Krász Kíra képei, ha beszélni tudnának, valószínűleg regényeket mesélnének el. A pécsi származású, Brightonban élő fotós egészen egyedi esztétikai érzékkel és szeretettel veszi kezébe fényképezőjét, a végeredményről pedig egyszerűen üvölt az alkotó kézjegye.
Hogyan lettél fotós?
Pécsen születtem még féllábbal belecsúszva az előző évszázad utolsó évtizedébe. Ez abban vált előnyömre, hogy gyorsan felfedezhettem az érdeklődést a kép iránt, ami akkor még a nyers, tökéletlen, kiszámíthatatlan film és fotográfia formájában tárult elém. Ez a kíváncsiságom képeskönyveken át egy brightoni egyetemre vezetett, ahol megtanították – ha nem is a fotózás – , de a művészet alapjait: hogy mitől lép túl egy kép önmagán, hogyan lesz jelentősége, mit képes elmesélni vagy megkérdőjelezni. Ez volt az a pont, ahol szabad utat kapott a fantáziám, kitárult sok kis ajtó, és az álmaim is bele mertek szólni a vizuális megjelenítésbe.
Miért éppen Brighton? Milyen kapcsolatod alakult ki Angliával?
Brightonban a kreativitás nem privilégium. Ahhoz, hogy a dolgok működjenek, az embernek kreatívnak kell lennie akkor is, ha csak a vízvezetéket szeretné a fürdőszoba közelébe juttatni. Időszakos, apró megoldások teszik lehetővé, hogy minden nap valami újat tapasztalj. Megtanultam élvezni a tudatlanságom hozta meglepetéseket és alternatívákat, amiket most egy időre boldogan hozok haza Magyarországra. Így lettem sokkal teljesebb lakója a ‘Kíra-háznak’ mint előzőleg. Már tisztában vagyok azzal, hogy mihez értek, és nem utasítom vissza azt sem, ahol régebben legszívesebben füleimet befogva húztam volna meg magam egy sarokban. Pécset és Brightont mindig rokonszenvesnek éreztem. Az angolok büszkék a vonásaikra, bátrabbak és kíváncsibbak. A kreativitás szükséglet, az őszinteségük nagyobb rejtély.
Mi határozza meg a fotóidat? Mitől lesz valami egyértelműen „Kírás”?
Kírás? Ezt a kérdést sokkal nehezebb megválaszolni belülről, mint külső szemlélőként. Szeretem az időtlen fotót, aminek kortól függetlenül van értéke. Legyen valami kihívás. Legyen játékos és szeretetteljes; lenyűgöző, törődő. Ha ennek a töredéke is megjelenhet a sajátjaimon, már elértem a célomat.
Mi vagy ki jelenti számodra a tökéletes fotótémát? Hogyan választod ki a modellt, a helyszínt?
Arra törekszem, hogy valami olyat mutassanak be, ami számomra igazi. Ez nem azt jelenti, hogy nem rendezgetem a tárgyakat, de próbálok az alanyhoz, illetve a ‘fotózotthoz’ hű maradni. Az egyetemen bátorítottak a filmhez való visszatérésre, ezzel lemondtam a digitális tökéletességre való törekvésről. Szeretném elérni, hogy a csillogó szemem és kíváncsiságom az alany iránt kézzel tapintható legyen a fotókon. Engem sok minden lenyűgöz – nem csak vizuálisan – , és ezt jó lenne a képbe belefoglalni. Ami érzést vált ki belőlünk, az tökéletes téma.
A Thought after Taught projektedben a fényképeidet könyvek lapjaira nyomtattad. Hogyan jött az ötlet, hogy vegyítsd az írott szöveget a képpel?
Sokáig gondolkodtam azon, elegendő-e, hogy amit fényképezek, csak engem érdekel. De rá kellett jönnöm, hogy soha nem fog kiderülni, ha nem teszem ki a falra, és nem figyelem az emberek reakcióját. A Thought after Taught című projektem során volt reakció. Feltettem egy kérdést, és jött rá válasz. Tapasztalatról beszéltünk, korról, ki hogyan nőtt fel, milyen a kapcsolata a körülötte lévőkhöz, a tudományhoz. Úgy éreztem, mindenkinek más volt az a pont, ahol kapcsolódni tudott a projekthez.
A cím arra utal, mennyire megdöbbentő, hogy a látás folyamata tanulható. Kérdés, mi az, amit hozunk magunkkal, és mi az, amit saját tapasztalataink alapján következtetünk ki. Kitaláltam, hogyan tudom régi könyvek és tankönyvek kitépett, megsárgult lapjaira nyomtatni a képeimet, ezzel a jelenlegi tapasztalat felülírhatta az előzőleg tanult anyagot. Fotóztam mindent, amit érdekesnek találtam, vágtázó lovakat, miközben zenére gondoltam, kígyókat dunsztos üvegben kémiatankönyv lapjaira nyomtatva, vagy egymásra támaszkodást, mikor a fizikai kölcsönhatás járt a fejemben. Néha egy-egy rajzot is odaböktem, ha szükséges volt a gondolatmenet átadására, majd egy installációban lett mindez kiállítva. Szögeket vertünk be fehér falba, és cérnával összekötöttük őket, mintha egy mind-map lenne, ahol feltérképezhetjük a gondolat menetét. Nagyon izgalmas folyamat volt: ha csak egy keveset is adtam hozzá, rögtön komplexebb lett az eredmény.
Van példaképed?
Egyvalakivel nem cserélnék. Viszont azt el tudom képzelni, hogy összeraknék magamnak egy embert az anyukám kíváncsiságából és műveltségéből, Alan Watts gondolataiból, Susan Sontag stílusából, Sally Mann tehetségéből és Mark Kozelek szókimondásából. Florence Welch hangját is elfogadnám azért.
Meghatározó filmélményed?
Ha vizuális innováció, akkor Alejandro Jodorowskytól A Szent Hegy (1973). Ha emberség, az Ifjúság című Sorrentino- film.
Kedvenc könyved?
Undok dolog lenne tőlem egyet kiemelni. Nem sok könyvet fejeztem be, és amit igen, az nem tartozik a kedvenceim közé, viszont Karinthy vagy Kosztolányi novelláskötetei, Paul Klee játékos írásai a modern művészetről, vagy a Mosó Masa mosodája az igen.
Kedvenc helyed Magyarországon?
A pécsi vásár az egyik kedvenc helyem, a nagyharsányi szoborpark pedig egy kis csoda.
Egy hely, ahova egyszer mindenképp szeretnél elutazni?
Őserdőbe! Valahova. Aztán mennék valami olyan helyre, ahol az embereknek nyugatitól független, saját kultúrája van. Afrikába, Ázsiába.
