Pénteki kultúrrandi Berényi Kitti fotóssal

Mi volt az első emléked a fényképezőgéppel? Mikor szerettél bele a fotózásba?

Rengeteg fotóalbumunk van otthon, élesen emlékszem, hogy kiskoromban sokszor végiglapoztam mindet minimum tízszer, és nagyon szerettem, ahogy anyukám mesélt róluk, mert ők már fiatalabb korukban is mindig dokumentálták a kirándulásaikat. Elvarázsolt, amikor úgy éreztem, én is ott voltam velük ezeken, pedig még kósza gondolat sem voltam. Szóval vonzott a fotózás, ebből kiindulva is. Szerettem megörökíteni a dolgokat, emlékezni. Folyamatában alakult ki a szerelem, időről időre én is ez a tipikus „mindent is lefotózós” lány lettem.

Én elsősorban zenekari fotósként gondolok rád, de tudom, hogy sok mást is csinálsz. Mit gondolsz, mennyiben más zenekarokkal dolgozni, őket fotózni, mint mondjuk egyéb eseményeket, portrékat?

Ha egy zenekarral dolgozol együtt, legyen ez egyszeri vagy rendszeres, fel kell venned a ritmusukat, a hangulatukat, kicsit a személyiségüket is. Értem ezt úgy, hogy minden zenésznek megvan a maga atmoszférája, amit valahogyan a képeken is szeretnének megjelentetni. Figyelni szoktam arra is, hogy ha új zenekarral dolgozom, akkor amikor elhangzik az a bizonyos „ötös a perc” felkiáltás kezdés előtt, akkor megadjam a zenészeknek a teret, mert olyankor már nagy izgalomban vannak, és nem szeretem akkor az arcukba tolni a kamerám.

Természetesen készítek képeket minden pillanatról, de tudom, hol a helyem. Minden alkalommal alázattal kell fordulni a zenekar felé, hiszen mégiscsak egy kiegészítője vagyok egy nagy egyenletnek, ez talán a legfontosabb. Ez a távolságtartás idővel változik, van, hogy akár egy óra alatt érik annyit a helyzet, hogy a zenekar is jobban beenged, és már lehet csinálni a viccesebb képeket is. Általában a stábot is fotózom, őket is szeretem megmutatni a világnak a zenekar mellett, hiszen ők is fontos összetevői a produkciónak. Így szerintem ez a legnagyobb különbség a koncertek és más események vagy portréfotózások között: sok emberrel dolgozol együtt konstans, mindenkinek mindenkire figyelni kell, együtt vagytok egy nagy csapat,

egy idő után pedig már azt is tudod, hogy két pislogással sört kér a gitáros, eggyel meg vizet, a dobos meg a harmadik dalban pörgeti a dobverőt.

Ha egy eseményt fotózom, például a Budapest Music Expót, akkor ott megvan az a 4-5 kritérium, aminek meg kell felelni. Kicsivel egyszerűbb, mert órákig vagy napokig tart, több esélyed van elkapni azt a nagybetűs pillanatot. Egy koncerten meg van egy szettnyi időd, ami általában 40-60 perc, azalatt kell kimaxolni.

Mit szeretsz a legjobban abban, amit csinálsz?

A sokszínűséget, a folyamatos kihívásokat és a meglepetéseket. Például sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer olyan zenekarokkal dolgozhatok együtt, mint a Bagossy Brothers Company, a Blahalouisiana, az AWS vagy a Lazarvs, és mégis!

Ha turnéról van szó, tehát ugyanazzal a társasággal utazom minden hétvégén, akkor sosem csak fotósként vagyok jelen egy helyszínen a zenekarral, hanem kicsit mindenesként, és ez az, ami miatt talán a legjobban szeretem ezt az egészet. Mikor már összeszokunk, és egyfajta kis családként járjuk be az országot, hiába, hogy senki sem várja el tőlem, hogy fotósként én vizet vigyek fel a színpadra, leragasszam a számlistákat, elindítsam az intrót vagy leszedjem a cineket, én ezeket is nagyon szívesen csinálom, és nem esik le a gyűrű az ujjamról, miközben segítek a buszba bepakolni vagy pár kábelt feltekerni. Mondjuk nem is hordok gyűrűt, pont ezért!

Elég fiatal vagy, én mégis úgy látom, viszonylag jól tudod már, mit szeretnél csinálni és hova tartasz. Így érzel te is magaddal kapcsolatban? Mikor mondtad ki magadban, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?

Köszönöm, hogy így gondolod! Tudom is, és mindig megkapom, hogy szemtelenül fiatal vagyok, mégis idén nyáron lesz hat éve, hogy ebben a szakmában tevékenykedem, ami alapjáraton nem sok, de ha hozzávesszük, hogy 21 éves vagyok, szerintem más a helyzet. Legalábbis én soknak érzem, mert rendkívül intenzív évek voltak, sok mindent megtapasztaltam, gyorsan jött a mélyvíz, sokat láttam, és

mindennel együtt és ezek ellenére is tudom, hogy ezt szeretném csinálni, amíg csak bírom, mert még nem láttam eleget, és mindig van hova fejlődnöm.

Ami a tudatosítást illeti, az első ilyen, mondhatni ominózus pillanat akkor volt, amikor 2016 nyarán összebarátkoztam az akkor még 1LIFE néven alkotó (ma már IDEA) zenekarral otthon Szolnokon, és felkértek, hogy ha már elmegyek egy koncertjükre, nincs-e kedvem fotózni is. Az énekes a kezembe nyomta a kameráját, és akkor fotóztam először egy igazi koncertet. Itt még csak hobbiszinten gondoltam a fotózásra, tetszett a pezsgés, ami ezt átjárta. Azonnal beleszerettem az egészbe, hiszen nagyon szeretek maradandót adni az embereknek, és ezelőtt epekedve néztem a koncerteken a fotósokat, én is olyan szerettem volna lenni, mint ők. Ezt követően évekig utaztam a srácokkal, mostanra már két fix zenekar mellett nem mindig van időm, de akad egy-két koncert, amit tudok vállalni nekik, legnagyobb örömömre, hiszen ők indítottak el ezen az úton. Szóval, köszi, srácok, innen is!

Majd 2019 januárjában fordult meg velem a világ igazán, amikor a Chain Bridge Pop zenekar basszusgitárosa, Szombathelyi Dávid megkeresett, hogy látta a képeimet, mennék-e a zenekarával turnézni, mert a Bagossy Brothers Company előtt fognak játszani, sok állomás, és kellene nekik állandó fotós. Szinte a semmiből jött, természetesen rábólintottam a felkérésre, a mai napig alig hiszem el, hogy ennyire klappolt minden, anyukám és az akkori gimnáziumom is nagyban támogatott.

A turné utolsó állomásán, Veszprémben az Expresszóban Tatár Ata, a Bagossy Brothers Company gitárosa megkért, hogy lőjek pár képet róluk is, ha már turnézáró. Velem azonnal madarat lehetett volna fogatni, nekem Bagossyék hatalmas favoritjaim voltak, a közös turné álomszerű volt, a mai napig nagyon szeretem őket. Itt volt a katartikus élményem, Bagossy Lacinak pont aznap estére esett a születésnapja, összegyűltünk a backstage-ben, és nagy vidáman énekeltük neki az ekkor szokásos, rém kellemetlen Boldog születésnapot nótát, aztán mulattunk reggelig. Annyira szép, meghitt és varázslatos volt az az este, hogy ekkor mondtam ki, hogy én munkaszinten, teljes állásban is ezzel kell, hogy foglalkozzak, mert ez az életem, ezt imádom.

Hogy látod, miben, mikben fejlődtél, amióta fotózol?

A türelmem és a tűrőképességem biztosan fejlődött. Határokat feszegető szakma ez, de ezért is szeretem. Sokkal jobban tudok kommunikálni az emberekkel. Egyébként eszközparkban is fejlődtem, és ősszel tervezek egy nagy cserét, tervben van egy új kamera meg optikák beszerzése is, mert addigra kinövöm a jelenlegi pakkom.

Mi volt eddig a legnagyobb elismerés számodra fotósként?

Interjút adhatok a Kultúra.hu-nak! Számomra ez tényleg nagy elismerés, szoktam olvasni a kultúrrandit, és megtisztelő, hogy szerény személyem is megjelenhet itt. Ami még nekem nagy boldogság, hogy Hegyi Júlia Lili – aki ma egy az ország legjobb és legismertebb fotósai közül – engem ajánlott maga helyett olyan nagyobb koncertekre, amik neki nem voltak alkalmasak más munkái miatt. Már a kezdetekkor is ő volt a példaképem, jó érzés, hogy ma a barátomnak mondhatom. Meg amikor olyan emberek tudják a nevem a szakmában, akikről sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd a bizalmukba fogadnak.

Milyen lehetőségei vannak itthon ma egy fiatal fotósnak?

Ma már mindenki fotós akar lenni, így elég túltelített a szakma. Van egyébként sok jó fotográfusképzés is, az jó elméleti alapot tud adni, de a gyakorlatot neked kell megszerezni. Az indulás nehéz, sokat kell dolgozni, sok múlik a szerencsén is, de egyszer kell bekerülni a gépezetbe, onnantól már könnyebben forog az ember neve, főleg, ha igyekszik fejlődni, szépek a munkái, lelkes és alázatos.

Mik a legnagyobb nehézségek, amikkel szembe kell nézni a mindennapokban?

Erre a válaszom kicsit egybevág az előző kérdésre adottal: a túltelítettség, illetve hozzáadnám még a fiatal női lét szépségét is. Plusz nehéz érvényesülni egy olyan világban, ahol már van olyan telefon is, ami közel olyan képet csinál, mint a professzionális kamerák.

Az pedig, hogy fiatal nő vagy, szerintem nemcsak itt, hanem minden más szakmában is nehézség. Sokszor harcolok én is azért, hogy tiszteletben tartsanak, csaptam már asztalra, hogy ne nézzenek le, csak mert „fiatal és kislány még”. Ezért is szoktam azt mondani viccből, ha valami gáz van, hogy „persze, akkor fogjuk a kicsire!”.

Mik a legfontosabb tulajdonságok, amik szükségesek ehhez?

Alázat, türelem, kíváncsiság, kitartás, jó állóképesség, végtelen energia, humorérzék, bizonyítási vágy, az, hogy jól tudj csapatban dolgozni, és sose hagyjon el a remény!

Mit csinálsz, amikor nem fényképezel?

Legtöbbször merchpultosnak szoktam beugrani egy-egy zenekarhoz, mert „ott tudok, ahol segítek!”. Ez annyit tesz, hogy én vagyok az a mosolygós, kedves lány, akitől CD-ket és pólókat vehetsz a koncerteken.

Illetve nemrég elkezdtem turnémenedzserként is tevékenykedni A Király Halott zenekar mellett. Most ennek a csínját-bínját tanulom, igyekszem megkönnyíteni a zenekar koncertnapjait, besegíteni a szervezésben és a lebonyolításban, hogy minden gördülékenyen menjen a bál napján, és a zenésznek csak a koncertre kelljen összpontosítania. Most lesz az első turném ezzel a csapattal, az AWS zenekar vendégei lesznek a srácok az Emlékszem turnén, illetve Venyige Balázs (A Király Halott frontembere) vendégénekesként az AWS-sel is fellép.

Ezenkívül egyetemre járok, festek, kirándulok, és szeretnék visszatérni a jógához.

Hol képzeled el magad pár év múlva, mit szeretnél mindenképpen elérni?

Elsősorban szeretnék minél több zenekarral együtt dolgozni fotósként, nagyokkal és kicsikkel egyaránt, illetve nagyon szívesen bedolgoznám magam egy menedzsmentirodához, és nagyon örülnék, ha A Király Halottal eljuthatnánk nagyobb fesztiválokra is, ahol büszke „anyukaként” nézhetném őket a színpad mellől, és írhatnék nekik még sok-sok koncerttervet és diszpót.

Nyitókép: Berényi Kitti. Fotó: Hegyi Júlia Lili