái stabil fogodzót jelentettek számára. Később már a szüleivel nem találták meg a közös hangot.
Centauri viszonyai nem a törésvonalak mentén alakult: a nagyszülei már nem éltek, amikor ő született. De általában ő maga is az idősebb generációval találta meg a közös hangot: ők voltak a nagyformátumú tanárok, akikre örömmel nézett fel. Később a nála fiatalabb generációkkal lett jóban. Ő úgy fogalmaz: az örökgeneráció tagjaival jön ki leginkább, azokkal az örökijfú emberekkel, akiket semmi sem keresít el és akikből semmi sem tudja kiölni a kíváncsiságot.
A generációmban való lét meghatározza az én-létem, állítja Péntek. Centauri szerint ugyanazok a harcok mennek, mint száz éve. Hozzátette: a 40-es generáció elhitte, hogy a permanens depresszió egyenlő a tehetséggel, de legalább új utakat akartak keresni. A mostani fiatalok kevésbé depressziósak, mint a szüleik voltak, velük az a baj, hogy könnyebben fogadnak el kész válaszokat, kevésbé újítók. Centauri és Péntek abban egyetértenek: teljesen mindegy, hogy mennyire részesei az adott generációnak, ez nem jelent áthághatatlan korlátot. A végén úgyis mindig az adott emberrel állunk szemben: amikor valakivel beszélek, akkor csak az ő személye számít, a kommunikáció a két egyén viszonyán múlik.
Extázis az írás?
Az írás Centauri számára olyan, mintha egy kaleidoszkóppa nézne, míg Péntek számára inkább hang nélküli mozi. Festőként képekben gondolkodik az írás során is: „Látom, amit írok”. Majd egy idő után a regény elkezdi önmagát írni, állítja Péntek.
Centauri Kék angyal novellájában egy sötét, pokolszerű helyet fest, ahol írók, költők, művészek az örökkévalóságig arra vannak kényszerítve, hogy írjanak. Ha már erre nem képesek, akkor büntetést kapnak. A szerző bevallja: az ő alapélménye nem ez, az írás számára öröm, még alkotói válságot sem élt át sohasem. „Ha benne vagyok az írásban, van, hogy 30-40 órán át sem kelek fel”. Centauri ilyenkor hatalmas utazásokat él át: szerinte ez az írásban megtapasztalható szabadság. „Mehetsz nagyon le vagy nagyon fel, nincs semmi, ami akadályozna”. Az írás végén pedig ott van egy extatikus tapasztalat.
Péntek számára azonban az írás nem extázis: ha nagy élményeket keres, akkor inkább úszik, utazik vagy kirándul. „Ha választhatok aközött, hogy megírom a világ legnagyobb remekművét vagy fél évre kiköltözök a kedvenc tengerpartomra, akkor természetesen az utóbbit választom”. Centauri húsz éve már kiköltözött az ő „kedvenc tengerpartjára”: egy erdőben él, szarvasok és madarak között.
Vannak zsenik?
Centauri hisz abban, hogy vannak zsenik, Péntek szerint azonban probléma, hogy európai kultúrkörben még mindig benne van a 19. századi zsenikultusz. Úgy képzeljük el a művészt, akinek életfeladata az Istentől kapott zsenijének kibontakoztatása. Az író inkább abban hisz, hogy azok vagyunk, amit épp gyakorlunk. „Az számít, hogy mennyire vagyok képes naponta meghaladni önmagamat, mennyiben vagyok képes kitartani valami mellett”. Szerinte nem szabad mániákusan ragaszkodni ahhoz, hogy valami vagyok. „Én sem kötöttem olyan szerződést, hogy életem végéig író vagy festő leszek. Most ezt gyakorlom, aztán majd meglátjuk, mi lesz.”
Buddhista tanok
Péntek korán találkozott a buddhista filozófia tanításaival: tizenöt évesen egy nagy betegségből felgyógyulva jöttek szembe vele ezek a szövegek. Az író úgy látja: a személyiség a családi örökségből, az egyéni alkatból és a véletlen utakból áll össze. Az ő esete szerencsés abból a szempontból, hogy a családja révén sok út állt nyitva előtte: az édesapja angol-német szaktolmácsként dolgozott, az édesanyját a latin világ érdekelte. Az egyik nagymama révén a francia kultúrát, a másik nagyszülő által a horvát kultúrát szívhatta magába. A kínálat zavarbaejtő volt, ő ebből a sokféleségből a latin vonalat és a horvát utat választotta. A keleti kultúrához való kötődése azonban egy véletlennek köszönhető: karatézni tanult, érdekelte a sport mögötti szellemiség. A sport lehullott, a filozófiai érdeklődés megmaradt. Hamvas Béla szövegeivel is egy véletlen kapcsán találkozott: az egyik könyvhéten talált rá az egyik kötetére, ez volt rá akkora hatással, hogy azóta Hamvas minden sorát elolvasta. Centauri pedig a bioszféra magasságából szereti szemlélni a dolgokat: őt az egész érdekli, a nagy összefüggések, a folyamatok.
A beszélgetés itt visszahallgatható.
Nyitókép: Péntek Orsolya Rózsakert című festménye, 100x150, olaj, vászon
