Mesélj egy kicsit arról, mit is csinál pontosan egy urbanista, és hogy szerettél bele ebbe a hivatásba!
Jól működő városokban egy urbanista az építészekkel együttműködve tervez, és az a feladata, hogy érvényesítse az emberi szempontokat. Olyan kérdésekre keresi a választ − ideális esetben az ott élők bevonásával −, hogy egy városrésznek új uszodára vagy bevásárlóközpontra van-e inkább szüksége, megéri-e hosszú távon nemzetközi sporteseményeket szervezni vagy egy új közterület mennyire felhasználóbarát. Itt arra gondolok, hogy például könnyen lehet-e használni babakocsival vagy látássérültként, illetve miként tudja kiszolgálni különböző generációk igényeit.
Érettségi után, 18 évesen nem tudtam, hogy mivel akarok foglalkozni, de jó voltam nyelvekben, úgyhogy elmentem az ELTE-re nemzetközi tanulmányok szakra. Itt az volt a jó, hogy rengeteg mindent tanultunk a társadalomtudományok területén belül, így volt egy kötelező urbanisztika kurzus is. Biztos voltam benne, hogy ez egy érdekes előadás, aztán az egyik héten körbenéztem, és láttam, hogy csak tízen ülünk a hatalmas előadóban. Akkor jöttem rá, hogy ez nem mindenkit érdekel, de abban is biztos voltam, hogy ezt a témát meg lehet közelíteni izgalmasan is.
Sikerült egy teljes évet ösztöndíjjal a párizsi Sciences Po-n tanulnom, ahol már célzottan urbanisztika kurzusokat vettem fel, és kiderült, hogy ez valóban egy sokrétű, izgalmas tudományterület, rengeteg lehetőséggel. Miután lediplomáztam az ELTE-n, elvégeztem egy urbanisztika mesterképzést a UCL-n, Londonban, ami a mai napig meghatározó számomra szakmailag is, emberileg is.
Angliában mélyültél el az urbanisztikában, mégis Budapest lett a fókuszterületed. Hogyhogy így alakult?
A UCL-en is Budapest volt a kutatási területem. Ez elsőre furcsának tűnhet, de a UCL egy nemzetközi egyetem, és a szakomon mindenki a saját városával foglalkozott. Izgalmas volt ugyanazoknak az urbanisztikai trendeknek a különböző lokális vetületeit együtt megvizsgálni. Ezenfelül az egyetemen volt egy fantasztikus Kelet-Európa Tanulmányok Intézet, óriási könyvtárral, így teljesen más perspektívából tudtam Budapestet kutatni, mint itthonról.
Mi az, ami igazán különlegessé teszi számodra Budapestet?
Szerencsés vagyok, mert a munkámból fakadóan rengeteg olyan helyre eljutok, ahova még a sétákon sem tudunk bevinni résztvevőket, mert túl szűk, túl magasan van, túl veszélyes stb.
Szeretem Budapestben, hogy mindig tud újat mutatni, és még nyolc év „sétálás” után is hihetetlen új helyszínekre bukkanunk.
A férjeddel két hét ismeretség után vágtatok bele a Hosszúlépés. Járunk?-ba. Mi volt a kiinduló ötlet, és mennyiben tértetek el tőle az elmúlt évek folyamán?
Szerettük volna sétákon elmesélni azokat a történeteket, amiket nem jelölnek emléktáblák Budapesten. Ezek tipikusan a város történetének legkonfliktusosabb, számunkra legizgalmasabb korszakai, mint a II. világháborút lezáró ostrom traumája vagy a szocializmus feldolgozatlan évtizedei.
Aztán a közönségünk igényei szerint bővítettünk, alakítottunk a programjainkon, és rengeteg olyan dolgot is csináltunk, amiket az elején el sem tudtunk volna képzelni. Szerveztünk Kádár-kori csapatépítőt a régi Club Aliga üdülőben Balatonon, írtunk chatbot tartalmat Szabó Magda Debrecenben játszódó művei alapján és szerveztünk filmvetítést a budaörsi Bauhaus reptéren. Igyekszünk tartani az irányokat, amiket kitalálunk magunknak, de rengeteg szuper projekttel keresnek meg bennünket, amire nem lehet nemet mondani.
Érdekes módon nyolc évvel a Hosszúlépés. Járunk? alapítása után visszatértem a kezdetekhez, és megint foglalkozom emlékezetpolitikával: idén történelmi emlékparkká alakul a Széna tér, én pedig tagja vagyok a szoborbizottságnak. Itt azon dolgozunk, hogy olyan szobrok kerüljenek a térre, amelyek illeszkednek a nemzetközi kortárs trendekhez, elgondolkodtatnak, mégis sok ember számára hozzáférhetők. Megmutatjuk, hogy nemcsak zsánerszobrokban lehet gondolkodni Budapesten!
Mesélj még kicsit a sétákról! Milyen koncepciók alapján szervezitek meg őket?
Alapvetően vagy a helyszín határozza meg a témát, vagy a téma a helyszínt. A tegnap virágai című sétánkhoz, ahol a budapesti szecessziót mutatjuk be, a témához kerestük a legizgalmasabb épületeket. Ezzel ellentétben a Vakok Iskoláját bemutató Láthatatlan szépség című programunkon az épület adott volt, így ehhez kellett megtalálni a legjobb történeteket.
Tudom, hogy nehéz „kedvenc gyereket” választani, de ha szabad ilyet kérdeznem, melyik sétára vagy eddig a legbüszkébb?
A Modern érzések és jómódú liliputik egy úgynevezett sétaszínház Pasarét legszebb utcáin. Pelsőczy Rékával, a Katona József színház művészével még tavaly tavasszal, a járvány első hulláma alatt kezdtünk el tervezni egy közös programot. A végeredmény egy olyan hibrid műfaj, ahol Réka előadásában hallgathatjuk meg többek között Szabó Lőrinc, Szerb Antal és Örkény István sorait, kiegészítve Réka saját érzéseivel, gondolataival. Azt gondolom, hogy sikerül egy egészen különleges, személyes élményt szerezni azoknak, akik velünk tartanak.
Említetted, hogy tagja vagy a szoborbizottságnak. Ehhez a munkádhoz köthető egy fontos akciótok, a Wonder Woman-kampány is. Mesélsz erről dióhéjban?
A Hosszúlépéssel minden évben „felköszöntjük” Budapestet a szülinapján, azaz november 17-én, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének évfordulóján. Pár éve azt találtuk ki, hogy a köztéri szobrok kezébe lufit teszünk, a fejükre pedig papírkoronát. Ahogy a szülinapra készülődtünk, az Átlátszó 2018-as kutatása alapján összeállítottunk egy listát a budapesti köztéri szobrokról. Így derült ki, hogy mennyire kevés női szobor van Budapesten, és ezek többsége is meztelen dekorációs elem vagy táncoló nimfa. Ez nem ezért van, mert nem lenne kiből választani. Rengeteg olyan nő élt és alkotott Budapesten, aki megérdemelné, hogy szobra legyen. Egyszerűen arról van szó, hogy a történelmet leggyakrabban férfiak írják férfiakról, így mind a történelemkönyvekből, mind a közterekről hiányoznak a példaértékű női alakok.
Az ominózus szülinap óta missziónk, hogy felhívjuk a figyelmet arra: Budapest több női szobrot érdemelne. Azóta állítottunk papírszobrokat, indítottunk Facebook-kampányt, ahol szavazni lehetett, hogy melyik híres nőalak kapjon szobrot először, tavaly nőnapon pedig Kolodko Mihállyal felállítottuk Szenes Hanna miniszobrát.
Ki az az első öt nő, akinek mindenképpen szeretnétek szobrot állíttatni Budapesten?
Hugonnai Vilma, az első orvosnő, Szenes Hanna mártírhalált halt költő, Telkes Mária napenergia-kutató, Nemes Nagy Ágnes költő és Bédy-Schwimmer Róza politikus.
Milyen programokkal készültök a kulturális élet újraindítására?
Pelsőczy Rékával annyira jó volt együtt dolgozni, hogy a Modern érzések és jómódú liliputik után még tavaly kitaláltuk a Fahrenheit2020 című produkciót. Ezt az előadást Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regénye inspirálta. Bradbury utópiájában üldözik az olvasást, olyannyira, hogy a tűzoltóknak az a feladata, hogy könyveket égessenek. A Fahrenheit2020 nézői szabadon járhatják be a Virág Benedek-ház zegzugos termeit, ami a régi Tabán egyik utolsó eredeti épülete. A nézők színészekkel találkoznak az előadás során, akik ide menekültek olvasni a személyes kedvenceiket, mert máshol már nem lehet. Minden alkalommal más szereplőkkel találkozunk, más művek hangzanak el, így minden alkalom egyedi és megismételhetetlen élmény lesz.
Régi álmom volt, hogy azokat a szuper helyszíneket, amelyeket felfedezünk a Hosszúlépéssel, összekapcsoljuk az interaktív színházzal. Június 27-én lesz az első előadás, nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogadják az emberek.
| Az első három dolog, amit megmutatnál egy külföldinek Budapesten: a Gyermekvasút, a Lukács fürdő és a Postapalota szecessziós épülete, a méhkaptárokkal a tetején. |
| Egy város, ahol szívesen eltöltenél pár hónapot: Bejrút. Buliztam itt a szétlőtt város felett egy tetőteraszon, és életem legjobb baklaváját ettem egy kapualjban. |
| Egy kortárs női alkotó, akit nagyon inspirálónak tartasz: Liptay Gabriella. Gabi „civilben” a KPMG marketing- és kommunikációs igazgatója, rengeteg kulturális projektben kulcsszereplő, zseniálisan tud összekötni embereket és ötleteket. |
| Egy budapesti épület, ami különösen közel áll a szívedhez: a Szimpla. |
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
