Talán lassan sikerül magunk mögött hagyni azt a kissé maradi nézetet, mely szerint tetoválás csak a börtönviselt, de minimum rossz életű embereken van. Mára már – szerencsére – egyre több olyan tetoválással találkozunk, amelyek voltaképpen az ember bőrén viselt műalkotások inkább, mintsem „bélyegek”. Lipka Lilla is ilyen tetováló: munkái egyediek, felismerhetőek és izgalmasak. Nem véletlen az sem, hogy a fiatal alkotó rendszeresen vendégművész neves külföldi szalonokban. Ezen a héten Lillával randiztunk.
Mi volt az „eredeti” célod, mi szerettél volna lenni?
Nem hiszem, hogy volt ilyen. Sosem szőttem nagy terveket. A szüleim azt mondták, már akkor sikerült összefirkálnom mindent, amikor még járni sem tudtam, szóval mondhatom, hogy ösztönből jött. Később nem tettem le a ceruzát, és most itt vagyok. Emlékszem, mikor 6 évesen megkérdeztem apukámat, minek örülne, mi legyek nagy koromban, mire ő azt válaszolta, hogy mindegy, csak szeressem csinálni. Szóval igyekeztem csinálni, amit szeretek, amíg ez nem lett a hivatásom.
Mióta rajzolsz? Korán kiderült, hogy van hozzá tehetséged?
Nagyjából 6 éves lehettem, amikor apukám először grafikai műhelybe vitt. Tulajdonképpen akkor kezdtem el sokszorosító grafikával foglalkozni (rézkarc, linó stb.). Ez akkor még céltalan élvezet volt, és a szüleim sem terveztek tudatosan „művészt” faragni belőlem. Nem voltam szociális, így már az azt megelőző pár évemben is a kedvenc elfoglaltságom volt egyedül ülni a sarokban és rajzolni. Ezért úgy gondolták, talán nem ártana ezt sok gyerekkel együtt csinálnom. Amúgy imádtam, hiányzik is.
Hogy jött a tetoválás?
Művészeti szakon tanultam tovább. Már akkor tudtam, hogy nem akarok grafikus lenni, viszont így tanulhattam művészettörténetet, ami érdekelt, és rajzolhattam minden nap. Nem vágytam továbbtanulni, mert sok évembe és apukámnak is sok pénzébe került volna, hogy aztán ugyanúgy ne tudjam, mit akarok. De szerencsére már 20 évesen elkezdtem tetoválni. Mire a felvételikre került a sor, már mondhattam, hogy nekem nem kell ezzel törődnöm, mert tetováló leszek.
Igyekeztem nagyon magabiztosnak és határozottnak tűnni, de igazából fogalmam sem volt, mit csinálok, és hogy van-e értelme minden időmet és energiámat ebbe ölni. De végül is nem hagytam abba.
Az elején csak kíváncsi voltam, mi is ez. Ki akartam próbálni, vajon meddig lehet ezt elvinni, milyen szintre emelhető. Gondoltam, biztos nagyon nehéz. Az volt, és szerencsére még most is az tud lenni néha.
Mi volt az első állomás, hogy kezdtél neki?
Elmentem egy kecskeméti tetoválószalonba tájékozódni, hogy – pusztán elméleti síkon, ha esetleg érdekelne ez a dolog – hogyan kezdjek neki. Aztán otthon kezdtem el az egészet egyedül. Két és fél évbe telt, mire összeszedtem a bátorságom, hogy először megmutassam a portfóliómat bárkinek is. Szerencsére pozitív visszajelzéseket és ajánlatokat kaptam.
Sok „kelletlenül” felvarrott minta vezetett addig, amíg úgy döntöttél, csak sajáton dolgozol?
Nem. Egész életemben két nonfit csináltam, az egyik életem első
tetoválása volt, amikor igazából örülhettem, hogy egyáltalán megengedik ezt
nekem.
De már akkor is én rajzoltam a mintákat, amiket feltetováltam, valahogy nekem
ez egyértelmű volt.
Van védjegyed? Mitől „lillás” valami?
Nem szeretném magamat jellemezni. Az a közönség dolga, ki mit lát a munkáimban. De azt hiszem, van ilyen. Szerintem felismerhető egy tetováláson, ha én készítettem.
Igyekszem nem követni másokat, hanem új dolgokat kitalálni, olyanokat, amiket még nem láttam.
Ha nem tetováló lennél, mivel foglalkoznál szívesen?
Szerencsére nagyon sok dolog érdekel, például imádnám megmenteni a Földet a biztos pusztulástól, de minimum a korallokat.
Van olyan munkád, elért eredményed, amire különösen büszke vagy?
Büszkeséget ritkán érzek magammal kapcsolatban, de annak például végtelenül örülök, hogy a világ különböző tájairól vannak igazán jó barátaim, akik nemcsak nagyon tehetségesek, de jó emberek is.
Mi kapcsol ki leginkább, hogyan pihensz?
Hát ez most meglepő lesz, de rajzolok. Mikor van időm magamnak rajzolni, az nagyon boldogító érzés, ezen kívül szeretek olvasni is és bármit csinálni a cicámmal, de amikor együtt túrázunk vele és a barátommal hármasban, az a kedvencem.
Kedvenc könyv:
Egyre nehezebb választani, de talán még mindig Orhan Pamuk Az új élet című könyve.
Kedvenc film, meghatározó filmélmény a közelmúltból:
Mostanában inkább sorozatozom. A Mindhunternek most kezdjük el a második évadát, az most eléggé behúzott, de a What We Do in the Shadows eddigi évada is a szívem csücske lett. Nemrég néztük meg a November című filmet, ami annyira jó volt, hogy még vagy tízszer tervezem újranézni a közeljövőben. Örök kedvenc pedig túl sok van… leginkább olyanok, amiken hatalmasakat lehet zokogni vagy félni. A Basquiat például tizenéves koromban végtelenítve volt a lejátszóban.
Kedvenc zenekar vagy meghatározó koncertélmény:
Számtalan kedvenc zeném van, de a Black Marble valahogy mindig felszólal életem fontos pillanataiban. Lebanon Hannover, Soviet Soviet, New Candys, DIIV, Chad VanGaalen, Drums, Eric Satie, Soft Moon, True Window...
Az egyik legemlékezetesebb koncertélményem a közelmúltban a Qujaku volt. Abba a koncertbe szerelmes voltam, bárcsak jönnének újra Magyarországra. Joseph van Wissem az A38-on szintén hatalmas élmény volt, őt egyébként is nagyon szeretem, de élőben látni és hallani egészen más volt.
Egy hely, ahova mindenképpen szeretnél eljutni:
Nem lenne rossz élőben látni a Fuji hegyet vagy a sarki fényt. Szentpétervárra kifejezetten szívesen mennék a közeljövőben. Egyébként is érdekel, de az egyik kedvenc tetoválóm is ott él.
