Hogyan kerültél kapcsolatba a fotózással?
Mindig is művészpályán mozogtam, azon kerestem a magam helyét. Hatodikos-hetedikes általános iskolás lehettem, amikor az édesanyámmal és a bátyámmal elkezdtünk fotótáborokba járni. Nekik ez megmaradt hobbinak, én viszont később rájöttem, hogy akár hosszabb távon, komolyabban is tudnék a fotózással foglalkozni. A középiskolában még grafikát tanultam, az egyetemen viszont már fotográfia szakra mentem.
Nem volt merész lépés, hogy ezt a szakot választottad?
A szüleim terelgettek, de soha nem kényszerítettek biztosabb, „kifizetődőbb” szak irányába, a középiskolai művészeti képzést is ők ajánlották. Idén fejezem be a mester szakot a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, ami utólag visszanézve is jó döntés volt, hiszen végig azt csinálhattam, amit szeretek.
Azt a szemléletmódot is az egyetemen sajátítottam el, hogy nem elég összevissza kattintgatni, és azt remélni, jó képek születnek. A vizuálisan jól megkomponált, szép fotó nem mindig elég. Inkább koncepciókban kell gondolkozni, amelyeknek esetleg társadalmi vonatkozásai vagy mások számára is érdekes tanulságuk van.
A háziállatos képeid apropóján kerestelek meg. Ez a sorozat lesz a diplomamunkád is?
A sorozat címe: Már a jövő sem a régi. Már korábban is mindig visszanyúltam a vidékhez, a természethez, bármilyen témát kaptunk az egyetemen. Mivel családi gazdaságunk van, ahol én is sokat vagyok jelen, mindig találtam témát, amit fotózhattam. A tehenek is megszoktak már: ha a szokásos napi rutinjuk zavartalan, akkor rendkívül nyugodtak, és egyáltalán nem zavarja őket, hogy körülöttük járkálok, és kattintgatom a gépem.
A családod minden tagja részt vállal a gazdaság működtetésében? Mennyi realitása van annak, hogy az emberek visszatérjenek ehhez a sokszor idealizált életformához?
Kis, önfenntartó gazdaságunk van, amely egy családot tud eltartani. Kilenc-tíz fejőstehenünk szokott lenni, plusz a növendék borjúk. Édesapám sajtot készít a tejből, és értékesíti. Jellemzően a családunk látja el a gazdaság körüli teendőket, heti háromszor egy ember szokott besegíteni a fejésbe, nagyobb munkákhoz pedig kalákát szoktunk szervezni. Azt azért látni kell, hogy ez a természetközeli és nyugodt életforma nagy kötöttség is: nincs hétvége, ünnep, az állatokat mindig el kell látni.
Azért beszélek róla könnyen, mert nem az én vállalásom, hanem elsősorban az édesapámé. Ő hét éve feladta az állását, hogy a gazdasággal tudjon foglalkozni, és nagyon megtalálta magát ebben az életformában. Az édesanyám megtartotta az állását, az egészségügyben dolgozik. A bátyám Gödöllőn, agrármérnök szakon végzett. Most Budapesten dolgozik, de hosszabb távon ő is szeretne hazamenni. De sem én, sem ő nem vagyunk rákényszerítve, hogy folytassuk ezt az életet, vagy akár most jobban belefolyjunk, mint amennyire szeretnénk. Ha otthon vagyok, kiveszem a munkából a részem, de nem kelek fel reggel ötkor fejni. Egyébként elhatározás kérdése az egész: aki hajlik erre az életmódra, előbb-utóbb vállalja, de a fiatalok közül nagyon kevés ilyen van. Még én sem tartok ott.
Ennek ellenére úgy tűnik, ez a „vissza a természetbe” téma mostanában különösen trendi lett a különböző művészeti ágakban, így a fotográfiában is.
Egyre inkább az, bár úgy látom, hogy ebben a romantizálásnak is nagy szerepe van. Sokan azt hiszik, hogy ott vannak a kedves állatok, amelyek békésen legelésznek, és csak a nyugalom veszi körül az embert. Aztán ha valaki élőben is megtapasztalja, megváltozik a véleménye. Én igyekszem a képeimmel a parasztromantikát elkerülni; meg a zsánerfotókat, amelyekből már milliót láttunk. Inkább azt a hangulatot szeretném megmutatni, amit megélek, vagy amilyen gyerekkori élményeim voltak. Ezeket a többletérzéseket, szimbólumokat szeretném megfogni. Ezt akár úgy is fel lehet fogni, hogy előre legyártom azokat a nosztalgikus képeket, amelyeket később majd visszanézhetek.
Törekszem ugyan arra, hogy a képeim szépek legyenek, de azért olyan mozzanatokat is megmutatok, amelyek nem azok. Ilyen például a pisilő tehén, vagy azok a sebek, amelyeket az állatok egymásnak okoznak. De azt is lefotózom, amikor halott borjú születik, mert az is ennek az életnek a része.
Maga a fotózás hogyan zajlik? Hiszen egy tehénnek nem lehet megmondani, hogyan pózoljon.
Lassan három éve dolgozom ezen a sorozaton. Amikor otthon vagyok, minden munkafolyamatból kiveszem a részem, azaz jelen vagyok a gazdaság életében. Szerintem így tudom a leghitelesebben átadni, amit szeretnék. Mivel minden a mi portánkon történik, gyorsan tudok cselekedni: lekapom valamelyik polcról az egyik gépet, és már fotózok is. Ha mással nem, akkor telefonnal.
Sokszor van az, hogy egy-egy képet digitális és analóg géppel is elkészítek, és az utóbbi felvételnek teljesen más lesz a hangulata. Nemcsak a színek vagy a szemcsézettség miatt, hanem mert egyszerűen jobban tetszenek az analóg képek. Megfontoltabban is fényképezek, amikor analóg gépet használok, hiszen nem kattintgathatok bármennyit: a filmkockák száma behatárol, és nem is olcsó ilyen módon fotózni.
Időnként bedobsz egy-egy geget is, például amikor a szépen manikűrözött kezeddel simogatod az állatokat.
Azt szeretném ezekkel a képekkel megmutatni, hogy hogyan lehet a kétféle életmódot összehozni. Hiszen attól függetlenül, hogy például ganét hányok, még lehetek nő. Ugyan nem jellemző rám, hogy hosszú, piros körmökkel járnék, de néha előfordul, és olyankor is megfér bennem a két világ.
Egyébként is kétlaki életet élsz, az egyetem és az otthonod, Budapest és Gyergyóújfalu között ingázol. Hozzászoktál már?
A kétlakiság azért elég fárasztó a sok utazás miatt. Az utolsó félévemben vagyok, és mivel a diplomamunkámhoz otthon készítem a képeket, kéthetente-havonta jövök-megyek. Az egyetemen szerencsére már nincs annyi órám, ezért több időt tudok otthon tölteni és fotózni. A budapesti életemetis nagyon szeretem, de csak úgy, hogy tudom, egyszer vége lesz. A diákévek nagyon mozgalmasak voltak. Soha nem zavart a nagyváros mássága, főleg mert sok erdélyi barátom van itt, ezért megtaláltam a saját közegem. Azt viszont tudom, hogy hosszabb távon nem tudnék városban élni. Nemhogy Budapesten, de kisebben sem. Ezért a diplomázás után hazaköltözöm. Hat éve élek félig Budapesten, ennyi pont elég volt. Biztosan vissza fogok járni, de élni nem szeretnék itt.
Csíkszeredában most fut egy kiállításod az Új Kriterion Galériában. Milyen volt a a képeid fogadtatása?
A megnyitóra olyan, értő közeg jött össze, amely érzékeny a témára. Művészek, családtagok, barátaim, ismerőseim voltak jelen, eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam. Ez az első önálló kiállításom, úgyhogy sokat jelent számomra. Nem sokkal később a Budapesti Fotó Fesztiválon, április 28-a és május 19-e között, a Faur Zsófi Galériában lesznek láthatók a képeim.
Eszerint éppen most indulnak be a dolgok. A hazaköltözés után a fotózás lesz a fő foglalkozásod?
Nem tartom kizártnak, hogy valami teljesen mással foglalkozzam. Szeretek például fizikai munkát végezni, de az is lehet, hogy olyan állást vállalok, amely keretet ad a napjaimnak: lesz munkaidőm, be kell járnom valahová. Kipróbálnám magam ilyen munkakörben is. Nem szeretném, hogy a fényképezést azért kelljen csinálnom, mert a megélhetési kényszer hajt. De termék- és portréfotózással például szívesen foglalkoznék. Az biztos, hogy a fényképezés továbbra is az életem része marad.
| Hely, ahová mindenképpen el szeretnél jutni: |
| Izland nagyon vonz. |
| Zene, ami mindig jobb kedvre derít: |
| Bármilyen műfajú zene, ami egy jó emléket idéz vissza. |
| Film, amit bármikor újra tudnál nézni: |
| A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője, Peter Greenaway filmje. |
| Galéria, ahová egyszer szeretnél bekerülni a képeiddel: |
| Konkrét nincs, minél több lehetőségnek örvendek. |
| Művészeti ág, amelyet a fotózáson kívül szívesen kipróbálnál: |
| A zenéhez (hegedű) szeretnék egy kicsit visszakanyarodni, azon belül is a népzenéhez. |
Portréfotók: Belicza László Gábor/Kultúra.hu
