Pénteki kultúrrandi Koltai-Nagy Balázs színművésszel

Sokáig sportolói jövőképet vizionált magának, aztán egy nap végleg letette a hokikorcsolyát, és elhatározta, hogy színész lesz. Az alig 31 éves Koltai-Nagy számtalan színházi darabban mutatta meg magát; szerepelt sorozatban, mozifilmben, legutóbb pedig a Majdnem menyasszony című tévéjátékban.

A Majdnem menyasszony az első tévéjáték-szereplésed. Milyen volt a forgatás, és hogyan érezted magad a titokzatos Pankotay báró szerepében?

Nagyon jó élményként él bennem ez a munka, amihez az is hozzátett, hogy kosztümös filmet forgattunk. Számomra mindig varázslatos érzés régi ruhákba bújni. A báró, akit alakítok, talpig úriember, becsületes, őszinte férfi, ezért nagyon motiváló volt játszanom. Az, hogy megpróbál hűséges maradni magához és a feleségéhez, olyan emberi vonás, amit én is erősíteni szeretnék magamban.

Mit viszel tovább magadban színészként ebből a szerepből?

Az ember akaratlanul is folyamatosan fejlődik, de ha megvan benne az alázat és a nyitottság, akkor az átlagosnál is többet tud egy-egy ilyen helyzetből profitálni. Az, hogy fiatalon megadatik olyan ikonokkal együtt szerepelni a vásznon, mint Gáspár Tibor, Schneider Zoltán és Görög László, hatalmas megtiszteltetés, ahogyan az is, hogy az idősebb kollégák a kegyeikbe fogadnak, egyenértékűként kezelnek egy náluk jóval fiatalabb színészt. A forgatások során önkéntelenül is rengeteg titkot tanítottak meg nekem.

Például mit?

Például szakmai alázatot, amit nehéz definiálni, de markánsan meghatározza a hozzáállásunkat, a kommunikációnkat és az egész létezésünket.

A színházon kívül több műfajban is kipróbálhattad már magad. Melyik áll igazán közel hozzád?

Túlnyomó többségben színházi tapasztalataim vannak, a filmes énem még gyerekcipőben jár, de mindkettőt szeretem, mindkettőbe bele tudok helyezkedni. Mindig azért rajongok, amit éppen csinálok. Mindegyik előadásnak, minden kamera előtti szereplésnek megvan a maga íz- és színvilága. A színházban mindig magas fokú összpontosítást igénylő jelenlétre van szükség, akár színészi mivoltunkból fakadóan van így, akár rendezői utasításnak vagy nézői elvárásnak felelünk meg vele. A színházi munka ezért izzás, hiszen mindent abba a három órába kell belesűríteni, anyait-apait bele kell adni – míg ha filmet forgatunk, csak arra a rövid időre kell összeszedettnek lenni, amikor vesz a kamera.

Rengeteg darabban játszottál már. Melyik karakter volt az, amelyik nagyon te voltál, és volt-e olyan, amit nem szívesen alakítanál ismét?

A pillangók szabadok című darab tisztán él bennem még ma is. Leonard Gershe-mű, és Dér András rendezte Kecskeméten. Én voltam a főhőse: egy vak fiú, aki nagyon elszántan és reményekkel telve New Yorkba költözik, és megpróbál az anyukájától függetlenül új életet kezdeni. Magát az élethelyzetet is izgalmas volt színre vinni, de a legnagyobb kihívást és egyben inspirációt az jelentette, hogy eljátsszam a vakságot: hogy a szememet nem használhattam rendeltetésszerűen. A kérdés második felére is van példám. Az Eszenyi Enikő rendezésében színre vitt Cirkuszhercegnő amilyen emlékezetes, olyan nehéz is volt, ezért jó darabig nem tudnék újra játszani benne. Nagyon érzékeny és intenzív érzelmi állapotot igénylő alakításként éltem meg. Mister X-et, a legtehetségesebb és legszomorúbb cirkuszi embert játszottam a darabban, aki esténként súlyos magánéleti válság közepette egyensúlyoz a kötélen. Talán azért viselt meg annyira ez a szerep, mert abban az időben én is érzelmi mélyponton voltam, és úgy éreztem, hogy magamat kell játszanom.

Nem szívesen mutatod meg magadat?

Nem igazán. A legbensőbb világomat szeretném magamnak és a szeretteimnek megőrizni. Ettől függetlenül lehet, hogy a néző előtt az alakításomat látva mégis megjelenik a valódi Koltai-Nagy Balázs.

Sikeres sportoló voltál, a jövődet is a sportban képzelted el. Aztán egy nap úgy ébredtél, hogy inkább színész akarsz lenni. Mi fordított új irányba?

Erre a kérdésre azóta is keresem a választ. Abban az időben halt meg az én drága nagypapám, édesanyám édesapja, és ez a gondolatom abban a zavaros, terhelt és érzelmileg szélsőséges állapotú időszakban született. De nem tudom, miért. Csak úgy éreztem, hogy valaki azt akarja: álljak fel a színpadra. Lehet, hogy én akartam? Lehet, hogy a papa? Ma sem tudom. Elindultam, és úgy tűnik, jó döntés volt követnem ezt a sugallatot.

Ért-e olyan élmény, ami megingatott ebben az elhatározásodban, vagy mindig nyílegyenesen mentél előre az úton?

Túlzás lenne azt állítani, hogy az eddigi pályafutásom szüntelen diadalmenet volt: számtalan emelkedőt kellett megmásznom útközben. Több olyan pillanat is adódott, amikor elgondolkodtam, hogy tényleg ezt szeretném-e csinálni. Aztán valahogy mindig megérkeztek a válaszok, kisimultak a ráncok. Úgy gondolom, mindenkinek vannak megtorpanásai, minden útnak vannak buktatói. Hiszek abban, hogy ha valahol nem érezzük jól magunkat, akkor nem vagyunk a megfelelő helyen. Nekem jó ideje az az érzésem, hogy a helyemen vagyok.

Volt-e olyan meghatározó pillanat az egyetemi éveid alatt, ami maradandóan hatott a színészi létezésedre?

Drága osztályfőnököm, Uray Péter egyszer azt mondta nekünk, hogy nem létezik probléma, csak lehetőség. Ez akkor nagyon belém égett, és azóta mind a színházi munkámban, mind a magánéletemben szem előtt tartom.

Elsősorban énekes vagy prózai színésznek tartod magad?

Végzettségemet tekintve prózai színművész vagyok, ugyanakkor az énekes szerepek is nagyon vonzanak. A zene sok mindent megold a színpadon, óriási érzelmi támaszt tud nyújtani egy színésznek, míg prózában magára van utalva, és olykor a lelke legmélyebb bugyraiból kell előbányásznia valami olyat, ami használható. Technikailag nehezebb énekelni, mint beszélni, de egy zenés darabban kisebb teher maga a játék, mert mankóként ott a zene.

A zenei tudásodat hol szedted fel?

A zene régóta kíséri az életemet: már gimnáziumban metálzenekarunk volt, majd az egyetemi évfolyamtársaimmal is zenéltünk. Régóta írok dalokat, és most is gitározom egy együttesben. A hangszínemet és az énektechnikámat autodidakta módon fejlesztettem, de sokat köszönhetek Gál Laurának, akitől az egyetemen komoly zenei képzést kaptam. Attól kezdve megnyílt a torkom, és egyre több mindenre képes. A muzsika pótolhatatlan szerepet játszik az életemben: motivál, erőt ad, felpörget, lenyugtat, gondolkodni enged. Állandóan zenei motívumok kavarognak a fejemben. Jó lenne, ha a zenéim egyszer érdemesek lennének arra, hogy nagy közönségnek szóljanak a színpadról.

Vidnyánszky Attila a kecskeméti bemutatkozó darabod után nem sokkal szerződést kínált neked Budapesten, te mégis a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színházat választottad. Miért?

Számomra a főváros túl nagy, és a vidéki városokhoz képest túl sűrű. Az ottani állandó mozgás nem tudta volna biztosítani azt a nyugalmat, amire vágyom. Időnként szükségem van csendre, tiszta, holdsütötte, csillagos éjszakákra. Kecskemét mellett szólt az is, hogy mivel annyira jól éreztem magamat itt, nem szerettem volna elhagyni sem a várost, sem a társulatot. Egyébként Kecskemét egyik hatalmas előnye, hogy nagyon közel van Budapesthez, így ha egyszer adódik majd olyan fővárosi lehetőség, amit nem szívesen utasítok vissza, biztosan nem fog gondot okozni a távolság.

A kedvesed, Bori Réka ugyancsak színész. Ezt előnyként vagy hátrányként élitek meg akár a szakmai, akár a magánéletetekben?

Én csak az előnyét látom. Réka csodálatos színművész és remek partner. Nagyon jól megértjük egymást, képesek vagyunk egymást felfelé húzni és motiválni. Az néha fárasztó, ha a munka hazakerül, de általában ezzel sincs gond. Törekszünk arra, hogy otthon ne szakmázzunk, de ez nem mindig kerülhető el, hiszen a színház sejtszinten bennünk él.

Amikor a színművészetire bekerülve elképzelted magad színészként, bizonyára körvonalaztál magadban valamilyen ars poeticát. Ez változott-e mára?

A felvételin meg kellett fogalmaznunk, miért akarunk színészek lenni. Én az akkori fejemmel azt mondtam, hogy tanítani szeretnék a színház révén. Akkor még csak sötétben tapogatóztam, mára viszont már tisztábban látom a céljaimat. A tanítás az én szóhasználatomban azt jelenti, hogy a tőlem telhető legpontosabban fogalmazom meg a rám szabott karakter jellemét, és közös játékra hívom a közönséget. A nézőtéren ülők befogadóképességére éppúgy szükség van, mint arra, hogy én az életemet a színháznak szentelem. A nézőnek azt az élményt kell átélnie a segítségemmel, amit a karakternek a darabban. Persze sokfélék vagyunk sokféle megoldással, az enyém csak egy a sok közül. Egy lehetséges opció.

Ha a gyereked is színész akar majd lenni, támogatni fogod az elhatározásában?

Először is megpróbálnám elmondani neki, miért ne válassza a színészetet, ezt a csodálatos, ugyanakkor nagyon nehéz érzelmi hullámvasutat, de ha ő ennek ellenére emellett döntene, természetesen minden erőmmel segíteni fogom az álmai megvalósításában.

Mi a legjobb és a legrosszabb tulajdonságod?

Az előbbi az energiám, az utóbbi, hogy rágom a körmömet.

Mit csinálsz, ha szomorú vagy, és mit, ha boldog?

Szomorúságomban megpróbálok mosolyogni, örömömben pedig sírni.

Van-e kedvenc színészed, akinek belebújnál a bőrébe?

Nincs, én a saját életemet szeretném élni.

Ha több szabadidőd lenne, mire fordítanád?

Alvásra.

Ha nagyon kimerülsz, mi tölt fel?

A metál.

Ha lesz gyereked, mi lesz számára az első számú útravalód?

Ezen eddig még nem gondolkodtam, de most az jutott eszembe, hogy azt mondanám neki: soha ne nézzen hátra.