Pénteki kultúrrandi Nitával, az imanexperiment producerével

Zene

Viccből mondhatnánk, hogy ő a magyar Hannah Montana. Minden viccben van igazság, Nita pedig névtelenségbe burkolózva alakul át a színpadon valami nem e világi lénnyé, hogy zenéje a bőrünk alá másszon, és ne eresszen.

2014-ben lettél producer. A zenéléssel kezdődött, vagy ez hozta magával, hogy szólóban zenélj?

2014-ben töltöttem le az Abletont, akkor kezdtem beletanulni autodidakta módon, és akkor indult el ez a projekt. Pár demót készítettem. Utána 2015-ben volt az első nagy fellépésem, a Rakéta Fesztiválon debütáltam. Akkoriban robbantak be a loop-művészek a YouTube-on. Előtte sok-sok évig zenekarban játszottam, de mellette mindig volt szólóprojektem is, főleg akusztikus gitárral, mert az volt a legegyszerűbb. Régen is megvolt az elképzelésem arról, mit szeretnék csinálni szólóprojektként, viszont még nem tudtam, hogy létezik olyasmi, hogy producer-zeneszerzés és hogy egy zenei producer mivel foglalkozik. Utánanéztem, milyen módszerrel dolgoznak ezek a loop-pedálos előadók, és így találtam rá az Abletonra. Mostanra pedig már producerként hivatkozom magamra.

Sokféleképpen jellemzik a zenéd. Te hogyan szoktad bemutatni?

Nehéz definiálni a nagyközönségnek. Bizonyos közegben értik, mi az, hogy dreampop, és ahhoz tudnak társítani. Ha a Spotifyon kéne besorolni, akkor escape roomként hivatkozom rá, de ezt már kevesebben szokták érteni, főleg a fiatalabb korosztály, vagy aki szintén zenében mozog. Rétegműfaj, amit csinálok. Ha nagyon tágan akarom megfogalmazni, akkor viccből azt mondanám, hogy szintis popzene. Azért is nehéz definiálni, mert folyamatosan változik, mi érdekel éppen. A legutóbbi szám, ami megjelent, teljesen más, mint az eddigiek, és ez nehezíti az elhelyezést. Ami pedig még készülőben van, az is különbözni fog. Talán az internet music a legtalálóbb kifejezés, mert abba elég sok minden beleférhet.

A zenéd mellett a vizuális anyagaid is nagyon egyediek, legyen szó szelfiről vagy klipről. Van egy zenei alteregód és egy hétköznapi, vagy nincs élesen elválasztva?

Biztosan van egy határ, de nem lehet olyat csinálni, ami nem te vagy. Nem personaként tekintek arra, akit alakítok, hanem ez egy bizonyos részem. Talán ez a jó oldalam. De a viccet félretéve: minden abszolút önazonos. Sosem csinálok olyasmit, amit nem tudok átélni.

Sokféle formációban zenéltél, gimis csajbandában, de volt metálosabb és akusztikusabb periódus is, most pedig egy bitch boss kollaborációt dobtál be, mindenkit meglepve. Milyen műfajhoz térnél még vissza? Van, ami nagyon távol áll tőled?

A klasszikus értelemben vett zenekarozás akkoriban belefért, de ma már nem tudnám elképzelni. Fura visszagondolni egy-két projektre, mert már nem is hallgatok hasonló zenét. Abban az időben még nekem is kiforratlan volt a stílusom. Amihez visszatérnék, az a zajosabb, kevésbé strukturált zene. De nehezen tudok műfajban gondolkodni. Mostanában drum and bass-szel foglalkozó kurzusokat végeztem, emiatt zeneileg is beat- és basszusközpontúbb irányba tart minden, amin jelenleg dolgozom. Kaptam ebből a műfajból megkereséseket, emiatt is érdekel ez a dolog. Valahogy természetesen épül a hangzás. Egy-egy album kiadásával le is zárom az adott zenei korszakot. Olyan ez, mint amikor befejezel egy könyvet. A kollaborációkra is teljesen különálló projektként tekintek.

Érdekes, hogy azt mondod, azért kezdtél szólóprojektbe, mert egyedül jobban működsz, mégis több kollaborációd is van már. Milyen ezekkel az emberekkel együtt dolgozni?

Ez egy erősen izoláló szakma. Szokták mondani, amikor nagyon sápadt vagyok nyáron, hogy „milyen jó producerszíned van”. Egy idő után azt veszed észre, hogy minden emberi kapcsolatod a zenéden keresztül létezik. Én sem mozdulok ki spontán a barátaimmal, csak ha meg kell beszélni valamit például egy videóklip-forgatással kapcsolatban.

Főállásban foglalkozol producerkedéssel?

Nem, nem ebből élek. Azért sincs időm semmire, mert minden szabadidőmet az ezzel kapcsolatos dolgokkal töltöm.

A Magyar Popkulturális Értéktárban is találtam rólad egy fejezetet. Viszont elég messze vagy a pop fősodrától. Hogy érzed, honnan kerül ki a te közönséged?

Ez engem is meglepett. Főleg a pesti underground, kisklubos közönség hallgatja a zenéimet. A szakmán belül én is mozgok mindenféle körökben, főleg a képzések miatt, amiket a producerkedéssel kapcsolatban elvégeztem. Nem vagyok lakossági pop, de ezt nem sznobkodásból mondom, hanem mert ahhoz sokkal több pénz kellene, rengeteget kéne költenem profibb körülményekre és marketingre, hogy nagyobb közönséghez is eljussak. Így főleg a zenei mélybúvárok találnak meg.

Foglalkoztat, hogy mennyien hallgatják a zenéidet?

Eddig nem igazán érdekelt, de mostanában megnézem a Spotifyon. A legutóbbi dal hallgatottsága megugrott az előzőekhez képest, és a statisztika alapján, aki hallgatja, az nemcsak egyszer játssza le, hanem többször is visszatér hozzá, ami nagyon jó.

Itthon több zenei portál is figyeli a pályád, a Recorder például kifejezetten büszke arra, hogy a kezdetektől számontartja, amit csinálsz. Mit jelent neked a siker?

Ma már nem annyira érzem. Független előadóként nagyon hamar eljön az a határ, ameddig el lehet jutni egyedül, utána csak stagnál az ember. Azt hiszem, Sajó Dávid mondta egy interjúban, hogy figyeli a független művészeket, akik képesek tíz éven keresztül stagnálni, mert csak egy bizonyos szintig lehet eljutni saját pénzből, menedzsment nélkül. Utána már szükség van promóciós csapatra és támogatásokra. Nem nagyon érzékelem már én sem, hogy újabb megmászható lépcsőfokok lennének előttem.

Tervezel magad köré menedzsmentet szervezni?

Jó lenne, de kicsit kihalóban van ez a szakma. Akit ismerek, mind nagyon elfoglalt, rengeteg zenekart visz, és túlterheli magát. Az pedig nem ideális, ha te vagy valakinek az ötödik zenekara. Megvárom a tökéletes embert, ha létezik. De már azon is elgondolkodtam, hogy miért akarok én magyar menedzsert. Angolul énekelek, és külföldön szeretnék turnézni, itthon pedig mindenki kizárólag belföldre fókuszál. Ha sikerül úgy fejleszteni a színpadi technikát, ahogy szeretném, lassan aktuálisabbá válhat ez a kérdés is.

Budapesten élsz, de egész gyakran mész vissza hosszabb időszakokra Miskolcra. Mi ennek az oka?

Budapesten mindig nagyon sok a dolgom, és emiatt nem haladok úgy, ahogy szeretnék. Kell valami, ami kizökkent ebből a rohanásból és nyüzsgésből, ezért szeretek elvonulni. Régebben drasztikusabban működött ez. Volt, hogy felmondtam az aktuális munkahelyemen, és elmentem egy norvég szigetre pár hónapra. Ilyet már nem csinálhatok, mert idős a cicám, és nem lenne el nélkülem. Azon a szigeten is megírtam egy lemezt, amit sosem adtam ki. Akkor és ott működött, de mikor hazaértem, már nem tetszett. Egy hatalmas, csendes farmon laktam, gyönyörű környezetben. Nagyon tetszett, hogy a kert szélén kezdődött az óceán, a másik oldalon meg hegyek, kietlen erdők. Általában e két dolog közül kell választani, és itt nem kellett.

Volt, hogy harminc demód ment a kukába. Hogy viseled az ilyen változásokat?

Talán pont ez a norvég lemez volt az. A demók nagyon gyorsan, egy-két nap alatt elkészülnek, emiatt van rengeteg. A harminc nem annyira számít soknak. Megkönnyíti a dolgom, ha valamit nem kell befejezni. Húsz körül van azoknak a demóknak a száma, amik jelenleg befejezésre várnak. Ezekből biztosan kész számok lesznek. Sokkal több az olyan, aminek a sorsáról még döntenem kell.

Lassan tíz éve csinálod, felépítettél egy felismerhető vizuális és zenei világot. Mire vagy a legbüszkébb?

Sok kicsi dologra. Arra nagyon, hogy mennyit fejlődtem. De ez nehéz kérdés. Büszke vagyok, amikor befejezek egy projektet. Ezt tekintem a legnagyobb sikernek, ami belülről jön, nem a külső tényezőket. Illetve büszke vagyok arra, hogy milliós támogatások nélkül is ilyen régóta működik. Nem általános tendencia, hogy valaki képes ilyen körülmények között tíz évig csinálni. Illetve tanítok producerelést Z-től az X generációig. Ettől hasznosnak érzem magam, úgy érzem, visszaadok valamit abból, amit kaptam. Nagyon érdekes figyelni, hogy mit hoznak ki abból, amit átadok nekik.

Talán a továbbadás már benne volt abban is, amikor több hazai eletronikus zenész, producer lánnyal megalapítottátok a Rrriot nerdzt. Ez a fanzine- és koncertsorozat a női előadókat helyezte előtérbe a 2010-es években. Miért volt erre szükség?

Amikor elkezdtem az imanexperimentet, egy kezemen meg tudtam volna számolni, hány női producert ismerek. Nem igazán létezett platform, ahol jelezhettem volna, hogy fellépnék, ezért gyakran a punkokkal zenéltem egy szekcióban. A zenémet még most sem nagyon tudják hova rakni. Akkoriban egyáltalán nem voltak hasonló dolgok körülöttem, ezért indítottam el a Rrriot nerdzöt. Mostanra azért is maradt abba, mert már sokkal több a nő az elektronikus zenében is, például Saya Noé, Deva, Ajsa Luna. Öt-tíz év alatt feltöltődött valamennyire ez a szféra, bár inkább előadókkal, mint producerekkel, de a lényeg, hogy a jelenlét már megvan.

A zenei marketingen belül szokták mondani, hogy öt év alatt teljesen átalakul a közeg. Tehát ha öt éve csináltál valamit valahogy, az most már nem fog ugyanúgy működni. Változik a közönség, a technológia, a szokások. Tíz éve még nagyon magányos volt a projektem, a leghasonlóbb vibe talán a Mayberian Sanskülotts volt, úgy, hogy az is teljesen más felállás. Amikor a Rrriot nerdzöt elindítottam, az alapprobléma az volt, hogy egyáltalán nincsenek női producerek. Én pedig arra gondoltam, bebizonyítom, hogy vannak. Fel kellett őket kutatni, és még akkor is csak egy fél fanzine-t tettek ki, úgyhogy bővítettem a bemutatandók körét női DJ-kel. Általában aki DJ-zik, az egy idő után elkezd producerálni, mert a saját zenéjét szeretné játszani. A végére már azt vettem észre, hogy az egész projekt elkezdett átalakulni egy DJ-kollektívává, tehát ekkora hiányról beszélünk.

Mit gondolsz a mai tendenciákról ez ügyben?

Mostanra már elcsépelt lett a „nők a színpadon” jelszó. Amikor én elkezdtem, tényleg nem voltunk sokan. Aztán elszaporodtak a női előadókat promotáló események, amiket főleg férfiak szerveztek, és ezzel továbbra is ők jártak jól. Nyilván ma is szükségesek ezek a kezdeményezések. Sok előadónál azt látom, hogy mások rakják alájuk a dolgokat, a technikai hátteret, ami nagyjából ugyanaz a szerep, mint a női frontember egy zenekarban. Én inkább a DIY-vonalat támogatom.

A Rule dat nagyon elüt a korábbi dalaidtól, illetve az alkotótársad, Nagy Gerda stílusától is. Hogyan született?

Korábban egy eseményszervezés kapcsán kezdtünk el beszélni Gerdával arról, hogy épp miket hallgatunk, és hasonló stílusú zenéket küldözgettünk egymásnak. Így jött a közös szám ötlete. A témaválasztáskor viccből egy dalszöveg-generáló mesterséges intelligenciával is kísérleteztünk. Beletáplálod a stílust és a kulcsszavakat, amire kidob valami klisés hülyeséget, de mindig vannak benne használható, izgalmas kifejezések, érdekes rímpárok is. Mi egy mentálisan fárasztó srácról szerettünk volna írni, és nagyon jól beindította az alkotói folyamatot. Nem félek az AI-tól, nagyban megkönnyíti és felgyorsítja a munkát. Az nagyon fontos, hogy ne termékgyártásra használjuk, ne azt várjuk tőle, hogy helyettünk dolgozzon, hanem inspirációt.

https://www.youtube.com/watch?v=rLfG2nIhcwY
Ilyen mitológiai lény lennél:
Elf
Ha bárkivel zenélhetnél, ki lenne az?
Most épp Rakky Ripper. Egy spanyol hyperpop csaj, imádom.
Ezt a mantrát tanítanád meg minden kezdő zenésznek:
Hiszek magamban!

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu

#pénteki kultúrrandi