Ha egy helyet kellene hozzád kötnöm, Szentendrét mondanám, innen származol, de tanultál Győrben és Sopronban is. Hogyan inspirál a hely, ahol élsz?
Szentendrén mindenki művészettel foglalkozott a környezetemben, inspiráló volt és magától értetődő. Sopron és Győr tudatos választás volt, mivel minden ismerősöm, azok is, akiknek a szülei művészettel foglalkoztak, evidensnek vették, hogy Budapestre megyek. Olyan helyre akartam menni, ahol nem ismerek senkit, és engem se ismer senki, hogy a saját utamat tudjam megkezdeni, és ne csak festő apám ismerősei hassanak rám, hanem új élmények. Ugyanezért mentem Győrbe, a Design Campusra mesterdiplomázni. Tervezem, hogy ha majd egyszer doktorira jelentkezem, akkor Pécsre megyek.
Bevált a terv, kaptál új impulzusokat?
Igen. Talán ezért is foglalkozom azóta is ennyi dologgal. Nem specializált, egyirányú közegben voltam, amilyennek feltételezem a fővárosi képzéseket, hanem egy színes, sokféle és sokkal inkább az egyéni útkeresésre fókuszáló tanulás volt ez. Sopronban és Győrben olyan közegbe keveredtem, amely a saját ötleteimre volt kíváncsi.
A munkáidban Szentendre avantgárd öröksége kiegészül nagyon aktuális impulzusokkal, technológiával, a szorongás megjelenítésével. Mennyi ebben a tudatosság?
Ez teljesen indirekt. Az a része tudatos, hogy amikor az alkotóművészeti dolgaimat menedzselem, vagy az autonóm projektjeimmel foglalkozom, akkor megpróbálom azzal a szemléletmóddal csinálni, amit megtanultam. Nagy hiányosságnak érzem, hogy a képzőművészek nem tudják, hogyan rakjanak össze egy saját katalógust, hogyan csináljanak marketinget egy kiállításnak, hogyan érjék el a közönségüket. Ez egy alkalmazott grafikai kérdés. Szerintem egy kiállítás nem csak arról szól, hogy kirakom a képeket. Emellett meg kell szervezni a megnyitót és a finisszázst, meg kell csinálni a meghívót és a plakátot. Nagyon fontos irányítani a kommunikációt, azaz meg kell oldani, hogy készüljön az egészről videóanyag, ami aztán felkerül a különböző online felületekre. Így egy jóval tágabb közönség számára is elérhetővé tehető a kiállítás. Van tehát egy komplex alkalmazott grafikai és alkalmazott művészeti háttere ezeknek a művészeti eseményeknek. Ez a része tudatos, de az, hogy magában a művekben mi történik, hogy milyen hatások jelennek meg a képeimben, eléggé kiterjedt. Organikusan nő és változik. Nem akarok ebben tudatos döntéseket hozni. Nem szándékom, hogy valamilyen legyen, majd kialakul.
Pedig beszélhetünk esetedben egy sajátos stílusról, Krizbóságról, ami felismerhetővé teszi akár az alkalmazott-grafikusi munkáidat is. Meg tudod határozni, hogy mitől krizbós valami?
A felismerhető illusztrációs világomat látom, ahogyan azt is, hogy van felismerhető tervezőgrafikai hangom, de hogy mitől válik valami krizbóssá, nem tudnám megmondani. Szerintem onnantól kezdve, hogy már úgymond tudod, és emiatt elkezdesz nagyon tudatos lenni, akkor ez egyben hiteltelenné is teheti a munkádat, és akkor az ember könnyen önmaga plagizátorává válik. Zenei analógiával élve: a zenekar önmaga tribute zenekarává válik. Tehát megpróbálom úgy csinálni, ahogy szerintem a legjobb, és ahogy éppen jólesik, és az, hogy ennek szimultán lesz egy ilyen rendszere vagy közös hangja, az szerencse. Csak az fontos, hogy a magaménak érezzem. Nem szeretek kibújni a saját bőrömből. Igyekszem a saját hangomon beszélni, és azt keresem folyamatosan.
Ez ütközik akadályokba? Jelenleg a Magyar Kultúra magazin arculata újult meg általad, te is tervezed a magazint. Hogyan találkozik ilyenkor a szerkesztői és alkotói szándék?
Amikor elkezdtünk dolgozni a lapon, azt hittem, majd pici változtatásokat várnak tőlem. Nem számítottam rá, hogy teljes újragondolás lesz belőle. A legeslegelső beszélgetéskor az volt a nyitómondat, szeretnék, ha krizbósodna kicsit a magazin. Így indultunk. Nem akarták, hogy kibújjak a bőrömből. Mindaz teljesült, amit az előbb elmondtam, tehát a frissesség és hitelesség. Közben elég ijesztő is volt, mert ilyen típusú havi magazinnal nem dolgoztam még. Sokféle technológiai kihívással találkoztam, például saját tipográfia vagy arculat. Még szoknom kell a saját hangomat, amikor egy havi magazin dizájnjáról van szó. De a lap vezetői partnerek ebben a munkában. A lap kinézete vizuális párbeszéd eredménye. Elvittem az ötleteimet a szerkesztőségbe, a szerkesztőség reagált rá, amire én is módosításokkal reagáltam, amire ők újabb ötlettel. Tehá iteratív folyamat volt, és nagyon izgalmas vizualitás lett a közös munka eredménye. Átörökítettük, amit jónak tartottunk a korábbi lapszámokból, miközben egy sor izgalmas dolgot is tettünk hozzá. Jelen tudásom szerint nem tudnám jobban megcsinálni.
A betűk világánál maradva: tudom, hogy a grafikusok számára egy-egy betűkészlet létrehozása jó gyakorlat és referencia. Esetedben ez mintha túllépne a referencialitáson, és inkább szenvedéllyé vált a különböző monogramok dizájnolása. Miért fontos ez a betűmágia?
Ez a monogramosdi nem az én ötletem. Ez az ötlet az egyik tipográfus tanármesteremtől származik, Juhász Márton grafikustól. Az egyetemen óriási dolog volt, amikor Marci monogramot csinált valakinek, és nagyon boldog voltam, amikor én is kaptam. Ő találta ki ennek a monogramos dolognak a vázát. Fontos, hogy a monogram hasonlítson az alanyra, valamint kifejezze Marci tipográfiai kíváncsiságát. Akkoriban mindenki csinált egy-egy ilyen monogramot ismerősöknek, de ami miatt nekem fontos lett, hogy hogyan lehet beépíteni a mindennapokba. Ahelyett, hogy létre akarnád hozni a Nagy Művet, inkább beleszősz sok pici dolgot az életed sűrű hálójába. Amikor 2020 körül elkészítettem az első ilyen monogramot egy ismerősöm születésnapjára, egy másik ismerős látta, és ő is kért egyet. Ekkor már visszaköltöztem Szentendrére, Sopron után, de még Győr előtt. Túl voltam a napi szörnyek rajzolásán, ami hagyott egy produktív űrt maga után, a monogramkészítés pedig új és izgalmas terepnek ígérkezett. Két évig csináltam, és összesen ötszáz monogram született ez idő alatt. A tanáromhoz hasonlóan én is kerestem, hogyan tudom egy monogram segítségével a legjobban kifejezni az alany világát, akár abszurd módon is. Amikor nem volt ötletem egy színre, megnéztem, hogy a profilképein milyen ruhák vannak, milyen színeket hord az illető általában. Azokat a tipográfiai és tervezői érdeklődéseket, amelyek akkoriban foglalkoztak, ki tudtam élni ebben. Azt láttam, hogy bár komfortosan érzem magam rajzban és a festészetben, amikor elkezdek geometrikusan tervezni és nagyon tudatosan formákat alkotni, az valóban egy szórakoztató, új kihívás.
Nálad gyakori, hogy ha valamivel már komfortos foglalkozni, akkor szünetelteted, abbahagyod?
Folyamatosan. Mindig vannak két-három éves ciklusok, és az adott témába teljesen bele vagyok bolondulva. Ilyenkor több száz vagy több ezer munka születik. Amikor az egyik kipörög, keresem a következőt. Egy notesz az egyetlen, már tizenéve stabil dolog, amit mindig hordok magammal. De az, hogy hogyan dolgozom bennük, állandóan változik. Ha kívülről nézném, idővel azért kiderülhet, hogy mégiscsak van egy átfogó logika, ami alapján haladok.
Emiatt tudtál csatlakozni mondjuk az Inktober mozgalomhoz is, ahol az a lényeg, hogy mindegy, mit, csak naponta alkoss?
Abszolút. Amikor alkotásról és művészetről beszélünk, azt a hibát követjük el, hogy nagy művekben, magnum opusokban és életműben gondolkodunk. Keressük a megfelelő időpontot, lehetőséget és alkalmat, hogy most megfessük A Képet, megírjuk A Könyvet. Elhisszük, hogy majd egyszer eljön az a pillanat, amikor nem ötmillió dolgot csinálunk egyszerre, éppen nem esik az eső, éppen süt a nap, és még időnk is van bőven. Ebből lesz aztán az, hogy soha nem csinálunk meg semmit.
Az Inktoberben nekem ugyanaz a szimpatikus, ami Marcinak a monogramos projektjében vagy minden napi projektben: tehát hogy ezt az egész magnum opus-dolgot letolja magáról az alkotó, és azt mondja:
figyelj, sose jön el a megfelelő időpont, akár most is csinálhatnád”.
Olyan viszont van, hogy kitalálod a módját annak, hogyan tudod a folyamatos alkotást, a folyamatos teremtés aktusát beépíteni a mindennapjaidba. Akár azzal, hogy minden nap rajzolsz egy monogramot, vagy hogy mindig van nálad notesz, amibe mindig felírsz valamit. A sok pici dolog viszont együtt egy nagy projekt része lehet.
Legújabb kiállításoddal, a Bolyongó herceggel is így voltál?
Igen, a Bolyongó herceg is ilyen dolog, éppen ez foglalkoztatott, a mese, a mítosz, a monomítosz. Tudtam, hogy nem fogok tudni csinálni egy nagy illusztrációs festészeti projektet, de azt el tudtam képzelni, hogy valahogy beleszőjem ezt a projektet az életembe. És ez sikerült is.
Inktober-kiállításokat szervezel, találkozol a művészekkel, hangsúlyosan jelen vagy a közösségi médiában. Neked fontos, hogy közösségi ember is legyél?
Szeretem, amikor összegyűlünk. Már az egyetemen is igyekeztem embereket bevonni, közösen csinálni eseményeket, együtt rajzolni. A közösségimédia-jelenlét ahhoz kapcsolódik, hogy tervező-grafikusként dolgoztam, így nekem a közösségi oldalakra tervezni a mindennapjaim része. A portfóliómat is úgy építettem fel, hogy amikor elkészül valami, azt rögtön teszem is fel. Éppen ezért a közösségi felületeket karbantartani nem olyan nagy feladat számomra. Inkább az volt a nehéz, hogy megtaláljam a hangomat, amin a közösségi felületen beszélek, tehát hogy mennyire engedhetem be az embereket a életembe. Ha megnézed az Instagram- vagy Facebook-oldalamat, rólam nem nagyon derül ki semmi. Tudatos döntés volt, hogy a közönség elsősorban a munkáimon keresztül ismerjen meg.
A munkáidban a hibák fontos szerephez jutnak, ahogy a furcsa, a torz. Ennek legjobb példája a 2018-as megbotránkoztató naptár, amit Szentendre lakosai kaptak, és nem igazán voltak vele kibékülve. Szeretsz provokálni?
Nincs ilyen szándékom. Nem szeretem a szándékos polgárpukkasztást, szerintem az is egy manír. Soha nem csináltam olyan munkát, amiről azt éreztem, hogy ez attól jó, mert kiakaszt másokat. Nem mondom, hogy nem élvezem, hogyha sikerül, de nem cél. Amikor ez az önkormányzati naptár megjelent, akkor a szentendrei zárt Facebook-csoportban figyeltem a kommenteket. „Elmebeteg”, „idióta”, „miért van szabadlábon”, „börtönbe kéne csukni”, „rettenetes, hogy micsoda őrült járkál köztünk a városban” – ilyesmiket írtak. Ezeket mind örömmel olvastam, várom a napot, amikor végre eljutok addig, hogy kinyomtathassam és bekeretezzem. Volt egy arc, aki nem a naptár miatt írt, hanem a napi szörnyekből készült poháralátét-szettel kapcsolatban. Ezek csak szörnyecskék, semmi obszcén nem volt bennük. Írt az illető Facebookon, hogy a gyereke egy versenyen megnyerte ezt a szettet, de ő szeretné visszaadni, mert nem szeretné, ha a lakásában ezek a rajzok bármilyen módon jelen lennének. Ecsetelte, hogy mennyire istentelen dolog ez, nem lehet mindent lenyomni mindenki torkán, és hogy vegyem tudomásul, hogy ez rettenetes, és a művészetnek nem lehet célja a megbotránkoztatás. Úgy örültem annak, hogy veszi valaki a fáradságot, és leírja, miért utálja, amit csinálok! Olyan jó volna, ha Magyarországon több kritikai hang lenne! Annyira egyszerű lenne azt mondani, hogy akinek nem tetszik, amit csinálok, az nem ért hozzá, de nem erről van szó. Bármilyen párbeszédnek arról, hogy ki mit, milyet csinál, van értelme. Amikor valaki az interneten odaírja, hogy milyen rossz, és húzd le magad, még az is sokkal jobb, mintha csak udvarias dicséreteket kapsz.
Terveztél lemezborítót az AnalogBalatonnak, merchet a Fekete Zaj fesztiválnak, de pólón, borosüvegen is ott virítanak a grafikáid. Inspirál, hogy lépten-nyomon a munkáidba botlasz?
Amikor Szentendrének dolgoztam, és a Szentendrei Kulturális Központ fesztivál megjelenéseihez – tehát minden plakáthoz közöm volt –, az kimondottan fullasztó volt. Nem tudtam úgy kimenni az utcára, hogy ne a saját munkáimat láttam volna. Nem vagyok ennyire kíváncsi önmagamra. Egyrészt jó érzés, nagyon-nagyon örültem ezeknek a munkáknak, és büszke vagyok rájuk. Másrészt azonban unalmassá válik, harmadrészt pedig arra emlékeztet, mit rontottam el.
A munkáidnak vannak szakaszai, szörnyek, monogramok, ezek óhatatlanul címkéket hoznak maguk után. Nálad sok a címke, képzőművész család, festő apa, a fiú, akinek ott van a képe a Vatikáni Galériában és így tovább. Mit kezdesz ezekkel a címkékkel?
Harmincezer évnyi emberi evolúció arról szól, hogyan tudjuk felcímkézni a világot, hogyan tudunk a címkéhez valamilyen viselkedést rendelni, hogyan tudjuk ez alapján felépíteni az életünket. Természetes az, hogy megjelennek ezek a címkék. Nem tudsz vele mit csinálni. Most mondhatnám azt, hogy márpedig mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt leromboljam, de akkor az egy másik címke, én leszek, aki lázad. Nem vagyok vele beljebb, felesleges energiabefektetésnek tartom. Az a jó, ha ez a címkefelhő bővül. Aki gimiből ismert, az úgy emlékszik rám, hogy a Krizbo mindig fotózott. Az egyetemen úgy ismertek, mint aki mindig rajzol. Ez összeadódik. De az mondjuk nagyon zavar, amikor csak egy lencsén keresztül próbálnak értelmezni. Például, hogy én vagyok a srác, akinek kint van a képe a pápánál. A fogalmi státuszokat pedig mindig is utáltam. Például amikor valaki nagyon karizmatikusan megjelenik, hogy ő a “Nagy Művész”.
A díjakkal is így vagy?
Attól függ. Ha egy képzőművészeti magazinba kell írnom egy öt mondatos szöveget arról, hogy ki vagyok, akkor el szoktam mondani, hogy Barcsay-díjas vagyok, szóba hozom a Vatikánt, a FINA-t meg hasonlókat, de ez csak a szakmai közeg miatt fontos. Aki szakmai oldalról közelít, annak tudnia kell ezeket ahhoz, hogy tudja, hányadik oldalra tegyen.
Milyen cél lebeg előtted?
Szeretnék egy saját házat. Ennyi. Kiállítok, ha van érdekes pályázat, akkor pályázom, de nem építem tudatosan a karrierem. Örülök, hogy viszonylag sok helyen ismernek, de nem vágyom arra, hogy újratervezzem a Magyar Államkincstár logóját, vagy kiállításom legyen a Műcsarnokban. Egy karriercélom van, hogy a művészeti munkámba ne szóljon bele senki. Örülök, ha megkeresnek, ha valaki a tömegből rám mutat, de nem futok a figyelem után. A célom, hogy harmonikusan éljek, a családom ne utáljon, a barátaim szeressenek.
| Mi a kedvenc színed? |
| Akármi feketével. |
| Milyen zenét hallgatsz rajzolás közben? |
| Üvöltő goától a kattogós minimálon át a drum and bass-en keresztül a free jazzig mindent. Illetve öcsémék zenekarát. |
| Mi az első kép, amire emlékszel? |
| Apám hatalmas festménye a nappaliban. Nyulak és kések voltak rajta. |
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
