A varrógép kiskora óta fontos tárgy az életében, első, „véletlen” megrendelőjéig mégsem gondolta, hogy valaha esküvői ruhákkal foglalkozik majd. Még soha nem dolgozott annyi menyasszony ruháján, mint most, a kisfia oldalán, főállású anyaként. Domival külföldi anyagvadászatról, barátnővé váló ügyfelekről és arról is beszélgettünk, milyen az, ha egy kétéves az ember főnöke.
Korán belecsöppentél a varrás világába. Ez egyfajta „családi örökség” volt?
A dédnagymamám varrónőként dolgozott, a nagymamám viszont egyáltalán nem tudott varrni. A dédi megtiltotta neki, hogy hozzányúljon a varrógépéhez, ő pedig túl jó kislány volt. Bezzeg a nővére szófogadatlan gyerekként folyton odaült mellé, és tökéletesen megtanult varrni. Anyukám elleste a déditől a fortélyokat, és az összes gyerekkori jelmezemet ő készítette. Nálam tudat alatt indult el a dolog. Valamiért úgy gondoltam, hogy jó leszek ebben, holott egy katasztrófa volt a gépünk, és az is, amiket műveltem vele. Akkor 11 éves lehettem, aztán 13 évesen újra próbálkoztam. Volt, hogy kimaradt pár hónap, de egyre sűrűbben visszatértem a varráshoz, mert azon kaptam magam, hogy hiányzik.
Gondoltad volna, hogy egyszer ez lesz a hivatásod?
Maximum hobbinak gondoltam. A suli idején rengeteg bál és buli volt, amikre magamnak készítettem ruhát. Aztán amikor elkezdtem dolgozni, mindig olyan cégeknél szerettem volna, amelyek divattal foglalkoznak. Akkor jött az ihlet, hogy a varrással kezdeni lehetne valamit. A munka mellett egyetemre is jártam, és megegyeztünk a szüleimmel, hogy ha a mesterképzést megcsinálom, akkor azzal párhuzamosan elkezdhetem a Budapesti Divatiskolát.
Melyik egyetemre jártál?
Az alapdiplomámat a Corvinus gazdálkodásmenedzsment szakán, kisvállalkozás szakirányon szereztem, a mestert pedig vállalkozásfejlesztésből. Jó alap volt, és jó kapcsolataim, barátságaim születtek az egyetemen. A férjemet és a legjobb barátnőmet is ott ismertem meg.
A divatiskolát elkezdve már tudtad, hogy menyasszonyi ruhákkal szeretnél foglalkozni?
Nem. Az utcai ruhák, a kényelmes viselet vonzott. Tízen kezdtük el az évfolyamot, és az első nap körbekérdezett a szabómester, hogy ki mivel szeretne foglalkozni. A tízből hat-hét ember azt mondta, hogy alkalmi, esküvői ruhákkal. Én azt gondoltam, hogy na, azt biztosan nem. És találd ki, hogy ki közülünk az egyetlen, aki most menyasszonyi ruhákat készít... A suli után véletlenül jött az első felkérés, és beszippantott ez a világ. 2018-ban már lett is két menyasszonyom.
Az ismerősi körödből kerültek ki?
Igen. Az első a férjem unokatestvérének menyasszonya, a második pedig a férjem unokatestvére volt. Még jó, hogy ilyen sokan vannak a családban!
Rögtön megalapítottad a márkát?
Fejben igen, de az egész azzal indult be, hogy Instagramra elkezdtem feltöltögetni a képeket, és megjelentek az érdeklődők – aztán már organikusan fejlődött a vállalkozás. 2020 óta teljes állásban vállalkozóvá váltam, és hamar rájöttem, hogy nem lehet „ellebegni” meg arra várni, hogy a menyasszonyok betévedjenek az utcáról, hanem jócskán tenni kell érte.
Mi az, amit a legjobban szeretsz a Pomponiában, amiért igazán szerelemprojekt?
Egyrészt nagyon szeretem az anyagokat, azokat is, amiket más nem igazán használ. Nyitott szemmel járok mindenhol. Nem tudok úgy nyaralni menni, hogy előtte ne tájékozódnék az ottani méteráruboltokról. Másrészt rengetegféle különböző lányt ismerek meg, akikkel jókat beszélgetünk. Örülök, ha egy nehéz nap után úgy jönnek hozzám próbálni, hogy „jaj, egész nap ezt vártam!”. A harmadik pedig: fejben bizony ott kell lenni az ügyben, ki milyen változtatást kér és a többi, de ha épp magamba szeretnék fordulni, akkor belemerülök a varrásba. Aztán amikor abból lesz elég, akkor visszatérek a konzultációkhoz. Sokszínű a munkám, és ez jó.
Szimpatikus, hogy minden menyasszonynak kiemelt figyelmet szentelsz. Úgy születik meg a ruhájuk, hogy közben jól megismered őket.
Ez nem is történhetne másként. Mire mindent átbeszélünk, lepróbálunk, az sok idő, és nem néma csendben töltjük el. Közben sok dolog kibukik a lányokból, mert esküvőt szervezni stresszes folyamat. És én akár tanácsokat is tudok adni, ha elmondom nekik, hogy korábban valaki más hogyan birkózott meg egy-egy nehézséggel. Azt veszem észre, hogy szívesen megosztják velem a problémáikat. Jó érzés, hogy megbíznak bennem.
Mi az, ami egy-egy ruha személyre szabásában segít?
Először mindenkitől inspirációs képeket kérek: hol lesz az esküvő, a lagzi, nagyjából mit képzeltek el. Megfigyelem őket, milyen emberek, hogyan beszélnek: cserfesek-e vagy inkább visszahúzódóak. Átbeszéljük, hogy az elképzeléseik közül mi az, amihez ragaszkodnak. Látom az alakjukat, és ők elmondják, hogy mit szeretnének leginkább hangsúlyozni. Nagyon fontos az esküvő napjának menetrendje, mert elsősorban praktikus szempontból közelítem meg a ruhákat. Átbeszéljük az anyagokra, a bélésekre, a technikákra vonatkozó részleteket, és a végén már látom is magam előtt, hogy mit fogok lerajzolni.
Mi volt a legnagyobb kihívás, amivel eddig szembetaláltad magad?
Idegőrlő kihívás nem volt még, inkább az fordul elő, hogy néhány menyasszony több figyelmet igényel. Azoknak, akik külföldről járnak haza, mindent precízen meg kell szervezni. A babát váró lányokkal pedig nem kezdhetjük el túl korán a munkát, mivel folyamatosan változik a testük. Az ő ruhájuk rapid módon készül el.
Előfordul, hogy menyasszony nélkül, „csak úgy” tervezel? Akár eladásra, akár csak szórakozásból.
Igen, mert akad olyan lány, aki úgy jön ide, hogy még semmit sem döntött el, és azt kéri, hogy terelgessem. Vannak bakancslistás terveim, amiket mindenképpen szeretnék megvalósítani, és ilyenkor elkezdem felsorolni őket, hátha valamelyikre lecsap az illető. Másrészt gyakran beleszeretek anyagokba, amikből „muszáj” csinálnom valamit. Idéntől eladásra is készítek fehér és mintás ruhákat, menyasszonyoknak vagy csak úgy.
Mondtad, hogy utazások során is nézelődsz. Melyik az az ország, ahol a legemlékezetesebb kincsre leltél?
Norvégia. Egy barátomnál jártam Oslóban, és rábukkantam egy arabok által működtetett méteráruboltra. Ott olyan selymeket és muszlinokat találtam, hogy sírtam. Vicces, mert úgy jöttem haza, hogy „úristen, az a lány, aki ezeket majd kiválasztja, mennyire szerencsés!”. Aztán hazaértem, és itthon a barátom még aznap megkérte a kezem. Mondtam is rögtön, hogy akkor ezek az anyagok nálam maradnak.
Időközben anyuka lettél. Ez mennyire szól bele a vállalkozás menetébe?
Beleszól, ez természetes. Az első hónapokban nem mertem sok munkát vállalni, mert nem tudtam, mennyi időm lesz rá. De aztán a szülésem napján is dolgoztam, és a gyerekem még csak tíznapos volt, amikor már volt próbám. Azt a másfél órát szerintem én jobban vártam, mint a menyasszony. Amúgy nagyon együttműködő a „főnököm”, vagyis a kisgyerekem, és az egyik első szava az volt, hogy olló. Nemsokára kétéves lesz, és nagyon önálló, így 2023-ra több megrendelést tudtam vállalni, mint az előző években összesen.
A műhelyed otthon van?
Igen, és a gyerekem a „kis szabólegény”, mindig így hívjuk. Kétszobás a lakásunk: az egyikben mi vagyunk, meg az a nappali is, a másik pedig a műhely a kisággyal. De most már nem varrok annyit, mert a ruhák alapját varrónők készítik. Én legtöbbször csak kézzel csipkézek. Volt ruha, amit egy héten át reggeltől estig csipkéztem. Bár monoton, semmi sem kapcsol ki jobban. Egy Jóbarátok-maraton nézése közben mindent felvarrok.
Egy másik nagy mérföldkő számodra, hogy bemutatóteremben fogadhatod a megrendelőidet. Ez a lehetőség hogyan jött?
Korábban otthon fogadtam a lányokat, viszont ha kísérők is jöttek velük, nem tudtak leülni, olyan pici a műhely. Én pedig azon kívül, hogy szép ruhákat szeretnék készíteni, azt is fontosnak tartom, hogy olyan környezetbe jöjjenek, ami egy érzéssel is megajándékozza őket. Sipos Réka, a Wedding For You esküvőszervezője éppen akkor talált rám, amikor ezt megfogalmaztam magamban. Ő fogja össze az egész Budapest Wedding Showroomot, és megkeresett, mert úgy gondolta, hogy illenének oda a ruháim, és nekem is tetszene a miliő.
Nagy terved, a kapszulakollekció is megvalósult.
Az egész úgy indult, hogy Réka október végén megszervezte a Bridal Fashion Show-t, ahol nyolc ruhát kellett bemutatni. Gondoltam, hogy ez éppen a megfelelő nyomás, amire szükségem van ahhoz, hogy nyolc ruhát csináljak. Olyanokat, amelyek egy kicsit különböznek ugyan egymástól, de valami által mégis „egyben vannak”. A show után bevittem őket a bemutatóterembe, hogy legyen mit próbálni. Amíg csak műhelyem volt, nem voltak próbálható ruháim, csak az anyagokat tudták megnézni a lányok, így ez is komoly előrelépés, aminek nagyon örülök.
Mitől lesz egy ruha „pompis”?
Szerintem attól, hogy olyan anyagokat választok, amik mellett nem lehet közömbösen elmenni. Ha valaki rájuk néz, vagy azt mondja, hogy „hú, mennyire jó”, vagy azt, hogy „ezt így hogyan gondolhatta komolyan?!”. Nem átlagosak, és valami különleges az anyaguk révén mindegyikben van.
Az is érdekes, hogy mindegyik hercegnős, de nem a habos-babos módon, hanem letisztultabban, például abroncs nélkül.
Szeretem azt mondani, hogy egy Pomponia ruha bájos, könnyű, egyszerű, nagyszerű. Abroncsosat soha nem csinálnék, éppen a már említett praktikusság miatt. Nálam nem jön fel a nyakadig a szoknya, ha leülsz, és az sincs, hogy a fűzőben ne kapnál levegőt.
Van valaki, akivel kollaborálnál?
Például Réti Anita mintatervező grafikussal, de annyi tehetséges magyar van, hogy biztos lenne még más is. Abban, ha egy modell a fotózáson az én ruhámat viseli, de más-más felel a dekorért, a hajáért, a sminkjéért, a cipőjéért, az ékszereiért, az is jó, hogy rengeteg érdekes és tehetséges emberrel dolgozhatom együtt.
Mire vagy a legbüszkébb?
Arra, hogy a megrendelőim örömmel vesznek részt a munkafolyamatban, amelyben velem részük van. És bár nem vagyok ott az esküvőjükön, amikor utána leírják, hogy mennyire fantasztikus volt, na, számomra akkor lesz „valid” a dolog. Sokakkal utána is találkozunk. Volt olyan, aki a konzultáció után másfél év múlva tért vissza, és meglepődött, hogy mindenre emlékeztem vele kapcsolatban. Figyelek rájuk, és ez kölcsönös. Nagyon jó emberek választanak ki, és nagyon jó velük a kapcsolatom.
Ha jól tudom, a varrás mellett a sportot is szereted, és versenyszerűen aerobikoztál.
Jászberényi vagyok, és ott eléggé limitáltak a lehetőségek, ha egy kislány sportolni szeretne. Nagyjából a társastánc, az úszás és az aerobik közül lehetett választani. Én aerobikozni mentem, és ott ragadtam. Hiába kicsi a város, a Dance Fitness SE nagyon sikeres. Országos, aztán világversenyre is mentem velük, az utóbbin másodikok lettünk. De mivel a nyolcosztályos gimi mellett lovagolni kezdtem, az aerobik végül abbamaradt.
Most van valamilyen szenvedélyed a varráson kívül?
Főzni szeretek., bár ritkán jutok hozzá. Amit nem szenvedélynek, hanem inkább szükséges rossznak mondanék, az a futás. Az egészségem érdekében rendszeresen futok. Ahhoz képest, hogy utálom, mentem már versenyekre meg Vivicittára is. A legfőbb szenvedélyem azonban a gyerekem és az, hogy mindig új játékokat találjak ki neki.
Melyek a kedvenc anyagaid?
A selyem, a muszlin, a tüll. A legnagyobb kedvencem pedig a csipke, de nem az „öreges”, hanem a virágos, a levélkés vagy a modern, színes variációk.
Ki a példaképed vagy a mentorod?
Mentorként a divatsulis szabómesteremet említeném, akinek nagyon sokat köszönhetek. Márka szempontjából a lengyel Anna Kara a példaképem. Továbbá spanyol tervezők: Rosa Clará, Alma Novia, Inunez.
Mi volt az első dolog, amit varrtál?
Egy fehér, ujjatlan trikó, borzasztó ronda megoldásokkal.
Milyen zene motivál?
A balladáktól a francia popon keresztül a house-ig minden, attól függően, hogy éppen miből kell töltekeznem.
Mi az a jó tanács, amit egy varrással kacérkodónak adnál?
Az első műved lesz a legrosszabb, hiába óriási a lelkesedésed. Ne add fel, mindenből tanulsz.
Steszkó Zsanett
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
