Gyermekkorodtól színpadon álltál: balettoztál, majd dráma tagozatos középiskolába jártál. Mikor érezted először, hogy a színház számodra otthonos közeg?

Talán a Liberté ’56 című film forgatása alatt. Kilencéves voltam. Szőcs Géza történetéből először film készült, majd ugyanazzal a csapattal bemutattuk az előadást a debreceni Csokonai Színházban. Akkor találkoztam először ezzel a világgal, és nagyon izgalmas volt. Előfordult, hogy hajnali háromkor hívták anyukámat azzal, hogy megfelelőek a fényviszonyok, el kellene indulni a gyerekkel Debrecenbe. Nekem pedig kipattant a szemem, és mentem lelkesen.

Hajdúszoboszlón nőttél fel, ám a gimnáziumot Debrecenben végezted.

Gyerekkoromtól sok szál köt Debrecenhez, éppen ezért bajban vagyok, ha megkérdezik, hova tartozom. Mindkét helyre és egyikhez sem igazán. Azt hiszem, Budapest lett az otthonom.

Hogyan kerültél kilencévesen egy színházi előadásba?

Jártam egy debreceni színjátszókörbe, ahol az egyik tanárunk – aki a Liberté ’56 asszisztense volt – javasolta, hogy vigyenek el engem a meghallgatásra, ami annyira jól sikerült, hogy a rendező, Vidnyánszky Attila engem választott.

Gyerekként sem voltál zavarban soha, ha szerepelned kellett?

Egyáltalán nem. Rengeteg szavalóversenyre jártam, anyukám készített fel, és ebben következetes volt, amiért hálás vagyok, még ha gyerekként fárasztónak is tűnt néha. Anyukám már akkor látta, hogy ez nekem való, a színház le tudta kötni az energiáimat. Ha egy feladatot elvállaltam, akkor nem fordulhatott elő olyan, hogy „ma fáradt vagyok, esik az eső, még sincs kedvem…”. A következetességet és a munka iránt érzett felelősséget már akkor megtanultam. A bátyám matematikus lett, őt egészen kiskorától abba az irányba terelgette, mert látta, hogy arra fogékony. Hihetetlen pontosan ráérzett erre.

A balett világa nem vonzott?

Dehogynem! De amikor serdülni kezdtem, nagyon megváltozott a testalkatom, és éreztem, hogy a balett hivatásszerűen az én testemmel nem kompatibilis. 18 éves koromig jártam órákra, a mai napig hiányzik. De a színház mellett órarend szerint működő programokat nehezen tudok beiktatni. Amikor gyerekként bekerültem a színházba, az felülírta a korábbi vágyaimat. Hirtelen megéreztem a játék örömét, felszabadultságát, hogy kitalált történeteket mesélhetek, és a közönség együtt jön velem. A színház komplexitása vonzott: a zenével – ami ugyancsak nagyon fontos számomra – és a tánccal éppúgy foglalkozhatok.

A debreceni Ady Gimnáziumba tehát már azzal az elhatározással mentél, hogy színész leszel.

Igen. Bár induláskor az osztályunkból csaknem mindenki így gondolta, a végére viszont a harminc diák közül nyolcan adtuk be a jelentkezésünket. A gimis években sok minden átrendeződik.

Te soha nem bizonytalanodtál el?

Nem. Vagy talán a felvételi előtt. De akkor sem abban kételkedtem, hogy ezt szeretném csinálni, inkább az aggasztott, hogy alkalmas vagyok-e rá. Hogy elég tehetséges, elég érdekes vagyok-e? De az érdeklődésem soha nem hullámzott. A gimnáziumban nem volt jó osztályközösségünk, ment a féltékenykedés, az áskálódás: „Miért mindig ő mond verset?” Ez az egész életemet végigkísérte, és azt hiszem, ez már annyira nyomasztott a végére, hogy tényleg elgondolkodtam rajta, hogy miért mindig én mondok verset, lehet, hogy nem nekem kéne…

A felvételi előtt Csikos Sanyi bácsi ült le velem a folyosón – erre élénken emlékszem – azzal, hogy: „Mi a baj?” Elmondtam neki a bizonytalanságaimat, a nehézségeimet, és egy-két óra alatt helyrerakott. Kitűnő tanuló voltam 13 évig, rengeteg dolog érdekelt, de amit a színházban éreztem, összehasonlíthatatlan volt minden mással.

A felvételire már magabiztosan érkeztél?

Igen, úgy éreztem: ennyit tudok, döntsék el, kell vagy nem. Ha valahova visszamehetnék az életemben, akkor a harmadik rosta nyolc napját választanám. Annak a szabadságát, kiszolgáltatottságát, fáradtságát, önmagam megismerését. Iszonyú fáradt voltam, a mozgáskurzustól egyre több kék-zöld folttal, néha az izomláztól feküdni is alig bírtam, mégis euforikus érzésként emlékszem rá. Éppen ezért nem is lepődtem meg nagyon, amikor kiderült, hogy Marton László beválogatott. Egyszerűen éreztem, hogy a helyemen vagyok.

Az osztályban nem voltak skatulyák?

Próbálkoztunk a sokszínűséggel, de mindenkinek vannak meghatározó karakterjegyei. Emlékszem, a Szentivánéji álmot csináltuk, és engem nagyon érdekelt az egyik Heléna-jelenet. Marton tanár úr azt mondta: nagyon jó, helyesen csinálom, de azt ugye azért tudom, hogy én valójában Titánia vagyok?! Nehezen barátkoztam meg ezzel, de idővel megtaláltam magam ebben. Szerintem tapintatosan csinálták.

Csehov Sirályának Nyinája – David Doiashvili rendezésében – egyszerre csábító nő és bizonytalan, kereső fiatal lány.

Ami számomra is izgalmas és meglepő olvasat. A korábbi színrevitelek többségénél úgy éreztem, Nyina legfőbb vonása a naivitás. David viszont megmutatta, hogy az első olvasatban könnyen értelmezhető cselekvéseknek mennyiféle – akár tudattalanul működő, ösztönös – mozgatórugója lehet. Sokat keresgéltem. Hogyan lehetséges, hogy Nyina az egyik pillanatban – Trigorinnal – szabad, szélsőséges, míg Arkagyina mellett egy megszeppent kislány? De tulajdonképpen természetes, hiszen számára Arkagyina példakép, issza minden szavát, és azonnal alá-fölérendelt viszony alakul ki köztük. Míg ha egy vonzó férfival kerül kapcsolatba, pontosan tudja, hogyan mozgassa a szálakat, felhasználva ehhez akár a testi adottságait is.

Magától értetődő út volt a Vígszínház?

Már a gyakorlati éveimet is itt töltöttem, és kezdettől éreztem, hogy ezzel tudok azonosulni. Közben sok minden változott, Rudolf Péter szerződtetett tavaly, de eszembe sem jutott, hogy érdemes lenne másfelé is keresgélnem. Nagyon erősen kötődöm a társulathoz, ami számomra mindig fontos, hiszen csapatban létezem igazán. Jó érzés bemenni az épületbe, jó érzés a kollégák szemébe nézni, legyen szó színészekről, díszítőkről vagy öltöztetőkről.

A Vígben közös ügyünk a színház. Az öltöztető sem csak azért jön be esténként, hogy a megfelelő időben felhúzza a színészre a harisnyát, hanem beül, megnézi az előadást, érdekli, hogy aznap hogyan sikerül. Pontosan érzik, milyen napom van, és ha valami nem stimmel, a díszítő rám kacsint azzal: „Látom, hogy nem hiszel benne, de meglesz, menni fog!”, és ez a közösség sokat jelent.

Nem szorongok próbák előtt, úgy érzem: lehetek néha rossz, hiszen ismernek és bíznak bennem. A Vígszínház számomra azért is jó terep, mert nekem nagyon fontos a zene és a tánc. Nagy ajándék az élettől, hogy nem kell döntenem: egy színházon belül játszhatok operettet, musicalt és Csehovot. Miközben érzem, hogy a víges színészeket ritkábban hívják külsős munkákra, mert úgy hiszik, sok a kötöttség, pedig például most áprilisig nem próbálok.

Van benned tudatosság a pályád építését tekintve?

Nem, és ez a fajta tudatosság a mindennapokban sem jellemző rám, inkább a megérzéseimre hallgatok. Nem is hiszek a véletlenekben. Ha valami épít, és szükségem van rá, az jönni fog. Az is előfordul, hogy nagyon vágyom valamire, nem kapom meg, aztán eltelik egy-két év, és rájövök, hogy nem is volt nekem való feladat. Ez a hozzáállás oldja a görcsöket is, egy ideje szereplőválogatásokra is felszabadultan járok, pedig korábban nagyon nehezemre esett.

Ha hazavihetnél egy műalkotást bármelyik múzeumból, melyiket választanád?
Gerhard Richter Reader című, olvasó nőt ábrázoló képét. Richter munkáival az egyetemen ismerkedtem meg Mélyi József óráin, és máig bármely pontján a világnak elmegyek egy múzeumba, akad olyan alkotás, amiről már hallottam az ő képzőművészeti óráin.
Kinek a bőrébe bújnál egy napra?
Beyonce-éba, odáig vagyok érte. Ilyen hang egyszerűen nincs is. Képzeld, ha egy napig úgy tudnék énekelni!
Milyen zenét hallgatsz, ha jókedvre derülnél?
Nagyon sokfélét. Az új felfedezettjeim a Black Pumas, a Colors című számukat majdnem mindennap meghallgatom. A Queen örök és pótolhatatlan. De Norah Jonestól a Rolling Stones-on és Miley Cyruson át Erik Satie-ig nagyjából mindenféle zene szerepel a lejátszási listámon.
Milyen könyv van az éjjeli szekrényeden?
Remarque A diadalív árnyékában című regénye.
Ha nem színész lennél, hol dolgoznál?
Mindenképpen valamilyen kreatív folyamatban. Érdekel a képzőművészet, talán keramikus lennék. Esetleg sminkes, azt szeretném is megtanulni.

#pénteki kultúrrandi

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu