Pénteki kultúrrandi Köles Eliza énekesnővel

Köles Elizával a gimnázium óta ismerjük egymást, már akkor is egészen magával ragadó temperamentuma volt. A suliban szerintem mind sejtettük, hogy Liziből nagyszerű előadó lesz, az ő hangjával, kisugárzásával ugyan mi más is lenne? Az azóta eltelt évekről beszélgettünk a békéscsabai származású, de most épp a Kanári-szigeteken élő énekesnővel.

Hogyan kezdtél el az énekléssel foglalkozni?

Az éneklés kezdett el velem foglalkozni. Beleszülettem egy zenei vénával megáldott családba, ahol másról se szóltak a hétköznapok, csak dobokról, szaxofonról, zenehallgatásról. Apu fél méterre a babaházam mellett gyakorolt nap mint nap. Nekem ez volt a természetes, és inkább az tűnt furcsának, amikor az áthívott barátaim befogták a fülüket a szoprán szaxofon hallatán.

Senki nem erőltette, hogy énekes legyek. Elkezdtem én hangszeren is tanulni, de valahogy minden munkafolyamatban a kész termék prezentálása érdekelt, hogy azt kommunikáljam a közönségnek. Zongoravizsgán is az járt a fejemben, vajon látják-e, milyen lassan emelem a kezem a zongora felé, érzékeltetvén a darab drámaiságát. Igazi kis művésznő voltam, akit nem lehetett bedugni a sarokba szöszmötölni,

nekem mindig elő kellett adnom valamit, bármit.

Végül az összes hangszer kihullott a kezemből, maradt az éneklés.

Lett volna lehetőséged arra is, hogy színész legyél. A középiskola után egyből a harmadik rostáig jutottál a színművészetin, a felvételivel pedig szinte egy időben a Nemzeti Színház leszerződtetett három darabra. Mi vezetett innen el mégis a Bartók Béla Konzervatórium jazztanszakára?

A középiskola után úgy éreztem, ha a sulit túléltem, a nagybetűs élet sem lehet akadály. Mindent meg akartam hódítani, és ezen a vágyamon az sem változtatott, hogy egyből a harmadik rostáig jutottam, tehát tényleg láttak bennem valamit. Az akkori osztályfőnök, Novák Eszter azonban leült mellém és elmagyarázta, hogy egy kicsit fiatal vagyok. Nem értettem, miről beszél, hiszen én most vagyok itt, én most akarok bekerülni!

A Nemzeti Színházban azonban megértettem, miről van szó. Meg kellett tanulnom dolgozni. Bekerültem egy jól működő gépezetbe, ahol nem volt kecmec, késés, lustaság, ott minden a forgatókönyv szerint haladt. Nyolc másodperced volt a színpad mögött átöltözni, mert nyílt az ajtó és jeleneted volt. Ez a fajta alázat és koncentráció, úgy érzem, minden ember számára szükséges lenne. Nagyon hálás vagyok, hogy lehetőségem volt a Nemzeti Színház színpadán állni.

A mámoros boldogság a színházban addig tartott, amíg be nem kerültem egy prózai darabba. Ott hatalmába vett egy szorító érzés, hogy akármennyire is élvezem a színházi világot, zene nélkül nem az igazi. Így 19 évesen visszautasítottam a következő évad szerződését, és elkezdtem megtanulni a jazztanszakon azt, amit addig ösztönösen csináltam. 

Több zenekarban is énekeltél, 6 évig hallhattunk Gönczi Gábor zenekarában, a Smile Rock Circusban, Czutor Zolival készítettetek egy közös gyereklemezt, közben a szólókarriered is szépen haladt előre. Mit tartasz az eddigi legnagyobb sikerednek? 

Nekem minden projekt egy tanulófázis: minden egyes élményből lecsípek egy kis tanulságot, ami formál és alakít. Komoly önismereti úton indultam el, amelynek része minden egyes zenei munkám, megnyilvánulásom. Legnagyobb sikeremnek azonban mindig azt tartom, ha egy kicsit szebbé teszem azoknak az embereknek a napját, akik látnak, hallanak.

Az az igazi siker, ha a zenén keresztül fülön csíped a hallgatók boldogságmérőjét, és felrángatod az égbe. 

Nemcsak előadó, hanem dalszerző is vagy. Miről lehet felismerni a dalaidat? Melyek azok az elemek, amitől egy dal „köleslizis” lesz?

Érdekes, hogy pont most kérdezed, ugyanis készül a második lemezem. Stílusban eléggé el fog ütni az elsőtől, hiszen a két lemez között rengeteget tapasztaltam.

Világot láttam, nemcsak a külső, hanem a belső világomat is,

ami jókorát formált rajtam. Teljesen más lett a prioritás. Míg az első lemezben egy pimasz, bohókás vörös voltam, aki angolul énekelt, a másodikon egy sokkal autentikusabb, természetesebb Lizit ismerhet meg az érdeklődő, és dacára annak, hogy külföldön élek, kizárólag magyarul fogok énekelni.   

Eléggé felkavartad az állóvizet, amikor „leléptél” a Kanári-szigetekre, hogy a pároddal ott kezdjetek zenélni. Miért épp a Kanári-szigetek lett a kiszemelt célpont?

Kicsi korom óta éreztem, hogy lesz az életemnek egy külföldi periódusa. Nem véletlenül hívom periódusnak. Van az a mondás, hogy ha nagyon vágysz valamire, ki kell próbálnod, hogy utána nyugodt szívvel elengedhesd. Ez velem is így van. 

A Kanári-szigetekre egy helybéli ügynökség által kerültünk ki. Igazi felnőttes, szép életünk van itt. Viszont folyamatosan nyitva tartjuk a szemünket, és ki tudja, a világ hány szegletén teszünk még pár kanyart, mielőtt hazatérünk.  

Hogyan viszonyulnak az ottani emberek a zenéhez? 

Sok fesztivál van itt, annak ellenére, hogy pici a sziget. Ezek egyszerűen mesések! Talpig színes tollakban vonul végig a szigetlakó népség dobokkal, csörgőkkel, és énekelnek, kiáltoznak, táncolnak. Ha velük sodródsz, egy törzsi szertartásba keveredsz, magad mögött hagyod a gondolataid, és mint egy kisgyermek, rácsodálkozol a világra. Talán ennek is köszönhető, hogy végtelenül nyugodtak és jó kedélyűek itt az emberek.

Nemrég Kínában is turnéztál. Hogy jutottál el oda, és milyen benyomásokat szereztél?

Tavaly a Nemzeti Kulturális Alap hozzájárulásával sikerült eljutnunk Kínába, és 10 nap alatt hat nagyon sikeres koncertet adtunk Pekingben. A békés Kanári-szigetek után egyenesen tornádóban éreztem magam. A nagyságok felfoghatatlanok, az emberek nagyon különösek, bár csak pozitív tapasztalatunk van, mégis könnyű volt földönkívülinek érezni magunkat egy ilyen zárt világban, mint az övék. A legmeghökkentőbb talán az volt, hogy lépten-nyomon fotózkodni akartak pusztán a bőrszín és a tőlük eltérő vonások miatt. Zenélnünk sem kellett, mégis egyből a figyelem középpontjában voltunk. Egy tolószékes öreg néni elsírta magát, amikor meglátott minket, hogy végre életében találkozott fehér emberrel. Erre igazán nem számítottunk.  

Tervezed, hogy hazatérsz majd? Ha igen, itthon hogyan folytatnád tovább a zenélést? 

A párom és én is úgy gondoljuk, mindenhol jó, de legjobb otthon. Tervezünk hazatérni és folytatni a zenélést, még több saját zenével, gyerekdalokkal és meditációs foglalkozásokkal. Annyi izgalmas ötlet várja még a megszületését! 

Mit szeretnél adni az énekléssel?

Mindenkinek azt szeretném adni, amire éppen akkor szüksége van. Lehet, hogy egy dal az egyik embernek a szerelem érzését erősíti, míg másnak a szakítást segíti feldolgozni. Mindenki tegye zsebre a saját kis üzenetét a dalaimon keresztül. 

A nyitóképet Zsovák Szilárd készítette.