Amerikában a testvéreiddel, Balázzsal és Ilonával együtt beleszülettél a magyar népzenébe és néptáncba. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre?
Anyai nagyapámnak, Magyar Kálmánnak meghatározó szerepe volt az amerikai magyar néptáncmozgalom ’60-as, ’70-es évekbeli felélesztésében, megújításában. Édesanyám az Életfa zenekar egyik alapítója, az öccse pedig a prímása. Édesapám a zenekar brácsása, apai nagyapám a New Brunswick-i Szent László templom karnagya és zenei mindenese. A szüleimen, elsősorban édesanyámon keresztül ismertem meg a népzenét és az egész mozgalmat. Sokat jártak zenélni, és minket is vittek. Kosbor Hunorral, a legjobb barátommal a bőgőtokban, a táncházakban aludtunk; mindketten mindig családostul ott voltunk az éves michigani Csipketáborban. Miután a nagybátyámék Torontóba költöztek, apu volt az Életfa brácsása. Amerika keleti partján muzsikáltak. Amióta tíz éve hazaköltöztünk Magyarországra, a zenekart fokozatosan átveszik a fiatalok.
Anyukám hároméves koromban adott először hangszert a kezembe. Amerikában csak táborokban tudtunk népzenét tanulni, vagy akkor, ha valaki kijött hozzánk Magyarországról. Én anyutól tanultam a legtöbbet. Beíratott a Rutgers Egyetem klasszikus zenei programjára, ahol a költözésünkig egy japán hölgyhöz jártam hegedűórákra. Néptáncot is tanultam. A Csűrdöngölő nevű felnőtt néptáncegyüttes tagjainak gyerekeiből lett aztán a Mákvirág gyermek néptáncegyüttes, aminek ma már négy külön korcsoportja van. De én ebből a Magyarországra költözés miatt már kimaradtam.
Hogyan élted meg a költözést hétévesen? A népzene miatt jöttetek?
A döntésnek nem volt köze a népzenéhez: apu állásajánlatot kapott cégen belül. De azt hiszem, ha nem költöztünk volna, akkor nem adatott volna nekem ennyi lehetőség a zene és a néptánc tanulása terén. Nagyon sokat köszönhetek a költözésnek. Semmit és senkit nem veszítettem el otthonról, New Brunswickból.
2013 márciusában a Kodály Zoltán Ének-Zenei iskolába kezdtem járni, újrakezdve az első osztályt. Csapó Nellihez kerültem hegedűt tanulni, majd a Ward Máriába jártam, az angolkisasszonyokhoz, most pedig a BME nemzetközi angol gimnáziumba. Jövőre fejezem be. Néptáncolni a XIII. kerületi Vadrózsa táncegyüttesbe járok. Onnan jöttek a diaszpóra magyar közösségeihez a Kőrösi Csoma programmal egy évre, ösztöndíjjal kiküldött közösségszervezők, akikkel már volt szerencsém együtt dolgozni.
Az iskolán kívül kiktől tanultál? Kik a mestereid?
Négy ember van, akiknek nagyon sokat köszönhetek. Tíz éve Horváth Attilához járok, és nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy a személyében olyan mesterem van, akitől a népzenét a leghitelesebb forrásból lehet megtanulni. A második Oláh Ernő, a Szeged vendéglő cigányprímása. Nagyapuék húsz éve a Gellért téren laknak – amikor épp Magyarországon vannak –, és mivel imádja Szegedet, elkezdett a közeli Gellértbe járni, ahol összebarátkozott Ernővel és a zenekarával.
Később kivitte őket Amerikába is. Amikor beütött a Covid, szóltunk Ernő bátyámnak, hogy kicsit kimentünk a gyakorlatból, nem tudna-e segíteni. Egyből igent mondott, egy halom kottát hozott, és azt mondta: „Gyere, Lacika, ez a hegedűsök bibliája, ezzel kezdjük.” A harmadik Kuczera Barbara, aki összefogja a Fölszállott a pávának köszönhetően alakult Sarjú Bandát, amelynek tagja vagyok. A negyedik pedig Salamon Bea, aki a Páván a mentorom volt, és a népzene-pedagógiában a top háromba lehet sorolni. Fantasztikus dolgokra nyitja fel a szemem. Ő a Pontozón is fellépő, egy évig Tennessee államban élő Kaptza Banda mentora is. Erről az ösztöndíjprogramról azt érdemes tudni, hogy Ferenczi Gyuri, a Rackajam frontembere találta ki, és Bea heti két-három online órát tart az ösztöndíjasoknak. Népzenét és bluest tanulnak a legjobbaktól, és a kettő fúzióját játsszák, ami nagyon jó koncepció. Ezt hallhattuk a Pontozó gálaestjén is. Számomra ők négyen a legmeghatározóbbak szakmailag és emberileg is – természetesen a családomon kívül.
Mesélj még a családodról! A Pontozót az egyik nagyapád találta ki, a másik fellépett veled...
Először mentem el a Pontozóra, sőt életemben először voltam ezen a néptáncfesztiválon, pedig Kálmán nagyapám hozta létre 1975-ben. Nagy megtiszteltetés, hogy rám gondoltak prímásként. Ez nagyon jó kezdeményezés volt, és az, hogy közel ötven év után még mindig létezik, hihetetlen érték. Nagyapám mindig megelőzte a korát, ezzel az ötletével is. Ő ilyen ember. Előrébb tart és magasabbról lát, mint mások. Hihetetlen ötletei vannak, a Pontozó csak egy a sok közül. A másik nagyapámmal pedig nemcsak azért van különleges kapcsolatom, mert ugyanúgy hívnak minket, hanem mert megadatik nekünk, hogy együtt játsszunk: miséken és a színpadon is. Ma például a keresztapámmal váltottuk egymást az orgonánál, miközben nagyapa énekelt. Tegnap a Férfierő nevű formációval lépett fel, én pedig muzsikáltam nekik. Ezek különleges élmények. Ő is hihetetlen ember, felnézek rá. Nagyon szerencsés vagyok, hogy mind a négy nagyszülőm él, és elképesztően aktívak!
Anyukám apu a kedvéért tanult meg brácsázni. Ő rejtett művészlélek. Komoly ember, ám ha bármilyen zenés-táncos est van, nagyon bele tudja élni magát – amúgy azonban szigorúság van nálunk, otthon és a munkában is. Mindig lelkesen vitt a Fonóba, és kérte, hogy muzsikáljak. Ha kellett, fel is tolt a színpadra. Segített a félénkségemet legyőzni. Anyára a zenei tudása, apára a „nemzetközisége” miatt nézek fel. Ő Amerikában született, Magyarországon él, és a munkája miatt sokat utazik a nagyvilágban.
A Felszállott a páván háromszor szerepeltél, kétszer döntősként. Tervezed, hogy indulsz még?
2015-ben, tízévesen szólóban indultam a Felszállott a páván; az volt az első Gyerekpáva. Ott ismerkedtem meg olyan korombéliekkel, akik a barátaim lettek, máig kísérik az életemet, és nagy hatással vannak rám. Versenytársak voltunk, de állandóan együtt muzsikáltunk a színfalak mögött. Ezt látva Kálmán nagyapámnak az az ötlete támadt, hogy álljunk össze zenekarrá. Kuczera Barbara lett a mentorunk, az ő segítségével a következő évben a Felszállott a páván Sarjú Bandaként már együtt indultunk. A zenekar tagja Balázs öcsém is. Eljutottunk a döntőig, de nem mi nyertünk, hanem Horváth Áron, aki most a cimbalmosunk.
2019-ben megint elindultam egyedül, akkor is eljutottam a döntőig, de azt egy másik nagyon jó barátom, a rendkívül tehetséges Csapodi Tádé nyerte meg, aki akkor még csak három-négy éve hegedült, de a döntőben nagyon megmutatta magát, és megérdemelte a fődíjat. A Páva összességében jó élmény volt, de nem tervezem, hogy megint indulok, mert rettentően fárasztó, és ez a szakma nem a televíziós versengésről szól. Csodálatos a cél, de a show-ba bele lehet fáradni. Ugyanakkor végtelenül hálás vagyok érte, mert ennek köszönhetően sikerült beilleszkednem a magyarországi népzenei körökbe és néptáncmozgalomba. Számtalan zenészt megismertem, és olyan emberekkel dolgozhattam együtt az évek során, akik rengeteget jelentenek nekem. Ahogy a zenekar is nagyon fontos, emberileg és szakmailag is.
Rendszeresen felléptek?
Minden hónapban mi visszük a Kamasz táncházat a Fonóban, az állandó feladatunk. De mostanában már több komoly fellépési lehetőségünk van. Júniusban például egy orvosi konferencián zenélünk majd a Gundel étteremben. 2021 októberében Palotai Csenge megbízásából Amerikában turnéztunk. Ő akkor a washingtoni nagykövetségen volt kulturális attasé, most a New York-i Liszt Intézet vezetője. Meghívta Berecz Pityut, ő pedig szólt nekünk, és kitaláltuk, hogy nagypapám, Magyar Kálmán segítségével és szervezésében turnézzuk végig a keleti partot. Nagyon jó, de fárasztó volt. A nagyszüleimnél laktunk, Irén nagymama mindennap hétfogásos vacsorával várt; a brácsásunk hónapokig emlegette őt. Számomra azért jelentett különleges élményt, mert először találkozott a két világom.
„Semmit és senkit nem veszítettem el itthonról” – mondtad. Akkor nem is hiányzik Amerika?
Ezalatt azt értettem, hogy minden nyáron hazajárunk hat-hét hétre – mármint Magyarországról Amerikába, azaz New Brunswickbe. Finomakat eszünk Irén nagymamámnál, sokat zenélünk a barátokkal, templomba járunk, és természetesen elmegyünk a Csipke táborba – az nekem továbbra is a top egy esemény. Mindig az egész család megy, de általában is mindig együtt mozgunk.
A család és a barátok nagyon hiányoznak. A magyar ház, a templom, a cserkészház minden négyzetcentiméterét ismerem, mintha hazajárnék. A cserkészetet sajnos Magyarországon nem folytattam, mert nem fért bele az életembe; a templomi közösséget pedig azóta is keressük. Több templomba is jártunk, de csak most, a Szent Imrében kezdjük úgy érezni, hogy befogadtak.
Mik a továbbtanulási terveid: népzene vagy valami más?
Ez komoly dilemma. A szüleim azt szeretnék, hogy jól éljek, és megengedhessek magamnak olyan dolgokat, mint amiket most ők meg tudnak adni nekünk: legyen anyagi biztonságom, és jó életet biztosíthassak majd a gyerekeim számára – ehhez pedig normális állás kell, és azt nem a népzene vagy a néptánc biztosíthatja. Az ugyanis csak akkor jövedelmező, ha a legjobbak legjobbja vagy, ezért úgy szeretném folytatni, hogy másik végzettségem is van. Amerika is szóba jött, de ez az út nem valószínű, mert az egyetem anyagilag nagyon megterhelő. Nézegettem az európai gazdasági és zenei egyetemeket, de még nem döntöttem. Valószínűleg Budapesten maradok, mert ott a zenekarom, és ők nagyon fontosak számomra.
Melyik zenei műfaj áll a legközelebb hozzád?
Nincs kedvenc műfajom, pontosabban állandóan változik: jazz, klasszikus, népzene. Az utóbbin belül viszont három kedvencem is van három tájegységről: a bonchidai, az erdőszombatteleki és a péterlaki muzsika.
Kedvenc zenekarod?
Ez is mindig változik. Az autentikus népzenében szerintem a Tükrös a legjobb. Mostanában klasszikus operaintermezzókat szoktam hallgatni. A Berlini és a Londoni Filharmonikusokat szeretem a legjobban.
Melyik magyar ételt eszed a legszívesebben?
A harcsapaprikást, mert nagyapuval mindig azt esszük a Szeged vendéglőben.
Kedvenc helyed Budapesten?
Mindig más, de magát a várost nagyon szeretem.
Melyik országba/városba utaznál, ha megtehetnéd?
Valahova Skandináviába. Sokfelé jártam Európában, de arrafelé még nem.
Ha nem zenélhetnél és nem táncolhatnál, mivel foglalkoznál a legszívesebben?
A politológia, a filozófia és a nemzetközi kapcsolatok érdekelnek. Döbbenten nézem, hogy mik történnek a mai politikában és a világon, és érdekel a magyarázatuk.
Antal-Ferencz Ildikó
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
