Ha jól tudom, a középiskolás éveid alatt elsősorban a vegyészet és a kémia állt közel hozzád. Elsőre nehéz elképzelni, hogy kanyarodtál aztán a képzőművészet felé. Mesélsz kicsit erről az útról?
Hajdúszoboszlón nőttem fel, a debreceni vegyipariba jártam középiskolába, és valóban közel állt hozzám a vegyészet a szó fizikai értelmében. Szerettem a laborban lenni, kísérletezgetni, de akkor már a zenélés elvonta a figyelmemet szinte mindenről. 14 éves koromban elkezdtem gitározni, ami lényegesen megváltoztatta a világról addig alkotott képem. Nagyon nagy hatással volt rám Jimi Hendrix, így autodidakta módon elkezdtem tanulni a szerzeményeit, majd egy általános iskolás barátom édesapja − a hajdúszoboszlói beatnemzedék gitárosa −, Varga István vett a szárnyai alá. Merő véletlen, hogy festészettel is foglalkozik, így annak világába is ő kalauzolt be. A középiskolás évek alatt sokszor megfogalmazódott bennem, hogy hivatásos zenész legyek-e vagy inkább tanuljak tovább földrajz szakon, és akkor lehetek csillagász vagy geológus. Pont ezek miatt a bizonytalanságok miatt határoztam el magam, hogy képzőművész leszek, mert így bármivel foglalkozhatok.
Elsőre azt gondolnám, teljesen másfajta beállítottságot igényelnek a természettudományok és a művészetek. Mit gondolsz, milyen közös vonások lehetnek a kettőben mégis?
Mind a két oldalon tevékenykedők körében jellemző egyfajta nyughatatlan kutatói attitűd. Mindkét terület képviselői rendszerint megkérdőjeleznek dolgokat, és jellemző a problémák megoldásának keresése is. Nagyon fontos szerepet kap az emberi percepció, a megfigyelő szerepe mindig kardinális, és elengedhetetlen a szakmába vetett hit.
A szubjektivitás–objektivitás kérdéskörét illetően viszont eltér a kettő. Ami a művészetben egy érdekes felvetés, az a tudományban hipotézis marad, ha nincs bizonyítva. Az esztétika szempontjából is vannak különbségek köztük. Meglátásom szerint a kvantummechanika az egyik olyan ága a tudománynak, ami a leginkább táncba hívhatja a fantáziánkat. Azt a kérdést feszegeti, hogy mi az, amit még képesek vagyunk felfogni a tudatunkkal.
Mesélj kicsit a képeidről! Hogy jelenik meg a kvantummechanika a művészetedben?
A hétköznapok léptékében elgondolkodtatók a dolgok elemi összefüggései, amelyek egyaránt megjelennek a természet és az ember viszonyrendszerében. Az utóbbi időszakban festészeti analógiákat kerestem olyan tudományos fogalmakra, jelenségekre, amelyek elsősorban a kvantumfizikával kapcsolatosak, ilyen például a kvantum-összefonódás, a kvantum-szuperpozíció vagy az abszorpciós és az emissziós vonalak, amelyek az atommag körül jeleznek számunkra bővebb információt, egyfajta kódot a világegyetem elemi összetételéről. Ebből kifolyólag kifejlesztettem egy olyan analóg technológiát, amelynek segítségével mindezt át tudom ültetni a festészet médiumába, anyagába. Ezáltal a festék bizonyos mennyisége − egy változó távolságú, de azonos mélységű, párhuzamos vonalrendszerben − elnyelődik a vászon rétegében, síkjában, a többi része három dimenzióban marad, akár egy bináris kód.
Correlation című festményeim leginkább diptichonok, amelyeket 2021 második felétől programszerűen készítek. Létrehozásuk során az a kérdés foglalkoztat, hogy két kép hogyan tud összefonódni egy azonos vonalrendszerben, egy előre meghatározott forma-, színegységben. A kiindulópont egy hullámforma. A hullám mint jelenség audiovizuálisan − analóg és digitális formában egyaránt − foglalkoztat, egyfajta metaforaként tekintek rá a természet kölcsönhatásrendszerében.
Használok zeneszerkesztő programokat, multianalizátor segítségével kiválasztok egy adott hangsáv hullámnézeti képét. A hullám és a vonalrendszer – mint „konkrét” formák – meghatározzák a kép struktúráját, ugyanakkor az ahhoz felhasznált festékanyag speciális technikával történő elmozdítása már esetleges. Alapvetően foglalkoztat a szuperpozíció gondolata, ami a kvantummechanikai rendszerek olyan állapota, mikor egyszerre két vagy több helyzetben is létezhetnek. Ez a kettős rendszer inspirálja a diptichonok elkészítését.
Jól értem, hogy a végső formában szerepet játszik a véletlen is?
Az alkotói szándék és a végtermék között mindig sok a változó. Engem leginkább a festmény kontrollálhatósága érdekel. Amíg eljutok a kép festéséhez, addig különböző digitális szoftvereket használok a tervezéshez, aminek nagy jelentősége van, de nem szeretném, ha csak erről szólna az egész. A festés akciója maximum fél órát vesz igénybe. Ez az esemény számomra egyszeri és esendő. Úgy tekintek rá, mint egy kémiai vagy fizikai kísérletre, amibe beleférnek a kisebb elszámolások, hibák. Arra a pillanatra várok, amikor a kép meglep. A végterméknek ilyen módon van egyfajta sajátos „szuperpozíciója”.
Nemcsak festményeket, de videókat és installációkat is készítesz. Melyik volt eddig a kedvenc munkád?
Én úgy szoktam fogalmazni, hogy a festészet és a videóművészet dialektikája jellemző a munkáimra. Sok esetben átültetek egymásba formai, konceptuális és filozófiai elemeket. Néha nem elég számomra csak a festészet médiuma. A videóinstalláció lehetőséget teremt, hogy szimultán több érzékszervre is hatást gyakoroljak, és a mozgást is meg tudjam jeleníteni.
Alapvetően kritikus vagyok a saját munkáimmal kapcsolatban. Nagyon fontos a személyesség, a személyes sztori, amit egy sör mellett elmesélhetsz valakinek. Az egyetemen a mestereim, Bukta Imre és Kiss Péter ebben a filozófiában foglalkoztak velünk, az ő látásmódjuk is hatással volt rám. A dimplomamunkám egyik részéhez erős lírai szálak fűznek. A Holtjáték/Hommage á Chester Bennington című munkámmal a kép és a hang időbeliségét, valamint az audiovizuális érzékelés határeseteit kutattam. 11-12 éves koromban a Linkin Park Hybrid Theory című nagylemeze volt az első rockzenei élményem, amit egy nagyon kedves barátommal – aki sajnos azóta elhunyt – vettünk meg kazettán. Véletlen rávettük a beszélgetésünket a Papercut című dalra, ami akkor nagyon dühítő volt, most már inkább vicces. 2017-ben elmentem a zenekar koncertjére, és pár hét múlva Chester Bennington öngyilkosságot követett el úgy, ahogy barátja, Chris Cornell tette pár hónappal korábban. Mikor eljutott hozzám a hír, épp Mezőszemerére tartottam művésztelepre, és az első reakcióm az volt, hogy kitaláltam ezt a munkát. Másrészről általa gyerekkori barátomra is emlékezem.
A Holtjáték/Hommage á Chester Bennington rámutat, hogy nem csak a természettudományokból inspirálódsz. Milyen témák foglalkoztatnak mostanában?
Képalkotás szempontjából nagyon foglalkoztat a szimmetria és az aszimmetria, valamint a polaritás. Az a jelenség, hogy a dolgoknak kettős vagy ellentétes természete van. Hogy mindez temporális szempontból hogyan válik érdekessé, hogy az időbeliség mindehhez hogyan tud kapcsolódni, hogyan materializálódnak ezek a gondolatok rajtam keresztül. Nagyon tisztelem Christopher Nolan munkásságát, mert bátran nyúl olyan témákhoz, amelyek nem minden esetben érthetők elsőre, de mindenképpen elgondolkodtatók a maguk absztrakt valójukban. Sok esetben vélek felfedezni kapcsolatot a filmjei és a munkáim között. Másfelől elkezdett foglalkoztatni a hangtervezés, ami leginkább a játékfejlesztést célozza meg, és mind vizuális és alkotói szempontból inspiratív.
Mi az, amit szeretnél megvalósítani a következő években?
Jelenleg a festészet foglalkoztat, a következő egy-két évben mindenképp folytatni akarom azt a projektet, amit elkezdtem. Másrészről videós és filmes ötleteim is vannak. Tavasszal tervezek egy önálló kiállítást. Továbbá szeretnék külföldön eltölteni egy kevés időt.
Egy zenekar, ami nagyon nagy hatással volt rád: The Mars Volta
Egy film, amit akárhányszor újra tudnál nézni: Donnie Darko
Ha korlátlan mennyiségű pénzed lenne, erre költenéd elsőként: Család, barátok, művészet.
Egy híres festmény, amit kitennél a szobád falára: Hieronymus Bosch: A gyönyörök kertje
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
