Emma, miért horgonyoztál le éppen a festészet mellett?
Végérvényesen egyetemista koromban dőlt el, amikor válaszút előtt álltam a Szegedi Tudományegyetem rajz tanszéken. Szakosodni kellett, és volt három opciónk: képgrafika, síküveg vagy festészet. Ott még nem volt számomra egyértelmű, mit válasszak, mert rajzolni is szerettem, de az akkori műteremgyakorlatos tanárnőm, Marosi Kata azt mondta, Emma, magának festenie kell. Én pedig elhittem neki (mosolyog). Ez volt az a nagy kezdő löket. De már előtte is értek hatások, Szabadkán Suhajda Zita festőművész volt az osztályfőnököm, az ő személye is meghatározó volt. A képzőművészet iránti szerelmet pedig Boros György grafikusművész táplálta belém úgy hét-nyolcéves koromban.
Meglehetősen gyorsan megtaláltad saját hangod is, jellegzetes kézjegyedet messziről felismerni. Mennyire volt tudatos ennek keresése, megtalálása?
Keresgéltem, persze, de ez inkább volt egy belső út. Soha nem koppintottam másokat, nem úgy fogyasztottam képzőművészetet, hogy az alkotóktól ötleteket, motívumokat lessek el. Nyilván sok minden ragad ránk a tanulmányaink során, a művészettörténet órákon, kiállításokon, ami beépül az emberbe, az inspiráció sok helyről érkezik, de én inkább egy belső út mentén keresgéltem, nem a külső hatásokat felhasználva.
Volt egy olyan pillanat, amikor azt érezted, hogy hú, ez vagyok én, ezt kell festenem, ezzel kell foglalkoznom?
Voltak ilyen pillanatok, de nem egy, hanem több. Az egyetem alatt kötelező volt művésztelepekre járni, s adott volt témának a táj, úgyhogy az, hogy imádok tájakat lefesteni, ekkor indult, és megmaradt a mai napig. Ráadásul volt egy-két tanárunk, aki arra ösztönözött minket, hogy vonatkoztassunk el, absztraháljuk a tájat, vigyünk bele valami sajátot azon túl, hogy az ecset- és színkezelést tökéletesen megtanuljuk. A geometria használata már a diplomamunkámban megjelent. Sőt, itt is visszakacsintanak a művésztelepes hatások, hisz a diplomamunkám a TAKT (Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor) művésztelepen készült képem alapján született meg.
A fejedben ott egy táj, előtted pedig egy fehér vászon. Hogyan fogsz hozzá egy kép elkészítéséhez?
Ez is változott az évek során. Az izlandi utam után e téren nagyot változtam, hisz előtte absztraktabbak voltak a képeim, és nem egy konkrét látvány alapján dolgoztam. Csak odaálltam a vászon elé, a fejemben nagyjából eldöntöttem, milyen színvilágban akarom megalkotni az adott festményt, és elkezdtem festeni. A végső kép közben alakult ki, figyeltem a festék csordulását, lépésről lépésre építettem a kompozíciót, kerestem a képen belül az egyensúlyt.
Mi és miért változott Izland után?
Izland annyira észbontó hely, hogy miután hazatértünk, nem tudtam nem konkrét helyeket megfesteni. Nagyon nagy hatással volt rám. Itt már fényképek alapján is dolgoztam, főleg saját fotóimat használtam, de interneten is rákerestem helyekre, hogy teljesen fel tudjam idézni a gleccsereket, tűzhányókat. Fordulópont volt ez a művészetemben.
Ezt nagyon meg tudom érteni. Elmúlt a nyár, a művésztelepek, alkotótáborok időszaka, s említetted, hogy évről évre rendszeresen részt veszel egy-egy táborban. Melyik volt számodra a legemlékezetesebb?
Azt hiszem a TAKT-ot kell mondanom. Az egyetem utolsó évében kezdtem el járni oda. A tojáshéj még a fenekemen volt, és egy olyan generációt ismerhettem meg ott, akikkel máshol nem találkozhattam volna. A nagy öregeknél néhány generációval fiatalabb művészekre gondolok. Utcai Dávidra, Kiss Endrére, Ricz Gézára például, akinek installációja annyira megihletett, hogy ennek alapján született a diplomamunkám. Nagyon sokat tanultam tőlük. A helyszín is különleges, hisz a Hevér tanyán vagyunk, víz nélkül, áramot is csak egy aggregátorból lehet nyerni, amit napi pár órára kapcsolnak csak be. Internet nincs, tehát két hétig jóformán el vagy zárva a külvilágtól. Nappal megfürödtünk a Jegricskában, ahonnan a tusoláshoz szükséges vizet is húzták, szóval elég vad körülmények vannak, de valamiért mégis tökéletesen megfelelnek az alkotáshoz. Régen legalábbis ezt éreztem. Lehet, mostanra már egy kicsit elkényelmesedtem, és máshogy látnám, de szívesen emlékszem a TAKT-os évekre.
A tájat említetted mint kedves témád. Van-e benned igény valami egészen mást papírra vetni?
Az idei év kihívások elé állított, voltam Tállyán egy művésztelepen, ahol a háború és béke volt a téma, ami egészen más, mint az én világom, jólesett mással foglalkozni. A stílusom szerintem marad, de lehet, hogy a közeljövőben megjelennek új témák, motívumok a képeimen. Illetve lesz idén még egy nagy projekt, egy 3x2 méteres vásznat kell megfestenem, ami óriási kihívás. Többet még nem árulhatok el róla, de mindkét projekt rendesen kimozdít a komfortzónámból.
Sikeres fiatal festőnő vagy, ezt te mennyire érzed, egyáltalán mit jelent számodra az elismerés?
Siker? Ez talán abban nyilvánul meg számomra, hogy vásárolnak tőlem képeket, alkalomadtán külföldről is. Van képem New Yorkban, Chicagóban, San Franciscóban, Londonban, Bolognában, és felpezsdíti az ember lelkét, hogy a festményei a világ másik oldalán is ott vannak egy szoba vagy egy kis galéria falán. Itthon, akik ismerik a munkámat, azt hiszem, szintén szeretik, s talán ezt nevezhetjük egyfajta sikernek.
Tudod, melyik képed hol van most külföldön? Követed a sorsukat eladás után is?
Igen. Nagyon szeretem őket látni az új helyükön. Olyan ez, mintha a gyerekemet felvették volna egyetemre, vagy nem is tudom, mintha örökbe fogadnák egy részemet. Örülök, amikor látom, hogy szép helyre kerültek, és becsben tartják őket.
Könnyű kitörni a régióból? Elég hozzá egy webshopon való jelenlét, vagy több kell?
Nem ilyen egyszerű a dolog. Én több online galériában is jelen vagyok, de ami nagyon bejött, az a Saatchi Art webgaléria. Itt is van egy algoritmus, nem elég egyszer feltölteni néhány képet, és várni a jó szerencsére, aktívnak kell lenni, hogy a te munkáid minél inkább szem előtt legyenek. Így hát elkezdtem kicsit tudatosabban dolgozni az önmarketingen, igyekszem hetente-kéthetente feltölteni egy új festményt, vagy ha van egy kiállításom, akkor a kiállítótérben készült fotókat is. A vásárlások mindig ezekben az aktív időszakokban futottak be. Az oldalon nagy a merítés, rengeteg kép van fenn, bárki feltöltheti alkotását, ami lehetne problémás, de valahogy a Saatchin kevés a gagyi.
Mint sok képzőművésznek, neked is van egy amolyan hétköznapi munkád is, grafikai tervezőként dolgozol egy nyomdában. Jól érzed itt magad, vagy jobb lenne csak a festészettel foglalkozni, abból megélni?
Jelen pillanatban úgy érzem, hogy jó, hogy van a nyomda, mert pénzügyileg evickélni nem szeretnék. Nekem fontos a biztonság mindenféle szempontból. Több mint kilenc éve vagyok ebben a nyomdában, már otthonosan mozgok, van tapasztalatom, kitapostam egy utat. Azt nem mondom, hogy reflexből dolgozom, hisz minden munka más, oda kell figyelnem, de a kapun kilépve nem gondolok rá többet, a helyét a képzőművészet váltja fel a fejemben. Egyébként jó dolog nyomdában dolgozni, például egy-egy kiállítás előtt tudok magamnak névjegykártyát, szórólapot, katalógust szerkeszteni. A főnökömmel meg tudom beszélni a vonzatát, és maximálisan támogat mindenben. A szabadkai Kortárs Galériával is dolgoztunk egy időben, szerettem készíteni a katalógusaikat. De készítünk 3D fényreklámokat, logókat, kirakat- és autófóliázást, nagyobb méretű dolgokat is, szóval nagyon változatos a munka. Igényel egyfajta precizitást, és jó, hogy ez az oldalam is kielégül.
Sok kiállítás van már mögötted, melyikekre vagy legbüszkébb?
Tavaly Prága nagyon klassz élmény volt. A prágai Liszt Intézetbe hívtak meg kiállítani. Egy erdélyi művésztelepen ismerkedtem meg egy magyar, prágai hölggyel, ő hívott meg néhány évvel később kiállítani. Már maga a képek eljuttatása is elég kalandos volt, át kellett gondolni, hogyan szállítom őket. Átvigyem-e mindet egyszerre a határon, vagy részletekben: Milyen papírok kellenek hozzá? Jó volt, hogy ott tölthettem pár napot a családdal. Valahogy nálam a kiállítások egy picit mindig a családról is szólnak, olyanok, mint egy ünnep. Ráadásul mindenben támogatnak, amikor tudnak, ott vannak a megnyitókon. Tavaly négy önálló kiállításom is volt, ami azért is nagyon hasznos volt, mert egyrészt sokan látták az újabb munkáimat, másrészt – a social mediára feltöltött képeknek hála – el is tudtam adni belőlük néhányat. Prága után rögtön Szegeden állítottam ki, egy csodaszép térben, az MTA SZAB székházában, ahová a volt mesterem hívott meg kiállítani. Picit izgultam, mert eltávolodtam a szegedi közegtől, de jólesett találkozni néhány volt tanárral, évfolyamtárssal. Itt is nagyon ki kellett logisztikázni a képek eljuttatását, Pesten felvenni a prágai képeket, odafelé Szegeden leadni még tízet, szóval lista lista hátán. Egyébként is egy listákat író személy vagyok – hát itt volt belőle bőven. Szóval soknak éreztem tavaly a négy kiállítást.
Mennyire vagy kísérletező típus az anyagok terén?
Most egy ideje, talán két éve az olaj a szerelem. Bőven van mit tanulnom, rájönni a fortélyokra a technika kapcsán. Egyetem alatt nem igazán dolgoztunk olajjal, főleg temperával, akrillal, tehát izgalmas folyamat felfedni, mit tud az olaj, mire vagyok képes én ezt az anyagot használva. Úgy érzem, most már jóban vagyunk, az olaj és én. Előtte főleg akrillal és szénnel dolgoztam.
Amikor a felismerhető „pestiemmás” kézjegyről beszéltem, a színek mellett nem mehetek el, hisz a kék és árnyalatai, a sárga, a narancs és a zöld talán a leginkább használt színeid. Van olyan szín, amit nagyon nem szeretsz?
A lila nem igazán jelenik meg képeimen. A rózsaszín árnyalatait néha használom, kárminpirosat, ami már majdnem pinkes, magentás, ezeket szeretem, de a lilát nem. Az egyetem alatt nem volt szabad fekete színt használnunk, az alapszínekből kellett mindent kikeverni, ami nagyon jó stratégia: beléd rögzül a színkeverés, megérzed, miből mi jöhet létre. Akkoriban az árnyékokat lilás színnel festettem, utána el is búcsúztunk egymástól, a lila és én.
Sok éve alkotsz már. Nem gondolkoztál egy album megjelentetésén? Biztos vagyok benne, hogy van hozzá elég anyagod.
Eddig nem jutott eszembe, de most, hogy mondod, nem is olyan rossz ötlet, ráadásul éppen tíz éve végeztem Szegeden, még apropója is van a dolognak. Ráadásul csak kiadót kellene találnom, a tervezést, tördelést mind el tudom magam is végezni. De azt hiszem, az izlandi sorozatra koncentrálnék inkább, mint hogy egy átfogó albumot készítsek.
Egyszer említetted, hogy nem igazán szeretsz a saját képeidről írni, leírást megadni. Ez miért van?
Valójában magával az írással boldogulok, de nagyon sok idő kell, hogy ráhangolódjak. Amikor leülök a számítógép elé, órák hosszat csak ülök, míg végre megtalálom újra a hangom. Persze, amikor megindul, aztán már jönnek a gondolatok, de ez hosszú percek, órák kérdése, hogy mikor történik meg. Nincs benne gyakorlatom, ennyi az egész. S úgy vagyok vele, hogy én festek, beszéljenek a képeim magukért, ne kelljen szájbarágós szövegeket mellékelnem. Aki nézi őket, találja meg a saját történetét bennük.
Hol merülhet el a közönség újra az alkotásaidban? Készülsz-e kiállítással a közeljövőben?
Kiállítás egyelőre nincs tervben, de nem is én szoktam tervezni, általában felkeresnek, felkérnek, én elfogadom. A tállyai művésztelepnek volt egy csoportos zárókiállítása, készül az említett nagyobb volumenű alkotás, egyelőre ezek foglalnak le. Most az alkotás időszaka jön.
Egy tárgy, ami nagyon fontos számodra:
Nehéz választani, elég sok tárgy van a szívemhez nőve. De kiemelt helyen áll a biciklim. És a gitárom. És a horgolt majmóca figuránk. És az eljegyzési gyűrűm. És az ecseteim. Na jó, befejeztem.
Ha leülhetnél egy kávé mellé beszélgetni egy már nem élő képzőművésszel, ki lenne az?
Mark Rothko
Milyen zenét hallgatsz, amikor jó kedved van?
Az alternatív rock, punk rock, dark wave vagy indie rock műfaj bármikor jöhet, ha jó a kedvem, ha rossz.
Ha valakivel meg kéne festetned a portrédat, ki lenne az, és miért?
Sándor Laura, azért, mert régóta ismerjük egymást, és egy portrénál ez hatással van az alkotásra, és azért is, mert szeretem a festésmódját.
Kedvenc filmed?
Forrest Gump
Nyitóképen Pesti Emma festőművész. Fotó: Sutus Áron
