Honnan a filmes érdeklődés? Már gyerekkorodban egyértelmű volt, hogy ebbe az irányba indulj el? Volt családi előképed?
Nincs senki a közeli családomban, aki kulturális körökben tevékenykedne. A művészeti szabadiskolában töltött sok év, rengeteg alkotás és kiállítás után sem fogalmazódott meg bennem egyszer sem, hogy művészettel szeretnék foglalkozni hivatásként. Maga a film sem igazán érdekel, kétévente egyszer megyek moziba. Az élővilág működése foglalkoztat gyerekkorom óta. Terepzoológus akartam lenni: varánuszokat elkapni a sivatagban, és expedíciókon részt venni. Aztán 18 évesen regisztráltam a Facebookra, a feltöltött videóimra sok pozitív visszajelzést kaptam, egy forgatókönyvemre pedig sok pénzt. Otthagytam a biológia szakot, és tévés szakra váltva hatalmas energiával vetettem bele magam a filmes alkotásba. A lendület azóta is megvan. A szigorú természettudományos oktatás adta fegyelem és munkabírás tökéletes kiegészítője a komoly művészeti ambícióimnak.
Az élővilág iránti érdeklődésed több rövidfilmedben is megjelent, ezekben a természet és az ember viszonyát jeleníted meg sajátos eszközökkel. A mindennapokban mennyit foglalkozol a környezetvédelemmel, aggódsz a bolygó sorsa iránt?
A bolygóért nem aggódom, annak sokat nem árthatunk, magunknak viszont annál inkább. Úgy gondolom, hogy el kell távolodnunk a természettől ahhoz, hogy óvjuk. A mohó emberi természettől. Megvan a lehetőségünk, hogy valamelyest kilépjünk az ösztönvezérelt létből és felelősen cselekedjünk, de mégsem sikerül. Így csak az önsorsrontás vár. Amikor például intellektuális embereket látok dohányozni, az mindig felvet bennem egy kérdést: mire szolgál az öntudat, ha még a létfenntartáshoz sem járul hozzá?
A filmjeidben többek között az animációkat és a zenéket is te készíted. A rajzolást, a zeneszerzést iskolában, tantermi körülmények között tanultad, vagy autodidakta módon szedted fel a tudást?
A lehető legnagyobb segítség volt ebben a szüleimtől, hogy ötéves koromtól délutánonként a pécsi Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskolába járattak. Ott Lantos Éva tanítványaként 13 éven át szívtam magamba a Lantos Ferenc által fejlesztett, interdiszciplinaritáson alapuló művészeti nevelési módszert. Ez a különböző művészeti és tudományágak közötti azonosságokat és a világ szerkezeti alapelveit kereső és megértő szemlélet azóta is nagy magabiztosságot ad, bármihez nyúlok. Sokszor elém kerül a fotó, amin hatévesen a legjobb barátommal az akkori rajzainkhoz komponáltunk egyszerű, négykezes zongoradarabot a szimmetriák problémája köré, és a micimackós pólómban előadtuk egy táborban. Nem a zenei tagozatra jártunk, de nem féltünk a zongorához nyúlni.
Ha valaki autodidakta módon tanul, az sokáig vagy másol, vagy megy az érzései után, és nem jut el az alapvető összefüggések meglátásáig, aki pedig hagyományos művészeti oktatásban vesz részt, abba olyan sablonokat nevelnek bele, amelyek utána szinte ellehetetlenítik az autonóm alkotómunkáját. Néha mégis sajnálom, hogy nem ezekben nőttem fel, mert így nehezen találok kapcsolódási pontokat a kultúra legtöbb szereplőjével.
Legújabb, másfél órás filmed, a Zazongpari előzetesét látva biztos, hogy nem a tömegízlést akarod szolgálni. Kiknek készült ez a mozi? Mikor és hol lesz látható? És egyáltalán, jelent valamit az, hogy Zazongpari?
Alapvetően magamnak készült. Pont olyan, ahogy egy tökéletes filmet elképzelek: sok, egymásra épülő tartalmi réteg, hosszú, statikus snittek, gyors akció, szellemekkel kardozás, lézerfegyverrel lövöldözés, de semmi hollywoodi zsánerfilmes sablonosság, drámázás és sírás. Számomra ideális. Viszont most egyre nagyobb érdeklődést tapasztalok, és rengetegen akarják látni a filmet, így elkezdett nyomasztani, hogy dolgozhattam volna öt és fél évig valamin, amit a nézők 99%-a is élvezhet, nem csak az egy. Annak továbbra is örülök, hogy egyetlen kompromisszumot sem hoztam azért, hogy ez valakinek tetsszen, és szerintem ez hosszú távon ki fog fizetődni. Annyira más, mint bármi, amit eddig láttam. Teljesen a saját világomat hoztam létre. Ezt szinte senki sem teheti meg. Nem is szabadna. Túl sok áldozatot követel ez az alkotói attitűd.
A Zazongpari egyelőre kis fesztiválokon látható világszerte. A nagyobbakon nem vetítenek olyat, ami nem az aktuális standardot hozza. Van egy vízióm, hogy ezt tíz év múlva tetőmozikban kígyózó sorokban akarják majd megnézni az emberek. Hogy a közeljövőben lesz-e ilyen, azt nem tudom. Nem vagyok járatos a mozis forgalmazásban, de nyitott vagyok rá. A Zazongpari pedig egy eldugott erdő neve. Ez a név valakinek talán nem jelent semmit, nekem egy egész világot.
Rendkívül sikeresen gyűjtöd a díjakat, számos hazai és nemzetközi filmfesztiválon elismerték már a filmjeidet. Ez tudatos PR-munka eredménye? Mennyire számítanak neked a díjak?
Anyukám mondott egy viccet úgy tíz éve: „Mi a különbség a mókus és a patkány között? Az, hogy a mókusnak jobb a PR-ja.” Ez nagyon megmaradt bennem. Imádom, amikor kész egy alkotásom, és belevethetem magam a produceri és a PR-stratégiákba. A tévés műsorkészítő szakon a szakvezetőm, Kovács Éva vitt bele először a hazai fesztiválvilágba, utána Engelmann Péter filmes barátom segített sokat a nemzetközi versenyeztetésben. Aztán eléggé belejöttem. A legkisebb fesztiválsikerekből is olyan elismerés- és híráradatot tudok generálni, hogy ha más tenné, rosszallóan nézném. És mégis ezt tartom a díjakhoz való hozzáállásom legfőbb bizonyítékának. Számomra annak, hogy egy film Cannes-ban szerepelt vagy Oscart kapott, az alkotás értékéről semmilyen információtartalma nincs. Semmilyen! Dühít, amikor valaki ezektől érzi jónak a munkáját. A legkülönlegesebb, legautonómabb, leggazdagabb tartalmú filmek, amiket láttam, egyetlen nagy fesztiválon sem futottak, díjat pedig főleg nem kaptak. Sajnos így sokan nem is hallottak róluk. Ezért élvezem nagyon, hogy én képes vagyok ugyanazt a hájpot gerjeszteni magam körül, amit a magukat őszinte beleéléssel nagy fesztiválokkal és nagy nevekkel igazoló alkotók. Tudatosan hekkelem a felszínes rendszert, de nem érzem magam hipokratának, mert ezt komoly és elmélyült alkotómunka mellett teszem.
Filmjeidnek egy személyben vagy szereplője, rendezője, operatőre, forgatókönyvírója, zeneszerzője, animációs szakembere és ezek szerint a PR-osa is. Van olyan művészeti ág, amelybe még nem kóstoltál bele, de mindenképpen szeretnéd kipróbálni?
Nincs. A filmkészítést azért szeretem, mert az összes többi művészeti ágat magába tudja integrálni, így ki tud benne teljesedni az a szemléletmód, amiben felnőttem. Hangokkal kevésbé szeretek dolgozni, mert közben nem tudok zenét hallgatni, az elmúlt egy évben mégis csak ezzel szenvedtem. Az utóbbi időben azt kezdtem érezni, hogy önmagában már minden más művészeti ág kevés számomra. Rengeteget festek, de a képeimet egy filmhez képest jelentéktelennek érzem, mert sokkal kevesebb úton szólnak hozzám, mintha mozognának és hangot adnának. Szeretek minél komplexebb világokat felépíteni.
Jelenleg dolgozol valamin? A távolabbi terveid között milyen projektek szerepelnek?
Most egy rövid, kísérleti jellegű filmet készítek egy erdőben mászkáló kinetikus szoborral. Ez egyrészt egy alkotói ösztöndíjprogramba, másrészt a mesterképzéses diplomafilmemhez kell. Erre inkább kutatói, mint alkotói szemmel tekintek. Készülök a doktorira.
Ezután csak nagyjátékfilmeket szeretnék csinálni, mindegyikbe rengeteg munkát beleforgatva; értékteli, ötletgazdag világokat létrehozni. A Zazongpari romboló, nem túl érzékeny, harcos film, 26 évem summája és lezárása. A munka utolsó hónapjaiban egy fájdalmas szakítás során alapjaiban borult fel és változott meg az értékrendem. Már nem a pusztításban keresem a boldogságot, hanem az építésben. Ezután is felbukkanhatnak a filmjeimben dögevő bogarak és szörnyek, de már be tudom fogadni a világ finom rezgéseit, amikből a pozitívakat szeretném visszasugározni. Nem a bárgyú pozitivitást, hogy minden szép és jó, ahogy van, hanem olyat, hogy lehetőségünk van megteremteni és megélni a szépet a sok sötétség közepette is. Ilyen filmeket fogok alkotni. Másfél órás menedékeket a léleknek. A saját hangomon, amit egyre többen felismernek.
Művész, aki a leginkább inspirált:
David Lynch, akinek az életútját és a személyiségét sokkal jobban szeretem, mint a filmjeit.
Film, amit mindenkinek ismernie kellene:
Christiane Cegavskétől a Vértea és vörös madzag, amely a címe ellenére egy nagyon szerethető világba engedi be a nézőt.
Alkotás közben ezt hallgatod legszívesebben:
AKC Misitől a Gyémántot.
Ország, ahová mindenképpen szeretnél eljutni:
Ahol egész évben harminc fok van, homokos tengerpart, és ha egyszer odajutok, ott is maradok.
Fotók: Helstáb Martin
