Pénteki kultúrrandi a Yellow Mood zenekarral

A zenéjükben van valami nagyon sajátos és magával ragadó, ezt a hangulatot pedig remekül átadják klipjeikben is. Eddig egy EP jelent meg tűlük, a Mozai, de remélhetőleg még sokszor és sokára is hallani fogunk rólunk. Na de milyen is az a Yellow Mood? A zenekarból Héjja Norbert (gitár és ének), Szilágyi Anna (billentyű és vokál), Tácsik Hunor (szaxofon) és Dobos Kristóf (basszus és vokál) válaszolt kérdéseinkre.

Meséljetek kicsit a megalakulásotokról! Ha jól tudom, 2019 elején történt.

Norbi: Hunorral, a dobosunkkal már ismertük egymást korábban, és elmentünk együtt Kristóf, a basszerosunk koncertjére, akit akkor még nem igazán ismertünk. Itt kezdődött el a pillangóhatás, mert aznap este rájöttünk, hogy mindenképp zenekart akarunk csinálni. Megkérdeztük Kristófot, hogy van-e kedve jönni, és beköltöztünk a Keleti Blokk egyik próbatermébe. Akkor még jóval tapasztalatlanabbak voltunk zeneileg, hárman írtunk számokat, ezek voltak az első verziói a jelenleg is játszott daloknak. Később elkezdtünk zongoristát keresni, és megtaláltuk Annát, akit csak Kristóf ismert valamennyire, de már az első próbán kiderült, hogy beleillik a képbe. Később egy jam session alkalmával találkoztunk a másik Hunorral, meghívtuk egy koncertre, és velünk maradt. A többi már történelem.

„Öt különböző zenei világból jött ember egy hatodikat alkot”, írjátok szűkszavú, de annál kifejezőbb bemutatkozásotokban a Facebookon. Melyek ezek a világok?

N.: A zongoristánk, Anna klasszikust tanult, és a zenekar előtt érzelmesebb számokat írt magyar szöveggel. Kristófnak számtalan projektje van a zenekaron kívül a chillesebb, minimalista vonaltól elkezdve a surf-rockosabb gitárzenéig. Bózsing Hunor a Bartók konziban tanul jazzt, de a klasszikus rock világában is otthonosan mozog, Tácsik Hunor pedig amellett, hogy szintén klasszikust tanul, ska és funk zenét is nagyon szívesen játszik. Nekem korábban volt egy hiphop formációm, és nagyon közel áll hozzám a funk és a jazz világa. Nagyjából ezekből a stílusokból építkezünk, mindegyiknek van egy érezhető hatása a zenénkre.

És hogy írnátok le a hatodik világot? Ha pár mondatban kéne elmesélnetek valakinek, aki nem ismer titeket, hogy milyen a Yellow Mood, mit mondanátok?

Kristóf: Az gondolom, egy kétszer olyan durva hely, mint a harmadik világ. Nagyon szép tájak, régi autók, alacsony fizetések, sok szomorú ember meg ilyenek. Mi a Keleti Blokkhoz tartoztunk, de mióta nincs, kicsit tartunk tőle, hogy az említett helyre kerülünk, szóval ha ezen félelmünkön – és vele mentális egészségünkön – javítani szeretne valaki, lessen rá a Bandcamp oldalunkra, ahol tetszőleges felkínált összeggel támogathat minket és emellé egy tömörítetlen formátumú Mozai EP-vel is gyarapodhat.

Viccet félretéve a hatodik, zenei értelemben vett világ ötünk játékának egymáshoz simított összessége. Ebben az marad, ami mindenkinek fekszik legalább egy picit.

Könnyen beragadó, olykor keleties dallamok gitáron és szaxofonon, érzelmes akkordmenetek zongorán, melyek a folyton építkező dobbal és a mindezt alátámasztani próbáló basszussal megadják a teátrálisságát a zenének.

Mindezzel a lét általunk megélt szakaszainak értelmét kereső, vagy azt épp elengedő szövegek kellemes szimbiózist alkotnak véleményem szerint. Nagyjából ez lehet a komoly és egyben dobozmentes válasz a kérdésre.

És ha már szót ejtettünk róla, milyen a Yellow Mood, kitérhetnénk erre a bizonyos sárga hangulatra is: mit jelent számotokra ez a név?

K.: A név, ha jól emlékszem a beszélgetésre, amikor választottuk, a Napra utal. A fény szeretetének szimbóluma volt, de mostanra más jelentést is kapott, bár a fénnyel való párhuzama nem kopott. Szerintem mostanra az együtt töltött időt jelképezi számunkra és mindazt, ami ez alatt történt.

Az ötleteléseket, a dalokat, amik alattuk születtek, a hangulatot, amibe bele tudják helyezni az embert és az emlékeket a hangulatról, amiben születtek,

minden azt befolyásoló elemmel együtt, mint például a másodikon bicikliző vagy éppen kézre, netán fejre állt csapattagok, vagy a zenétől teljesen független baráti beszélgetések. Azokat az embereket, akikkel osztozunk ezen a hajón. Egymást, a szűk csapatot, akik létrehozzák a zenét és közben mindenki mást is jelképez, akivel ennek a csapatnak közös emléke van. A Naphoz visszatérve: nem a nyarat strandpapucsban, hanem az egy Nap alá tartozást, vagy ebből fakadó fényt a szürkébb napokon.  

Hogy éltétek meg a tavalyi év történéseit (és a jelen helyzetet)? Mire használtátok a kényszerszünetet zenekarként?

N.: Az egész Mozai koncepciót tavaly február-március környékén találtuk ki, amikor ez az egész helyzet elkezdődött, ebben az időszakban inkább az album számait tökéletesítettük, aztán feljátszottuk stúdióban. Később ezekhez elkezdtük kitalálni és felvenni a képi anyagot, és tekintve, hogy egy négy klipes koncepciót találtunk ki, nem nagyon volt időnk unatkozni még koncertek nélkül sem. Játszottunk élőben is azért egy párszor, volt egy nagyon jó bulink Szentendrén. Nekem személy szerint arra volt jó ez az egész helyzet, hogy fejlesszem magam zeneileg, volt idő gyakorolni, számot írni, de most már el tudnék viselni egy jó hangos koncertet.

Anna: Szerintem volt időnk gondolkodni – akármennyire is vágytunk rájuk, a következő koncertre való felkészülés helyett több időnk volt rágódni dolgokon, viszonylag fiatal zenekarként többet tudtunk foglalkozni azzal, hogy milyen irányba mozdulhatnánk tovább zeneileg. 

Egy nagyon izgalmas EP-vel rukkoltatok elő. Miről szól a Mozai, hogy épül fel?

K: Egy útkereső koncepció, melyhez útközpontú klipek készültek. Zeneileg az, ahogy az eltérő elemek, melyeket hoztunk, megtanultak dalokká összeállni. Nem a legkorábban született számok alkotják az EP-t, ez is jelzi, hogy megtanultunk sok dolgot egymásról, egymástól és együtt ebben az időszakban, ez tette lehetővé, hogy mindenkinek benne legyen a karaktere a hallható anyagban.

Ez lágy és sodró zenei részek váltakozásában nyilvánul meg, a sajátos dalszerkezetekben, illetve abban, hogy olykor minden hangszer kerül központi szerepbe. A dalok tematikájában az összekötő motívum a jelen(ben)-lét és a hozzá szorosan kapcsolódó elengedés. Az első dalban, a Were Do They Go?-ban a helyet keressük, ahova eltűnnek az ismeretlen dolgok és arcok, dinamikus instrumentális és lágyból visszafokozódó szöveges részek váltakozásának segítségével.

A második, a nagyrészt feszes Polymono során a világ változása mellett igyekszünk minden kezdetén és végén is ugyanazok az emberek maradni, melynek sikerességét jelzi a megnyugvó kivezetés. A harmadik, a Purple Ground a megfelelő áramlat keresése és a fagy előli menekülés, a víz és az élet párhuzama. Ez az egyik legkorábbi szerzeményünk, talán érezhető is rajta, de mindannyiunkhoz közel áll, így nem volt kérdés, hogy felkerül-e a kislemezre. Zeneileg a felezett tempójú refrén teszi különlegessé, melyen hárman is vokálozunk, illetve az instrumentális bridge rész, mely a kiinduló tempónál gyorsabb második verzébe vezet vissza.

A negyedik, a Brother pedig egy ballada szinte népzenei főmotívummal, melyben egy elvesztett báty hiányát dolgozzuk fel. Itt szabadon értelmezve inkább gondolunk olyasvalakire, akire fel tudtunk nézni, utat tört és mutatott egykor, de már nem része az életünknek, mintsem vérszerinti rokonra. A középtempós múltba révedést megtöri két instrumentális rész is, hogy kizökkentse a dalt homályos, időtől szürkült medréből, majd a második után levonjuk a konklúziót, mely szerint

a keserű, tehetetlen nosztalgia rosszabb a fullasztó kábulatnál is, melybe menekülhetünk előle.

Itt nem a kiütött állapotot szeretnénk népszerűsíteni a sarki söröző megbízásából, hanem rávilágítani, hogy ami megtörtént, mindenképp velünk marad, a részünk lesz, de közben az élet megy tovább, és ha a lelkünket ott hagyjuk a múltban, a jelen egy ködös, céltalan hellyé válik, még a jövő is értelmét veszti. Ezzel a keserédes zárógondolattal igyekszünk sarkallni minden hallgatóját az EP-nek, hogy keressen új utakat, mikor már nem viszik tovább a régiek. 

Két – az interjú megjelenésekor már három – igazán magával ragadó hangulatú klippel is előálltatok, mesélnétek ezekről is egy kicsit?

K.: Az első számomra az egyedüllét szimbóluma a rohanó világban, ahol a legkülönfélébb emberek mellett halad a főszereplő, Vilmos az útján. Nekem ez egy értetlen magány. Nem szomorú. Színes. Akár jó hangulatúnak is hívható, ha az ember a különféle impulzusok hadát pozitív végszóval könyveli el magában. Arról szól, hogy mindenkinek van egy világa belül, és közben furcsa módon a közös világunkban sokszor ezt észre sem vesszük. 

A második klip már a magány egy rútabb körülmények közt nevelt verziója számomra, melyben eltűnik a sok páhuzamos világ a főszereplő, Juli teljes bezárkózása közben, és talán pont ezeknek a párhuzamos világoknak a hiányát szemlélteti, illetve a lelki állapotot, amikor az ember hosszú időre kettesben marad a gondolataival. Nekem ez a klip a társaság fokozódó hiánya, illetve az önmagunkban, vagy egy bizonyos dologban történő túlzott elveszés. A kettő általában együtt jár. 

Hogy születnek a dalok, miből/ mikből (esetleg kikből) inspirálódtok?

T.Hunor: Változó. Legtöbbször elkezdünk zenélni, amikor pedig kialakul egy közös sodrás és ráérzünk az adott helyzetben elhangzottak lényegére, akkor azokat a motívumokat kiragadjuk és formázzuk, bonyolítjuk tovább, emellett az sem ritka, hogy már egy-egy dallammal jön le valaki a terembe, ami lehet pár ütem vagy egy hosszabb dolog is, illetve szöveg. Bármi is legyen a kezdete a daloknak, szinte minden egyes mozzanatát együtt alakítjuk ki öten, kevésbé megszokott módon. A szöveg is hasonlóképp íródik.

Inspirálódni egymásból, a magunk és a másik zenéjéből, személyiségéből szoktunk,

hisz mikor lent vagyunk, én úgy érzem, ha nem is teljesen, de próbáljuk kizárni a külvilágot és az alkotásra, a zenélésre és egymásra figyelünk.

Mit csináltok, amikor nem együtt zenéltek?

T.H.: Együtt zenélünk! Viccet félretéve, tényleg sokat zenélünk akkor is együtt, mikor nem zenekari próba van, olykor másokkal kiegészülve, vagy csak egy-egy emberrel a zenekarból. Van, aki tanul nálunk, van, aki dolgozik és van, aki mindkettőt. Azt azonban elmondhatom, hogy szerves részét képezi zenekaron kívül is mindegyikünknek a zene. Többünknek van másik formációja, egyéni projektje, illetve Hunor és én is zenét tanulunk felsőoktatási szinten.

Min dolgoztok most, várhatunk valami újdonságot a közeljövőben?

T.H.: Ebben az időszakban nehéz bármin is dolgozni, de én úgy gondolom, hogy miután túljutottunk a költözésen (a Keleti Blokk bezárása miatt), az ünnepeken, vizsgákon és persze saját magunkon egyesével, jól vettük az akadályokat. Ilyenkor pedig két dolgot csinálhat a zenekar, fejleszti magát és számot ír. Mi is pontosan ezt tesszük. Tervben van az évre egy nagylemez, melynek egy nagyon előpróbája volna a tavasz során egy live session akár az új teremből vagy egy jó helyszínről, a megjelent EP egy-két számával, az új anyaggal és beszélgetéssel, zenehallgatással. Illetve jön majd a Mozai lemez 4. számának, a Brothernek a klipje, ami ugyan még tervezés alatt áll, de hamarosan kezdődnek a forgatások, ezzel együtt pedig egy rövidfilm, a négy klip egyben, teljességben.

Nézzünk kicsit bizakodva a jövőbe: tegyük fel, hogy sikerült túljutnunk a járvány nehezén, az élet szép lassan visszatérhet a normál kerékvágásba. Mik a terveitek zenekarként?

T.H.: A válasz egyszerű, koncertezni, amennyit lehet! Nagyon hiányzik már a színpad, legyen akármekkora, a közönség, a velük együtt átélt katarzis, buli. (És persze a bevétel, szintén legyen bármekkora.)

Anna: Rengeteg új számot írni és végre éjszakába nyúló próbákat és jammeléseket tartani.

Fotók: Vancsay András

#pénteki kultúrrandi