Kizlinger Lilla: Rohadt nehéz egyedül maradni és szembesülni önmagunkkal

Békásmegyeren nőttél fel, de azóta rengeteget költöztél, és jelenleg Bécsben élsz.

Tavaly már éltem kicsit Bécsben, aztán hazajöttem, de most szeptemberben visszaköltöztem, és elkezdtem a Bécsi Filmakadémián a mesterképzést. Békásmegyerről még tuti nem gondoltam volna, hogy ez lesz.

Milyen az egyetem?

A mesterképzés sokkal lazább, mint az alap, sok esetben nekem kell kitalálnom, mivel szeretnék foglalkozni, ami nehezebb, mint amikor megmondják, mit kell csinálnom. Abban, hogy a magad főnöke vagy, nagyon könnyű elveszni, a végén meg azzal szembesülsz, hogy nem csinálsz semmit. Arra is vicces volt rájönni, hogy attól még, hogy rengeteg pénz van Ausztriában, nem csak kolbászból van a kerítés – pedig egy ideig azt képzeltem…

Nemrég elkezdted fejleszteni az első nagyjátékfilmed forgatókönyvét. Hol tart most, és mit lehet tudni róla?

Épp anyagot gyűjtök és írok. Ez hosszú folyamat, ráadásul nincs tapasztalatom nagyjátékfilmírásban, de nem is akarok sietni vele. Témájában hasonló kérdéseket is feszeget, mint a korábbi munkáim: szó lesz benne anya-lánya viszonyról, kodependenciáról, Európán belüli emigrációról, osztálykülönbségekről és arról, mennyire érdekes, hogy két és fél óra utazással már Nyugaton vagyunk.

Eközben egy dokumentumfilmen is dolgozol.

Igen, bár jelenleg nem aktívan. Arról szól, hogy anyukámmal keressük a nagymamámat, akiről sok éve nem tudunk semmit, egyszerűen eltűnt. Amióta az eszemet tudom, tény számomra, hogy a nagymamám hajléktalan. Sokáig fel sem fogtam, hogy ez mit jelent, csak az elmúlt egy évben jöttem rá, mennyire fontos ismernem a gyökereimet.

Nagyon pici családom van, nincsenek nagyszüleim, nem adatott meg az a tipikus családmodell, mint másoknak. Ezt el is fogadtam, de idővel rá kellett jönnöm, hogy amúgy nekem van egy nagymamám valahol, aki sosem volt szerves része az életemnek, nem alakult ki bennem konvencionális nagymama-unoka kötődés, sőt. Ráadásul anyukámat nagyon sok trauma érte gyerekkorában, és emiatt harag is volt bennem a nagymamám iránt. Most már túlléptem ezen, és szeretném megtudni, mi történt vele. Szerencsére támogató stáb áll mellettem, velük biztonságban érzem magam, miközben ezen a nagyon érzékeny témán dolgozunk.

Az elmúlt éveid nagyon sűrűek voltak, munka munkát követett, mostanra azonban mintha kicsit lelassultál volna. Alapvetően pörgős személyiségnek tartod magad?

Abszolút, tulajdonképpen másból sem áll az életem, mint pörgésből, és ez elég szarul is le tud csapódni. Nagyon sokszor túlvállalom magam, és emiatt többször érzem azt, hogy egyszerűen sehol sem vagyok, csak csapódom egyik helyről a másikra. Ha visszatekintek az elmúlt pár évre, tisztán látom már, milyen hibákat követtem el, milyen dekoncentrált vagy hanyag voltam, mert több projektet csináltam párhuzamosan. Sokat segít Bécs: az első hónapban nyilván nem volt sok barátom, rengeteget voltam egyedül, és elkezdtem megtanulni, hogy nem kell mindig ötezer dolognak történnie egyszerre, hogy azt érezzem, hogy – nem is tudom – fontos vagyok. Vagy elég? De az is lehet, hogy szimplán rohadt nehéz egyedül maradni, szembesülni önmagunkkal és a hibákkal, amiket elkövettünk.

Habár végzettséged szerint rendező vagy, itthon elsősorban színészként ismernek. Ez okoz bármilyen törést benned?

Törést egyáltalán nem. Boldog vagyok, hogy ennyi rendezővel dolgozhattam együtt, és eddig többet színészkedtem, mint rendeztem. (Lilla játszott Reisz Gábor Magyarázat mindenre, Koltai Lajos Semmelweis és Hevér Dániel Valami madarak című filmjében – a szerk.) Persze rendezőként alkotni amúgy is sokkal lassabb és kevésbé látványos. Ha valakit érdekel, milyen, amikor egyszerre csinálom a kettőt, jöjjön el az évfolyamunk diplomafilm-vetítésére december 4-én a Puskin moziba. Több szempontból is fontos esemény lesz: egyrészt mi voltunk az egyik utolsó szabad filmrendezőosztály az SZFE-n, másrészt az egész többek között azért jöhetett létre, mert Füzes Dani osztálytársam rengeteg energiát belefektetve ezt (is) leszervezte, miközben az első nagyjátékfilmjét készíti elő.

Mióta tudod, hogy színházzal, filmmel szeretnél foglalkozni?

Nem tudom, nálunk otthon állandóan ment a tévé, folyamatosan néztük. Párszor színházban is voltam általánosban, és valamiért érdekelt ez a világ. Aztán drámatagozatos gimibe kerültem – egyszer az egyik iskolai barátnőmmel majdnem megrendeztük a Cyrano de Bergeracot. Elkezdett érdekelni a rendezés, eszembe jutott, hogy tök jó lenne dokumentumfilmeket csinálni, így jött az SZFE.

Talán az átlagnál is személyesebb élményeket dolgozol fel a projektjeidben – nemcsak a színházi és filmes munkáidban, de a fotókiállításodon is, amelyet az eddigi leghosszabb párkapcsolatod nyomán készítettél.

Nagyon sok autobiografikus alkotás készül mostanában, sok embert foglalkoztat ez. Biró Zsombor Aurél írótársamnak is most jelent meg az első regénye (Visszatérő álmom, hogy apám vállán ébredek címmel – a szerk.), ami szintén erősen önéletrajzi. Ugyanez a közös munkáinkról is elmondható, de a saját sztorijainkat mindig vegyítjük fikcióval.

A Katona József színházas projektünkbe, a Megrág, kiköpbe (rendezője Kizlinger Lilla, írója Biró Zsombor Aurél – a szerk.) én hoztam egy alapsztorit, amihez utána rengeteg más réteg adódott hozzá Zsombor, valamint a színészek, Rujder Vivi, Béres Bence és Gigor Attila révén. Fontos, hogy mindenki magáénak érezze a történetet, amivel foglalkozunk, és bele tudja adni önmagát. Autobiografikus a kiindulópont, de a végeredmény mindig messze kerül a valóságtól.

Hol a határ az önkifejezés és saját magad kiszolgáltatása között?

Művészként szerintem elengedhetetlen, hogy kiszolgáltasd magad az alkotásaidban, hiszen az érzelmeiddel dolgozol, és ez mindenképpen megterhelő. Ugyanakkor az őszinteség sokszor közelebb tudja hozni a nézőket az alkotókhoz. Ez nehéz, mert közben el kell adnod a művészeted, egy „product” vagy te is, és az alkotásod is. Nekem talán ez az egyik legnehezebb feladat: hogy promózzam magam, eladjam a művészetem, jópofizzak, és elfogadjam a hivatásom kapitalista oldalát. Persze ez is tanulható, csak néha úgy érzem, kiégek ebben, és azon gondolkodom, hogy inkább lennék kertész vagy fogorvosi asszisztens.

Őszinte embernek tartod magad?

Próbálok az lenni minél több helyzetben, de nyilván elkerülhetetlen, hogy néha hazudjak. Erre van kalibrálva a társadalom, rengeteg kegyes hazugságot kell kimondanunk, hogy ne bántsunk meg másokat a radikális őszinteséggel – bár szerintem olykor erre is szükség van. Aki azt mondja, sosem hazudik, az hazudik.