Pénteki kultúrrandi Demcsák Dóra Vanda szobrászművésszel

Gyerekkorodtól mindig gyűrögettél, gyurmáztál valamit. Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy szobrász leszel?

Összegyűjtögetve a gyerekkori emlékeimet, valójában mindig is erre készültem. Világéletemben szerettem a különféle anyagokat, textúrákat. Hozzájuk érni, alakítani, formálni. De akkor ez még nem volt számomra felcímkézve, hogy „szobrászat”, hanem egy tevékenység, amit nagyon szeretek, és amire szükségem van. Az hamar kirajzolódott, hogy kreatív pályán kellene haladnom. Jártam rajztanárhoz, később a Kisképző előkészítőjére. Aztán mégsem ebbe az irányba indultam tovább, hanem gimnáziumba mentem, és biológia fakultációs lettem. Pár évre rá viszont azt éreztem, mégsem vagyok a helyemen, nagyon hiányzik a rajzolás, így kerestem egy rajzszakkört. Ott találkoztam Szabó Gábor szobrászművésszel, aki máig nagyon kedves a számomra, és ő volt az, aki megnyitotta előttem a szobrászat ajtaját.

Mennyire volt rögös az út a Képzőművészeti Egyetemig?

Az elhatározás pillanatától a felvételig már nem volt rögös. Elsőre felvettek, igaz, szobrász restaurátor szakra.Nagyon örültem, hogy ott lehetek, de hamar kiderült számomra, hogy nem vagyok restaurátor típus. A küzdelmek a szakváltással kezdődtek. Rengeteget kellett dolgoznom, mintáznom, bizonyítanom, hogy valóban ezt akarom. Fél év alatt kétévnyi szobrászfeladatot kellett prezentálnom, bizonyítva, hogy érdemes vagyok arra, hogy átvegyenek. Végül sikerült. Semmiért nem adnám azt a fél évet. Nagyon sokat tanultam magamról, az akaratomról, az elszántságomról.

Miként találtál rá a rád jellemző formanyelvre?

Még mindig keresem. Irányokat már találtam, de alapvetően szeretek kísérletezni, és ennek következtében többféle módon dolgozom. Ettől függetlenül úgy gondolom, egységgé állnak össze a munkáim, valami szál összeköti őket, még akkor is, ha a formanyelvük különbözik. De legközelebb talán a gyűrt fémlemez hatású „gyűrlényeim” állnak hozzám.

Leginkább fémekkel dolgozol, néha fémhulladékokat gondolsz újra. Egy szobrász számára a fém a leginkább kézenfekvő alapanyag?

Minden ember más, minden szobrász más, minden munka más. Valakinek bejön a fém, valaki szeret vele dolgozni, vagy egyszerűen az adott munkához az az anyag a legmegfelelőbb.  Én sose gondoltam volna, hogy valaha fémmel fogok dolgozni. Aztán mégiscsak dolgunk lett egymással. Szeretem a tulajdonságait, ahogyan alakítható, hogy teret enged a munkáimnak, és szabadságot ad nekem. Bármikor újrakomponálhatom, a végsőkig alakíthatom, statikailag játszhatok vele és egyből anyagba dolgozom. Nincs bíbelődés öntészettel, és nem igazán tud sérülni. Dinamikusan, gyorsan lehet vele haladni. Legalábbis a kőfaragáshoz képest mindenképp. Hogy gyakran dolgozom fémhulladékból, ez egyrészt költséghatékony, másrészt az újrahasznosítás gondolatával egészíti ki a művészetemet. Szemétből alkotni valamit.

Miként találod ki egy szobor koncepcióját? Vázlatokat készítesz, modellezel?

Munkáim főleg emócióból születnek. Egy-egy érzés, lelki vívódási folyamat, energiai töltöttség leképződései, vagy egyszerű játék. Némelyiknek van vázlata, előzetes rajzai, firkái, de valamelyiket csak úgy hagytam megszületni, szabadon. Nincs receptem erre.

Karmó Zoltánt tartod egyik mesterednek. Mit tanultál tőle?

Karmó Zoltán remek mester. Nagyon nagy tudással, műveltséggel és alázattal a művészet iránt. Szellemileg és szakmailag is pallérozott minket, és nagyon tiszteltük, tiszteljük. Meglátásai, az apró részletekre is kiterjedő figyelme támpontot adott és ad a mai napig. Mindig tudta, mit, mikor mondjon, mire hívja fel a figyelmünket egy probléma kapcsán. Volt olyan is, hogy jobban hitt bennem, mint én magamban. Nagyon sokat köszönhetek neki.

Az alkotásaid meghatározó motívuma a ló. Honnan a kötődés?

Kicsi gyerekkorom óta odavagyok a lovakért. Hogy pontosan hol, mikor és hogyan találkoztam az első lóval életemben, nem tudnám megmondani, de menthetetlenül a szerelmesük vagyok.  Pesti lányként rengeteg nyarat töltöttem vidéken, egy lovas tanyán, ahol hetes lovas túrákban segédkeztem. Ott vált még szorosabbá ez a kötelék, ott éreztem magam egyszer kentaurnak. Elképesztő volt. Nem tudok betelni a látványukkal, a lényükkel, a mozgásukkal. Megunhatatlan témát adnak évezredek óta a művészeknek, és ezzel én sem vagyok másként.

A szobraid dinamikus, lendületet sugárzó alkotások, mintha „mozgásban lennének”. Miért tartod fontosnak, hogy ennyi eleven energiát sűríts beléjük?

Minden folyamatosan változik, alakul. Egyik pillanatból, állapotból, mozdulatból a másikba fordul. Akár a számomra fontos emocionális síkon értve, akár az állatok izomzatát, dinamizmusát nézve. Ez a vitális energia, lendület az, ami inspirál és kifejezésre kívánkozik.

Milyen témák foglalkoztatnak mostanában?

Jelenleg a kentaur-sorozatomon dolgozom, melyben az emberben zajló vívódásokkal, az érzelmek és az ész küzdelmével foglalkozom. Ezek a kentaurok önmagukkal küzdenek, az ösztönös, érzelmi, állati felük feszül neki a ráció által vezérelt emberi felüknek. Vagy épp’ fordítva. Különböző stádiumokat igyekszem megjeleníteni az önkontrolltól az eszméletvesztésig.

Megrendelésre dolgozol, vagy többnyire inkább a saját elképzeléseid szerint?

Is-is. De egyre inkább gyakorlom a „nemet mondást” a mindenféle megkeresésre. A saját projektjeimmel igyekszem haladni. Egyelőre nem mondható, hogy a szobrászat a fő bevételi forrásom, de mivel másból meg tudom teremteni az élethez szükséges büdzsét, nem kényszerülök olyan helyzetbe, hogy pánikszerűen gyártsak, vagy megfelelési kényszerrel lessem a megrendelő igényeit. A kedvemre csinálhatom, saját belátásom és elvárásaim szerint, vagy munkaterápiás céllal. Ha ezt más is értékeli és megveszi, az nettó öröm.

Van személyes kedvenced a szobrok közt, amin nem szívesen adnál túl?

A diplomamunkám, a Harcoló. Személyiségfejlődésem fontos mérföldköve az a munka. Az volt az első nagyobb méretű alkotásom, az első, ahol vassal dolgoztam és hegesztettem.  Nagy volt a tét, az idő pedig szűkös. Rengetegszer kellett legyőznöm és meggyőznöm önmagam, kitolni a határaimat. Benne, úgy érzem, sikerült megfogalmaznom azt az örökös vívódást, kételyt, önmeghaladást, ami mindig is kísért és kísér az életem során.

Ma egy képzőművészt vagy galéria képvisel, vagy saját maga építgeti tudatosan a „brandjét”. Neked ez könnyedén megy?

Eddig önmagam építettem, amennyire tőlem telt. Nem vagyok túlzottan rámenős típus, nem igazán tudom „tolni” magam. De abban a szerencsés helyzetben voltam eddig, hogy – teljesen váratlanul – olyan emberek és lehetőségek találtak meg, amiknek sok pozitív hozadéka és előremozdító ereje volt. Az utóbbi időben igyekszem a különféle pályázatokra és ösztöndíjakra is fókuszálni, illetve kialakulóban van egy együttműködés egy galériával. Egyelőre ismerkedünk, aztán majd meglátjuk, hogyan alakul. Én mindenesetre bizakodó és lelkes vagyok.

Alkalmazott szobrászattal is foglalkozol, zömében Magyarországon készülő külföldi produkciók díszleteit készítitek. Élvezed a feladatot, vagy ez inkább csak megélhetést biztosít?

A művészlét sosem volt könnyű, kiszámítható és biztos út. Főleg pályakezdő fiatalként nagyon nehéz hivatásszerűen űzni. Nagyon sok mindent csináltam, mióta lediplomáztam, és volt  is sok lemondás, megalkuvás, idővesztés. Az utóbbi pár évben dolgozom a filmes szakmában, amit egyébként szeretek is. Mindig van kihívás, gyors problémamegoldás, sosem monoton, és nagyon szeretem a kollégáimat. Különféle anyagokkal dolgozunk, kísérletezünk. Nem tudnám elképzelni magam nyolc órában egy irodában, gép előtt ülve. Az nem én vagyok. De igen, ez elsősorban a megélhetésről szól, és nagyon igyekszem a művészettel egészséges egyensúlyban tartani.