Színházi családból származol, ezért azt gondolnám, magától értetődő, hogy ebben a világban kötöttél ki, de számodra is az volt?
Nem volt magától értetődő, de befolyásolt. Kiskoromban újságárus akartam lenni, aztán feladtam, mert rájöttem, hogy télen nagyon hideg van azokban a kis bódékban. Gyerekkoromban sokat jártam a kolozsvári színházba. Szerencsém van, mert a kilencvenes évek végén, a kétezres évek elején egy nagyon szuper társulatban nőttem fel, jobbnál jobb előadásokon. De amennyire jó volt, hozott egy fajta megbélyegzést is a külvilág részéről, ami sokszor idegesített. Suli és egyetem alatt például nagyon hadakoztam és lázadtam a gondolat ellen, hogy ennek bármi köze lenne a pályaválasztásomhoz, későbbi énemhez. Aztán az utóbbi időben kezdtem el rájönni és belegondolni abba, hogy én hét-nyolc évesen már Doktor Faustus tragikus históriáját néztem, az öcsémnek meg a Danton halála volt a kedvenc előadása. Végül is, ez csak befolyásol.
Több helyen és egyre inkább tevékenykedsz jelmez- és díszlettervezőként. A színháznak ez a része hogyan talált meg?
Az úgy volt, hogy már nagyon sürgetett az idő, dönteni kellett, hogy érettségi után hova tovább, és akkor inkább elmentem Németországba dolgozni. Utána jobb híján azt mondtam, hogy megyek színire. Úgyis 19 éven át mindenki azt mondta, hogy biztos az leszek, meg az tényleg olyan kézenfekvő volt. Jelentkeztem az SZFE-re, készültem, megtanultam a szükséges szövegeket, dalokat, bemutatkozó videót készítettem, beküldtem, és közben néztem, hogy édes jó istenem, mennyien jelentkeznek minden évben, és van, akit csak negyedjére vesznek fel, és akkor én már huszonhárom leszek, az nagyon öreg, kéne valami B terv. Akkor gondoltam, rajzolni mindig is szerettem, pont indul látványtervező szak Marosvásárhelyen, az színház is, de rajz is, mit tudom én, legyen az. Fél évem volt rajzból behozni a lemaradásaimat, és a rajztanárnőmnek, Ocskay Ágnesnek köszönhetően annyira megszerettem, hogy az SZFE-re már el se mentem. Valahogy így.
Van emléked esetleg arról, amikor először igazán magával ragadott egy darab látványvilága? Ha igen, mi volt az?
Most egymás után jutnak eszembe a jobbnál jobb kolozsvári előadások, amiken felnőttem, és próbálom megtalálni az elsőt, ami látvány szempontjából megragadott, de nem tudom. Mert ha magával ragadott egy előadás, akkor az úgy egyben ragadott magával, amihez köze volt többek között a látványnak is. Szerintem ha nem jó az előadás, a látványa is elvész és felejthetővé válik. Azaz persze lehet attól esztétikus meg lenyűgöző, de a végső érzésem úgyis az, hogy már megint mennyi pénzt elköltöttek erre. De most mégis beugrott a Rómeó és Júlia, amit Keresztes Attila rendezett, és Dobre-Kóthay Judit tervezte a díszletét. Amúgy semmire nem emlékszem azon kívül, hogy a benne játszó édesapámat (Hatházi András színész, rendező – a szerk.) nagyon sajnáltam, amikor meghalt, de volt egy óriási hinta, ami belógott a zsinórpadlásról, és a két címszereplő ült rajta, és nekem akkor az egy nagy élmény volt.
Mit tartasz a legizgalmasabbnak ebben a munkában? Munkának érzed egyáltalán?
Amikor be kell menni reggel fél nyolcra díszletet állítani, akkor annak érzem. Szerintem ez a szakma hihetetlenül izgalmas úgy, ahogy van. Nagyon sok mindenhez kell érteni, egyszerre van egy művészi „eldobom az agyam, színek meg érzetek” része és egy kemény, felelőségekkel teli, pénzes, matekozós része. Izgalmas az, hogy a papíron megtervezett elméleti részét hogyan ültetjük gyakorlatba, és az működik-e. Izgalmas, hogy az, amit én otthon kitalálok, hogyan formálja át, alakítja ki, jó esetben segíti az előadást. Izgalmas ennyiféle emberrel egyszerre kommunikálni. De talán a legizgalmasabb az első díszletes-jelmezes-világításos próba, amikor az addig csak a fejemben elképzelt képek megelevenednek a színpadon.
Hogyan dolgozol, hogyan kell elképzelni a folyamatot?
Először elolvasom a szöveget. Akkor összeírom a kulcsszavakat, érzéseket, impulzusokat. Aztán rendezőtől függ, de általában van egy első beszélgetés kettőnk között a szövegről, ezekről a szavakról, hogy ki mit gondol, próbáljuk megfogni az egésznek a magját. Elkezdek inspirációs képek után nézni, érzéseket összerakni – itt minden is jöhet, képzőművészet, fotók, filmek, textúrák, divat stb. Ez után elkezdem megrajzolni és összeállítani a terveket a térről, a jelmezekről, az egész előadás világáról. Ha megvannak a művészi tervek, jöhetnek a technikai rajzok, majd a költségvetés. Ezekkel kell elkészülnöm a tervelfogadásra, ahol jó esetben elfogadják, és indulhat a gyártás, a beszerzés.
Leadjuk a terveket a műhelyeknek, beszerezzük a szükséges anyagokat, keresgélek az üzletekben, ruhadarabokra, kellékekre vadászok, rendelek internetről, próbákra járok. Lassan indulnak a ruhapróbák, majd körülbelül négy-öt hét után bekerül minden a színpadra, ez legtöbbször a főpróbahét első napja. Ez a legkritikusabb pont, azt hiszem, nem volt még olyan munkám, aminél ezen a napon lefekvés előtt nem bőgtem el magam kétségbeesetten, hogy ez nem jó. De utána az a hét pont elég arra, hogy a kis csinosításokkal, azzal, hogy a színészek is megszokják a teret, a ruháikat, összeérik, mint a jó töltött káposzta, ami nagymamám barátnője, Rozi néni szerint pont a nyolcadik felmelegítéskor a legjobb.
Mikor érzed magad a legjobban, melyik alkotási fázisban?
Az egyik a rajzolós fázis. Amikor otthon, a műtermemben egyedül, zenét hallgatva kitalálom és megrajzolom az egészet. Amikor kialakul egy világ. Amikor mindenki békén hagy, és egyelőre csak és kizárólag rajtam múlik minden. Aztán van az, amikor beszerzem az anyagokat, és így elkezdem élőben látni és összerakni a színeket, textúrákat. És a harmadik kedvencem a főpróbahét második fele, amikor már jó esetben nincs semmi dolgom, csak ott fontoskodom, és esetleg a lejáró után a megbeszélésen annyit mondok, hogy „kérlek, gombold be a legfelső gombodat is, kösz!”.
Vannak bakancslistás terveid? Olyan darabok, amiknek a jelmezein, díszletein nagyon szívesen dolgoznál?
Nagy vágyam, hogy Boris Vian bármelyik szövegének egyszer látványt tervezhessek. Ezenkívül szövegek nagyon nincsenek, műfajok sem. Ahhoz képest szerencsém volt, eddigi rövid karrierem során nagyon különböző műfajú előadásokon dolgozhattam, ennek mindig örülök! Egyszer azért szeretném kipróbálni azt, amikor a határ ha nem is a csillagos ég, de van elég pénz, műszak meg műhelyek, amikor nem mindig az olcsóbb és egyszerűbb megoldást kell válasszam.
Vannak olyan alkotók (bármilyen területen), akiknek különösen fontos számodra a munkássága?
Jó kérdés. Azt hiszem, a családomé. Fazakas dédszüleim, akik orvosok voltak, Palocsay dédnagyapám, aki kertész volt, Palocsay nagyapám, aki író, drága nagymama, akire állítólag nagyon hasonlítok, nagymamáim és legfőképpen a szüleim. Ők mind nagyon fontosak számomra, és nagyon büszke vagyok rájuk. Ez most egy nagyon klisés válasszá sikerült, de vállalom.
Ha jól tudom, színjátszókörös voltál a gimnáziumban, de idén nyáron egy filmforgatáson is kipróbálhattad magadat, mégpedig igen fontos résztvevőként. Hogyan lettél Reisz Gábor új filmjének szereplője?
Azt hiszem, valami kozmikus, csodával határos szerencse vagy mi a fene módon. Én 2019-ben találkoztam először Gáborral, a kézdivásárhelyi Vigadó nagyszínpadán kifeszített vászonra volt kivetítve. Kézdivásárhely kicsi város, ott dolgoztam épp, és mivel nem volt más, amit csináljak azon a vasárnap délutánon, beültem a Rossz versekre, amiről semmit nem tudtam. Úgy jöttem ki, hogy ilyenben én is részt akarok venni, ott, akkor kicsit megváltozott bennem valami. Aztán visszamentem a szállásomra, és láttam, hogy van egy olyan film is, hogy Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan. Szóval azt is megnéztem, és én nem vagyok egy fanatikus rajongó típus, de akkor valami átkapcsolt a fejemben, és írtam Gábornak ismeretlenül egy levelet. Ő pedig nagyon kedvesen visszaírta, hogy „szia, Rebeka, köszi!” vagy valami ilyesmi.
Rá két évre beiratkoztam mesterire Kolozsváron, és kiderült, hogy Reisz Gábor is fog tanítani. Idén májusban az egyik órán mesélte Gábor, hogy nyáron forgatják a harmadik nagyjátékfilmjüket, másnap pedig megkérdezte, hogy lenne-e kedvem segíteni, ott lenni a forgatáson diákmunkaként, amolyan mindenes munkakörben. Aztán átalakult, hogy a jelmezekkel kéne foglalkozni. Közben segítettem neki egy szereplőválogatáson, ahol erdélyi színésznőket nézett meg, és utána megkérdezte, hogy lenne-e kedvem szerepelni is a filmben. Ez így mind egymás után, annyira gyorsan és csodával határos módon történt, hogy még most sem fogom fel ezt az egészet, pedig már hetekkel ezelőtt leforgott a film.
Milyen élmény volt számodra a forgatás, hogyan érezted magad?
Jaj, nagyon szuper volt! Nekem ez volt életem első igazi forgatása, amire Juli (Berkes Juli, a film producere – a szerk.) sokszor mondta, hogy nem is igazi, mert iszonyat kevesen vagyunk nagyon sok munkára, de én nagyon örülök, hogy egy ilyen nem igazi forgatáson lehettem. Szerintem évekig fogok töltődni ezekből az élményekből! És nagyon hálás vagyok annak a pár embernek, akikkel másfél hónapon keresztül dolgozhattam, segítettek, tanultam tőlük, és már hiányoznak!
Egy kicsit tudsz mesélni a karakteredről? Milyen érzés volt hosszabb időre „belebújni” valakibe?
Vicces, mert volt olyan, aki azt hitte, hogy engem tényleg Erikának hívnak, és csak a harmadik találkozás után derült ki számára, hogy Rebeka vagyok. Sokan mondták a forgatáson, hogy olyan erikás vagyok. Fogalmam sincs, ez mit jelent. Talán azt, hogy mindketten erdélyiek vagyunk a nagy Budapesten, és szeretjük a kutyákat?
Arra nagyon emlékszem, hogy amikor az első próbaforgatáson voltam, ültem a Protonban, vártam. Iszonyatosan izgultam, és mikor mondtam Gábornak, ő azt mondta, hogy az nem baj, próbáljam ezt pozitívumként felfogni, és felhasználni a szerepben. Ez akkor nagyon jó tanács volt. Nekem és Erikának is egy első nagy lépés merül fel a filmben, van miért izguljunk. Többet inkább nem mondok, mert nem tudom, mit lehet. Ezenkívül örültem és vicces volt, mikor hozzátehettem egy-két erdélyi szófordulatot, ami nekem teljesen természetes, de az „éés ennyi” után jöttek, és kérdezték, hogy „Mit mondtál? Laska? Az mi?”
Megfordult a fejedben, hogy akár ezen az úton is elindulhatsz?
Abszolút! Nagyon szívesen játszanék még, nem gondoltam, hogy ennyire fogom élvezni. Egy idő után már az izgulást is sikerült leküzdenem, meg sokat tanultam Gábortól, Kristóftól (Becsey Kristóf operatőr – a szerk.) és a partnereimtől. Csak az van, hogy nem tudom, hogyan kéne elindulni, de eddig még nem volt úgy, hogy ne legyen sehogy, szóval valahogy biztos lesz.
Most éppen min dolgozol, mi foglalkoztat? Mivel telik majd a következő időszak?
Szeptemberben kezdtük az Édes Annát a kolozsvári színi egyetemen. Bélai Marcel rendezi, ez az első közös munkánk, nagyon örülök neki, eddig nagyon élvezem. Már megint egy olyan munka, hogy semmi pénz nincsen, és össze kell guberálni egy hiperszuper látványt, de hát túl egyszerű lenne, ha nem így lenne. Ezután szeretnék picit leállni a színházi munkákkal, nem is a munka, hanem a folyamatos úton levés miatt. Ez a szakma megköveteli az állandó utazást, kicsit belefáradtam, szeretnék most otthon lenni Kolozsváron, hogy aztán majd újra jó kedvvel induljak útnak. Ez idő alatt pedig a diplomafilmemet szeretném megvalósítani.
Kedvenc könyv: A varázslatos babaház – ez egy gyönyörű, 3D-s papírkivágásos könyv, ami azért különleges számomra, mert 10 éves voltam, amikor anyukámmal bementünk egy könyvesboltba karácsony előtt, megláttam ezt, és beleszerettem. Akkoriban ritkaságszámba ment Kolozsváron az ilyen különlegesen szép könyv, borzasztóan drága volt. Hazamentem, előhalásztam az összekuporgatott pénzemet, és nagymamám nyugdíjának segítségével másnap elmentem megvenni. De már nem volt meg a könyv. Anyukám még aznap visszament, és megvette nekem. Ez a könyv a mai napig az éjjeliszekrényemen van, és néha belelapozok.
Egy kortárs alkotó, akit nagyon szeretsz: Nem tudom soha, hogy a kortárs az mennyit enged, hol húzódik pontosan a határ, szóval bocs, lehet, hogy csalok, de csak egy kicsit, mert fél éve hunyt el. Soó Zöld Margit képzőművész, Iti néni. Gyerekkoromban többször voltam nála a műtermében, vele rajzoltam először úgy igazán. Emlékszem egy délutánra, amikor ő vigyázott rám, és sétáltunk egyet a sétatéren, majd hazamentünk hozzá, ettünk kekszet, ittunk mellé teát, utána kagylókat rajzoltunk pasztellkrétával. Este pedig kiültünk a balkonjára, a naplementét néztük, és beszélgettünk a világról. Sokat köszönök neki, köszönöm, Iti néni!
Egy film, amit nemrég láttál és nagy hatással volt rád: A Mesék a zárkából. Nagyon szerettem az alapgondolatát. Inspiráló volt, és nagy hatással volt rám, amihez hozzátett az is, hogy a szüleimmel együtt néztem.
Kedvenc anyag: Mármint textil? Ez nehéz kérdés, attól függ, mihez, de most így hirtelen kapásból az elsőt mondom érzésből: bársony.
Egy számodra fontos dal vagy zenekar: Annie Lennox: No more „I love you’s”. A Medusa CD a születésemkor jött ki, a szüleimnek megvolt, és újszülött babaként ezeket a számokat hallgattam, majd az általánosban is, mikor megkaptam az első kék CD-lejátszómat, orrvérzésig kamaszkoromban, szóval ez a dal, ez a lemez végigkísért.
Ha bárkivel, bármelyik korból leülhetnél beszélgetni, ki lenne az? Szeretem az ilyen kérdéseket, és sokszor játszom magamban ezekkel a gondolatokkal. Ezen például kifejezetten régóta őrlődöm, hogy ki is lenne az az egy. Boris Viannal nagyon meginnék valamit, de az a helyzet, hogy nem ismertem nagyapámat, Palocsay Zsigmondot, és sok mindent odaadnék egy délutánért, hogy bemutatkozzam, sétáljunk, beszélgessünk egyet, vacsorázzunk, majd megmutatnám pár rajzom, kíváncsi lennék a véleményére.
Nyitókép: Hatházi Rebeka. Fotó: Hatházi Tamás
