Borbás Gergő még csak 23 éves, de már improvizációs színházat és közösségi teret vezet, idegenvezetéseket tart a magyar zsidóság történelméről és a zsinagógáról, valamint céges workshopokon és iskolai tanórákon mesél az impróművészet mindennapi alkalmazásáról az érdeklődőknek.
Mikor és miért döntöttél úgy, hogy színész leszel?
Azt hiszem, a nagymamám ambicionálta gyerekkoromban, és ezért nagyon sok olyan előadást néztünk, hangoskönyvet és bakelitet hallgattunk, amiken ma már nevesnek számító színészek adnak elő. Valahogy mindig ekörül forogtam gyerekkoromban. Általános iskolában minden 2. évben csináltunk egy előadást, és ezekben mindig picit nagyobb szerepem volt, mint a többieknek. És én voltam a Mikulás is. Aztán egy ponton meguntam, és amikor elmentem gimnáziumba, úgy döntöttem, most ennek vége. Ez kábé másfél évig tartott. Aztán csináltunk március 15-re egy színházi előadást, és rájöttem, hogy mégiscsak ez az utam. Akkor javasoltam a drámatanárnak, hogy indítsunk el egy színjátszót az iskolában. A következő tanév végére összeraktunk egy improvizációs előadást az „ajtó” tematikára, csináltunk vagy 150 jelenetet, majd kiválasztottuk a működőképeseket. Gimnáziumhoz képest nagyon sokszor játszottuk, még szakmabeliek is látták a darabot. Közben dolgoztam már a Petőfi TV egyik műsorában is szereplőként, két évig.
Mikortól érzed azt, hogy hivatalosan is színész lettél?
Semmikortól, most sem érzem ezt. Nehéz kimondani, hogy az ember színész, mert társul hozzá egy nagy csomag, ami a társadalom gondolkodásából fakad, másrészt nem végeztem el a főiskolát, és nem is szeretném.
Akkor hol tanultál?
Fogalmam sincs. Azzal az attitűddel megyek bele mindenbe − ami talán nagyképűnek hangzik −, hogy megpróbálom, és biztos menni fog. Aztán persze olykor rájövök, hogy ez nem igaz. De sokkal több lehetőséged van a sikerre, ha ezzel a gondolattal vágsz bele egy új feladatba.
Volt valaki, aki egyengette a karriered?
Inkább közegek. Három nagy csomópont van/volt az eddigi színházi utamban. A Fórum Társulat, ott kezdtem el improvizációs színházat csinálni jó pár éve, ott a Forimpro operatív vezetője voltam, majd átjöttem az Itt és Mostba, ahol szintén improszínházat csinálunk. Ezek mellett már párhuzamosan futott a Mentőcsónak, ahol alapvetően színházi és társadalmi nevelés témában készülnek előadások.
Miért döntöttél az imprózás mellett a hagyományos színészi pálya helyett?
Az impróban az a csodálatos, hogy ennél aktuálisabb színház nem létezik. Mire megírnak és megrendeznek egy kortárs drámát, addigra az már talán nem is olyan aktuális. Míg az improvizációs színházat mindig a pillanat szülni. Ami a színpadon történik, az ott is marad és megismételhetetlen. A másik pedig, hogy hatalmas szabadságot ad. Egyszer Palkovits Nóra imprószínész mondta, hogy imprózás közben az a legnagyobb kérdés, hogy miért szeretnénk olyan helyzetek mestereivé válni, amiket nem tudunk kiszámítani.
És miért?
Mert vágyunk a biztonságra. Folyamatosan arra tréningezem magam, hogy megoldjam a kiszámíthatatlan, nehéz helyzeteket. És így máris nem olyan félelmetes a dolog.
Hogy képzelje el az imprószínházat valaki, aki korábban csak kőszínházban járt? Miben lesz más az élmény?
Nem hagyományos értelembe vett előadásaink vannak, mi „keretekben” játszunk. Az Alarm című „darabunkban” például az idővel versenyzünk, itt két színészcsapat megadott időre játszik improvizált jeleneteket. Az utca emberében a közönség sztorijaira reagálunk, ők adják meg a jeleneteket. A Hogyan mentsük meg a Földet előadásban egy környezetvédelmi szakember segítségével improvizálunk, A Talmud Nem Csak Nőknek szervezettel pedig talmudi történetekből inspirálódva játszunk. Bár a színház interaktív, a tévhitekkel ellentétben nem kell a közönségnek feljönnie a színpadra. Ettől függetlenül alakíthatja a helyzetet a néző, akár csak egy szóval, vagy egy helyszín bedobásával is.
Minden imprószínház ezt csinálja?
Talán abban vagyunk mások, mint a többiek, hogy mi az imprót nem csak előadó-művészeti tevékenységként, hanem eszközként is használjuk. Például van egy drogprevenciós előadásunk, lehet jönni hozzánk csapatépítésre, tartunk workshopokat cégeknek. Most készül egy titkos projekt, amivel hátrányos helyzetű térségeknek próbálunk segíteni. Szociálisan érzékeny a csapat, az impró pedig jó eszköz, segít a társadalmi szerepvállalásban.
Hogy hat ki a mindennapjaidra, hogy ez a munkád?
Minden ember folyamatosan improvizál, nem kell ehhez színésznek lenni. Improvizálsz a postán, a kisboltban, hiszen sosem tudod, mi fog történni. Amit a színházban csinálunk, az csupán annyiban más, hogy az impró maga a produktum, és olyannak kell lennie, ami rögtön nézhető. Egyébként, amióta csinálom, sokkal nyitottabb lettem, és könnyebben mondok igent új helyzetekre.
Mi volt az eddigi
legjobb karakter, amit alakítottál?
A Zsidó Kulturális Fesztiválon a Talmudos előadásban Szent Ágostont
alakítottam, aki Szent Benedekkel együtt kihúz részeket a tíz parancsolatból. Azt
nagyon élveztem. De egyébként nagyon szeretek csimpánzt és öreget játszani, meg
a Woody Allen-figurát, ami amúgy is illik hozzám.
Hol lehet veletek legközelebb találkozni?
Október 19-én és 26-án egynapos imprókurzust tartunk az Itt és Most Társulattal, 21-én az Első felvonás című előadást mutatjuk be a műhely tanítványaival, 28-án pedig a már említett Hogyan mentsük meg a Földetben szerepelek, ahol ezúttal a Talpalatnyi történetek blog szerzőit látjuk vendégül.
Kedvenc film: Woody Allen – Annie Hall
Kedvenc könyv: Bartis Attila – A vége, az összes Nádasdy Ádám és Esterházy Péter, meg az új Krusovszky Dénes.
Legnagyobb kulturális élmény: egyszer nagyon fáradt voltam az évad végén, és elmentem megnézni egy ötórás Wagnert. Végigaludtam az első felvonást, és így is csodálatos volt.
A hely, ahova szeretnél egyszer eljutni: Izland
A fotókat Csákvári Zsigmond készítette a Magvető Caféban.
