Pénteki kultúrrandi Koleszár Kata festőművésszel

Hogyan lettél festő?

Gyerekként csendes voltam, aki nem igazán barátkozott, inkább elvolt magában és legtöbbször a terem egyik sarkában rajzolt. Ez egy ideig talán kisebb aggodalmat is kiváltott a környezetemből, aztán amikor iskolásként sorra elkezdtem rajzversenyeket nyerni, már nem volt kérdés, hogy ebbe az irányban lenne érdemes elindulnom, és egyébként minden rendben van velem. A Kisképzőbe felvételiztem, ahol ötvös szakra vettek fel, viszont azokban az években végig jártam festő szakkörre délutánonként. Az egyetemen pedig már festő szakra, Drozdik Orshi osztályába kerültem.

Mégsem lettél végül feminista művész.

Drozdikkal nagyon sokat foglalkoztunk a nőművészettel és a feminizmussal, ami engem is magával ragadott, egy ponton azonban mégis azt éreztem, hogy számomra túlságosan szorongató ez az irány. Az egyetem első három évében kiüresedett tereket, lépcsőfordulókat festettem, amit egyébként a mesterem is pozitívan értékelt. Az utolsó évben – bár rendkívül sokat köszönhetek Drozdik Orshinak – végül mégis az osztályváltás mellett döntöttem: átmentem a Kósa–Nemere osztályba, mert úgy éreztem, talán más irányba kellene keresgélnem. A diplomaévben egyébként Mátyási Petiék (a 11_11 szervezet egyik alapítója – a szerk.) által működtetett Lágymányos utcai műteremben alkothattam, ami szuper volt.

Mivel diplomáztál?

Családi fotók alapján a saját személyes emlékeimet dolgoztam fel: hogyan emlékezünk vissza adott eseményekre, mi az, amit szelektálunk az emlékeinkből, mi az, ami megmarad – legyen az egy tárgy, egy szín, egy illat. Olyan pillanatokat jelenítettem meg például, amikor óvodásként hatalmas szőnyegre ültettek minket egy-egy nagyobb esemény alkalmával, és arról merev, számomra természetellenes képeket készítettek, ami mindenkinek ismerős lehet, ha ezekre az időkre visszagondol. Ezeket a furcsa, beállított helyzeteket a legtöbb esetben rosszul éltem meg, az elkészült képeken mégis mosolyt erőltetek az arcomra, mert az volt az elvárás. Ilyen kettős érzéseket és az emlékek furcsa kavarodását akartam ábrázolni. Ekkor kezdett el igazán foglalkoztatni a figuralitás, és már ezen a korai sorozaton is megjelentek a szőnyegek, ami most meghatározó a festészetemben.

A diplomázást követően azonban mégis mintha a Drozdik-féle vonal vált volna fontossá.

Érdekes, hogy amit az egyetemen túl soknak gondoltam, az később fokozatosan elkezdett beépülni a festészetembe, és elkezdett foglalkoztatni a női testábrázolás. A kövérség, a kövér arc és más testi elváltozások megjelenítése izgatott, hússzerű alakokat festettem pasztózus ecsetvonásokkal úgy, hogy a konkrét részletek nehezen voltak definiálhatók. Nagyon szerettem ezeket a képeket, mert teret adtak annak, hogy nagy gesztusokkal, anyagszerűen használjam a festéket, azonban egy idő után annyira közelinek és személyesnek éreztem a témát, hogy le akartam zárni. Nem tudtam eléggé eltávolodni tőle, nem éreztem komfortosnak, hogy ennyire kitegyem magam mások elé a képeim által.

Merre indultál el ezután?

Projektalapon kórházakat is festek egy alapítvánnyal, emiatt többször utazom külföldre. Egy ilyen alkalommal hosszabb időt töltöttem Hollandiában, ahol több várost is bejártam, és rengeteg Rubens-képpel találkoztam, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezeket elkezdtem feldolgozni egy sorozatban (Peremvirág sorozat, 2018), amin ugyan még szerepeltek testek, de egyre elnagyoltabban megfogalmazva, az emberek körülötti növényvilág pedig egyre fontosabbá vált.

Ezeken a munkákon az ember és a természet nem válik el élesen egymástól, organikus egységet alkotnak.

Ez itt jelent meg először, de a legújabb munkáimon is törekszem arra, hogy az egyes motívumok összeérjenek, lágyan egymásba olvadjanak. Szeretem példul, hogy amíg nem szárad meg teljesen az olajfesték és jól kenhető, bizonyos  kontúrokat, részleteket kicsit össze tudok húzni egymással, amitől még inkább úgy hat, mintha egymásba mosódnának az elemek.

A következő sorozataidon viszont már nincsenek emberek: a flóra az, ami hangsúlyossá válik.

A Covid-időszak alatt kezdtem el igazán ezekkel a képekkel foglalkozni. A témám a művészettörténetben fellelhető kertábrázolások megismerése és továbbgondolása. A kert szinte minden kultúrában szorosan egybefonódott az Édenkert-ábrázolásokkal, de különböző korokban valamelyest módosult is a jelentése. Számomra kifejezetten izgalmas, hogy milyen mai jelentései és szimbolikája van ennek a gazdag témakörnek, illetve, hogy nekem milyen a viszonyom a természettel a klímaválság közepén.

A Vissza a természethez-elv szerint gondolkodsz erről?

Talán inkább a környezetvédelem felől közelítek, de ha a rousseau-i gondolatot boncolgatjuk, akkor az fontos, hogy számomra nem az érintetlen természet visszaidézése a cél, hanem a kertábrázolás kortárs lehetőségei érdekelnek. Óriási irodalma van ennek a témának, sokrétű szimbólumokról van szó: egyszerre jelenti a pihenés terét, ahol ki lehet szakadni a nyüzsgő, urbánus közegből, ugyanakkor a kert az ember által konstruált terület, ami a természet birtokbavételéről, kisajátításáról, valamint az egyén bezártságáról, elmagányosodásáról egyaránt mesél.

Nagyon sűrűek a képeid, ami eszünkbe juttatja az Édenkert bujaságát is, miközben izgalmas képi feszültséget teremt a kép terén belül.

Ez egyrészt a horror vacui iránti vonzalmamról árulkodik, ugyanakkor valóban izgalmas az, hogy mindig újabb és újabb részeket tud felfedezni benne a néző. Egyébként érdekes, hogy ebből a szempontból hogyan alakult a festészetem, hiszen a legelső képeimnek még homogén fehér hátterük volt, fokozatosan váltak egyre sűrűbbé.

Amikor elkezdtem kutatni a kert témájában, nagyon hamar szembekerültem a perzsa kultúrával, ahonnan talán az első, fallal elzárt kertet eredeztetik. A perzsaszőnyegeken is gyakran jelennek meg buja növényi minták, kertábrázolások, amelyek sűrűsége, ornamentikája inspirálóan hatott rám – ezeket rendszeresen fel is használom a festményeimen.

Az ornamentikus jelleg is fontos jellemzője a képeidnek.

Valóban törekszem arra, hogy síkszerű, enyhén dekoratív hatást érjek el. A képeimet kollázsszerűen építem fel, korábban ezt manuálisan, ma már digitálisan teszem, amikor a tervezésről van szó. Rengeteg saját és gyűjtött fotó közül kiválogatom az adott képhez szükségeseket, majd azokat puzzle-szerűen összeillesztem. Arra is figyelek, hogy a festményeimen megjelenő elemeket ne térben ábrázoljam, például nem, vagy csak elvétve festek árnyékokat. A cserepes virágoknál többnyire felülnézeti kivágásokat használok, és ezeket a kompozíciókat síkszerű szőnyegmotívumokkal egészítem ki. A síkszerűséget erősíti a vászon alapozása is, amelyhez évek óta egy neonos rózsaszín árnyalatot használok, ami lebegő, könnyed érzetet ad a képeimnek, amit egy sötét háttéralapozással nem tudnék elérni.

A legújabb képeiden az látszik, hogy az alapozás sok helyen át is üt a rétegek alól.

Sokat oldódott a festészetem az elmúlt években, a nagyon vastag, pasztózus gesztusokat a lazúrosabb rétegek váltották fel; most már engedem, sőt játszom is azzal, hogy az alapozás átüssön a layerek alól. A későbbiekben szeretném elérni, hogy ez a rózsaszín aláfestés erősebben megjelenjen a kompozíciókon, de hogy ennek mi lesz a módja, azt még nem látom.

Az új kompozícióidon a buja növényzetben különféle állatok tűnnek fel, agarak, szarvasok… Mi a szerepük?

Az állatok megjelenése szintén visszavezet az Édenkerthez, ahol harmonikusan létezett egymás mellett minden élőlény. A munkáim első ránézésre egy tökéletes állapotot mutatnak meg, ahol minden összhangban, egymás mellett él, ahol minden vibrál és élettel teli. Azonban a képeimen szereplő állatok élettelen porcelánfigurákról készített ábrázolások, valamint szőnyegeken fellelt síkszerű állatmotívumok. Ha jól megnézed, a festményeimen egyedül csak a növények az élők, minden más csupán kimerevített, mozgásban levő élettelen tárgy. És mivel mindez síkban történik, akár úgy is tekinthetünk ezekre a képekre, mint megfestett szőnyegekre. Jelenleg foglalkoztat is, hogyan lehetne ezeket a kompozíciókat textilekre megszőve átültetni.

Hogyan haladsz majd tovább ezen az úton?

Azt gondolom, hogy még az út elején járok bizonyos szempontból, hiszen pár éve hagytam el a figurát a képeimről, azóta még nem telt el olyan sok idő, hogy ezekben a munkáimban kiteljesedjek. Folyamatosan kutatok és olvasok a témában, ami nagyon inspirál, és a téma újabb és újabb aspektusait nyitja meg előttem. A festészeti nyelvem közben fokozatosan oldódik és lazul.

Hol láthatók legközelebb a munkáid?

Egyéni kiállításom legközelebb márciusban lesz a The Space Art Gallery-ben. Bérczi Linda, a galéria vezetője képvisel engem, akivel remekül egymásra találtunk a tavalyi évben. Ez még azelőtt volt, hogy elvégeztem volna a Budapest Art Mentor programot, aminek egyébként szintén Linda a szakmai vezetője, és az alkotók művészeti közegben való helytállását és érvényesülését segíti. A The Space pedig  friss és pezsgő művészeti színtér, ahová nagyon jó tartozni. A szóló kiállításomat azonban még néhány csoportos szereplés is megelőzi majd az őszi időszakban.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi