Pénteki kultúrrandi Juhász Márió költővel

Mióta része az életednek az irodalom?

Gyerekkoromtól kezdve sokat olvastam. Nagy könyvkészletünk volt otthon, amiből bármikor válogathattam. De az indítólöketet Bohumil Hrabal Gyöngéd barbárok című kötete adta meg, amit könyvtárból kölcsönöztem. Egy szuszra elolvastam, és teljesen magával rántott. Ezzel párhuzamosan szerelmes lettem egy lányba, aki miatt elkezdtem verseket írni, ami aztán végigkísérte a kamaszkorom, majd folytatódott az egyetem alatt is. Ott már komolyabban foglalkoztam irodalommal, jelentek meg publikációim, és már nem csak megírtam, de szerkesztettem is a szövegeimet.

Mi fogott meg igazán a Hrabal-könyvben?

Az, hogy mennyire árad az egész. Hogy egyszerűen nem bírod
letenni. Egy présházban dolgozó, nagyon érzékeny munkásról szól, aki minden
egyes összepréselt báláját feldíszíti valamilyen módon. Minden szemetet
művészettel tölt meg, erről szól a kisregény. Lenyűgözött, nagyon vitt magával.

Mégis a versek, nem pedig a regényírás felé fordultál.

Igen, és egyelőre nem is merült fel bennem, hogy novellát vagy regényt írjak. Az nagyobb fokú összeszedettséget és kidolgozottabb koncepciót kíván, mint amire most képes vagyok, ehhez jobban meg kell érnem még szerintem. A versíráshoz elég egy hirtelen jött impulzus, amit csak leírsz, aztán elengeded, és vége. Bennem egyelőre ilyen érzések és löketek vannak leginkább, nem tudom elképzelni, hogy valamin folytatólagosan dolgozzak.

A versekhez sem térsz vissza, miután kipattantak? Azt
szokták mondani, hogy kétféle költő van: az egyik, aki megírja és befejezettnek
tekinti, a másik pedig, aki élete végéig módosítgatja a versét.

Szerintem az első kategória kamu. Vagy ha van is ilyen, az nagyon ritkán lesz olyan jó, amin már ne volna mit javítani. Én a szöveg gerincét megírom együltömben, aztán hónapokig módosítgatom, csiszolgatom, amíg eléri a végleges formát.

De a versírás nem mindig akkor kezdődik, amikor leírom. Sokszor órákon át alakul és fogalmazódik bennem, mire eljutok odáig, hogy hazaérjek és begépeljem.

Ki hatott rád a költők közül?

Eleinte a klasszik köröket futottam le én is: Petri György, Tandori Dezső, Kassák Lajos, József Attila, külföldiek közül Charles Bukowski, Walt Whitman. Ahogy telt az idő, úgy olvastam egyre több kortárs irodalmat, haladva a jelen felé, a kortársaimmal bezárólag. Ezek már nincsenek rám olyan nagy hatással, mint amilyennel a fentebb említett költők voltak korábban, de sokszor az olyan szövegek is tudnak inspiratívak lenni, amik nem is feltétlenül tetszenek, ám ettől még elindítanak egy irányba, löketet adnak, és néha ennyi éppen elég ahhoz, hogy én is elkezdjek írni. 

Mi fog meg általában egy versben?

Az, ha elemel a mostból. Ha elkezdem olvasni, és csak a versben vagyok, és valami olyasmit ad, amitől elfelejtek minden mást a jelenből. Vagy azért, mert emlékeztet valamire, vagy azért, mert kiragad a valóságból.

Milyen témák hatnak rád mostanában?

A legkülönbözőbb dolgok. Nem konkrét témák mentén írok, inkább csak figyelem, hogyan hat rám, ami éppen történik velem. Van azért egy pár téma vagy hangulat, ami gyakrabban visszaköszön a szövegeimben:

a lassú hétköznapokba való belesüppedés és a vágy, hogy ebből kitörjünk;

hosszú bolyongások a városban, és az ezekhez természetszerűen társuló énkereső és önreflektív gondolatfolyamok. Ezeket a klasszikus pózokat tematizálom, de egyszerre parodisztikusan is mutatom fel őket a versekben. De igazából születik vers bármilyen témára, ami szembejön és érdekes számomra. Írtam már verset egy teknősről is, amire pár hónapig vigyáznom kellett, ez is szerepel a kötetben.

Nemrég például Bordás Máté, a Rost című folyóirat szerkesztője kért tőlem egy szöveget a következő, techno tematikájú lapszámhoz. Ez egy tök jó, füzet formátumú kiadvány, már legalább három éve csinálják, csak versek vannak benne, és simán elfér a farzsebedben is. Szóval jött ez a téma, a techno, és Máté tudta, hogy ez nem idegen tőlem, így megkért, hogy írjak róla.

Illetve tavaly írtam az Apokrif folyóirat felkérésére egy verset a vírushelyzet és a karantén kapcsán, az is egy ilyen tematikus lapszám volt. Na, ezeknél a helyzeteknél kifejezetten egy adott témára komponáltam, de korábban nem szoktam direkt a témaválasztással foglalkozni.

Mesélj A konyhában meg Elmore James szól születéséről!

Elküldtem a kéziratom a Fiatal Írók Szövetségének, és mivel tetszett nekik, dolgozni kezdtünk rajta. Két sorozatszerkesztő segítségével fésültük át a szövegeket, változtattunk, amin kellett, és kitaláltuk a versek sorrendjét – mindez még a pandémia alatt ment végbe. Az eredeti munkacímet is megváltoztattuk, és a mostanit közelebbinek érzem szövegekhez.

A kötetbe végül az elmúlt öt-hat év versei kerültek, bár a legrégebbi szövegek nagy részén változtattam. Így a régi és az új anyagok nem alkotnak koherens egészet, de ez nem is volt feltett célom. Pontosabban abban bízom, hogy a megszólaló hang, a versekben megképződő lírai én hangja teszi őket egységessé.

Mennyire fontosak neked a visszajelzések?

Nem igazán gondolok arra írás közben, hogy más mit szól majd a verseimhez. Az elsődleges szempont, hogy nekem tetsszen és elégedett legyek vele.

Az első lépés, hogy önazonosnak érezzem, a második lépés az, hogy valamelyest szakmai szemmel tekintsek rájuk.

Ha valaki klasszikus írói pályára megy, és sok kritikát kap, az nagyon fájdalmas lehet eleinte. De ez edzi a lelket az elengedésre. Onnantól, hogy megírtam és kiadtam a kezeim közül, az a vers már nem az én belső kis féltett és óvott kincsem. Fontos, hogy egy ponton leválasszam magamról a verset (és magamat a versről), és úgy tudjam kezelni, mint egy művészeti produktumot, nem pedig mint valamit, ami szervesen kötődik hozzám. Ez egyfelől a szerkesztési folyamatot is könnyebbé teszi, másfelől pedig segít helyén kezelni a jó és a rossz kritikákat is.

Jártál magyar, filozófia és esztétika szakra is. Hogy
hatottak a tanulmányaid a költészetedre?

Nagyon érdekel és érdekelt a filozófia, és most is szívesen olvasok a témában, de valójában ez szerelemprojekt maradt, sosem készültem akadémikusnak. Nem vagyok az az alkat, nem illik hozzám. Nincs bennem elég szorgalom, türelem, nem tudok leülni, és napokig csak írni és olvasni. Igazából én hasonlóan „fogyasztom” a filozófiát, mint a szépirodalmat, ennélfogva nyilván az olvasmányosabb szerzők voltak a kedvenceim.

Minden, amit valaha tanultam, kihatott a verseimre. Egy ideig pozitív értelemben, egy idő után pedig már inkább korlátozott a szabad alkotásban. Az egyetemi tanulmányaim alatt nem tett jót az például, hogy végső soron arról tanulunk, mi a költészet, milyen a „jó” költészet, miközben én magam is írni próbálok. Ha neked más a definíciód vagy más irányba mozdulnál, mint amit a környezeted sugall, az korlátozó érzés lehet hosszú távon. Költőnek hamarabb mondanám magam, filozófusnak semmiképp, attól nagyon messze vagyok.

#pénteki kultúrrandi