Hogyan találkoztatok?
Samodai Bence: A szegedi egyetem zeneművészeti kara kapcsolatban volt a floridai Lynn egyetemmel. Csereprogrammal amerikai hallgatók Szegedre, magyarok pedig Floridába utazhattak. E magyar delegációban Marci és én is benne voltunk. Utazás előtt megfogalmazódott bennem, hogy jó lenne együtt muzsikálnunk azon a koncerten, amit majd Amerikában kell adni. A közös munka nagyon jól sikerült: sokat tanultunk egymástól, és annyira érdekes és inspiráló volt a hangszerpárosítás, hogy megtanultunk még egy darabot, majd végül külön közös koncertet is csináltunk.
Mennyire egyedi a trombita-ütő párosítás a zenei világban?
Bence: Nagyon, ez egzotikus műfaj. Nemcsak Magyarországon, hanem világszerte is egyedülálló. Nem mi vagyunk az egyetlenek, de nagyon kevés ilyen duó létezik. Projektszinten vannak, de a folyamatos együttműködés egyáltalán nem jellemző.
Szives Márton: Szakmai visszajelzésekre egy példa: Gordon Stout meghatározó alak az ütős világban, zeneszerzőként is. 1978-tól 1988-ig világhírű ütős-trombita duó tagja volt. Nemrégiben recenziót írt az albumunkról, amiben dicséri a munkánkat, és örömét fejezte ki, hogy továbbvisszük ezt a vonalat.
Hogyan vettétek fel vele a kapcsolatot?
Márton: Egyszer együtt boroztam vele Görögországban. Kimentem Theodor Milkov marimbakurzusára, és Stout a meghívott előadók között volt. Már azelőtt is ismertem művészként, mert játszottam a darabjait. Beszélgettem vele a tájról, érzésekről, és a beszélgetésünk nyomán olyan darabot írt, amit nekem ajánlott (Vistas of Amfikaia). Azóta folyamatosan tartjuk vele a kapcsolatot, és már dolgozunk is együtt.
Mi alapján kerestek darabokat?
Bence: Többféle folyamat van: a trombita-ütő duó művek kutatása és a zeneszerzőkkel való közös munka, új művek születésében való közreműködés.
Milyen koncepcióval állt össze a közelmúltban megjelent, Incantation című albumotok?
Bence: Ez az album az utóbbi négy év egyfajta összegzése, amióta együtt dolgozunk (A duó 2017-ben alakult – a szerk.). Úgy gondolom, hogy a kortárs és a klasszikus zenét szeretők mind megtalálják benne a saját számításukat; azt, ami az ő zenei nyelvükhöz illik. Nem egyfajta, hanem nagyon sokféle stílust és irányzatot szólaltatunk meg. A lemez a mi „mini evolúciónkat” képviseli.
Márton: A számok között vannak Howard J. Buss-darabok, aki fúvós- és ütőközpontú zeneszerző. Az ő műveit, mint szubrepertoári kánont, nekünk is illett feldolgozni. Az európai kortársak közül Ralf Kleinehandinggel, Kőszegi Péterrel és Márkos Alberttel is dolgoztunk. Az utóbbi kettő kifejezetten nekünk írt darabokat az albumra, de mindegyik szerzővel aktívan konzultálunk, együtt dolgozunk. Tehát a repertoár sorrendje a már létező, ismert darabok újragondolásától a nekünk írt vadonatúj darabokig vezet.
A koncertjeiteken színművészek is fellépnek, mint például Darvasi Áron. Miért tartjátok fontosnak, hogy más művészeti ágak is szóhoz jussanak mellettetek a színpadon?
Bence: Az élőzenei koncertekkel a kortárs zene népszerűsítése az elsődleges célkitűzésünk, de arra is törekszünk, hogy más művészeti ágakkal – akár a színművészettel, akár a képzőművészettel vagy az irodalommal – közös performanszokat hozzunk létre. Úgy gondoljuk, hogy a többfajta művészeti ág összevonásával a kortárs zene is gazdagodik, könnyebben megismerhetővé, átélhetővé és megszerethetővé válik.
Márton: A koncertjeinknek ez missziószerű célja, szemlélete. Az eddigi produkciókat úgy építettük fel, hogy a zene és a szöveg önmagukban is megálltak a lábukon, mi pedig egymáshoz hangoltuk őket. Most pedig továbbléptünk: azon dolgozunk, hogy ne csak benyomások és érzelmek alapján kapcsoljuk össze a két művészeti ágat, hanem dramaturgiailag is. Márkus Albert alkalmazott zeneszerzőt felkértük, hogy legyen a következő animációs koncertünk rendezője, és dramaturgiailag is ő állítsa össze.
Ezt már tavasszal is látni lehet majd a Müpa üvegtermében és a Hegyvidéki Kulturális Szalonban. Kíváncsiak voltunk, milyen az, amikor valós időben születik meg a zene és a homokfestészet által projektált képi világ. A produkció előkészülete jelenleg is zajlik.
A koncepciónk egyébként eléggé klasszikusnak számít már Európában, mert azt látjuk, hogy Bécsben és Berlinben a zenei performansz erősen mozgás-, emberihang- és fényközpontú összművészeti előadás. Mi is ebből a szemléletből merítünk. A külföldi koncertjeinken egyre inkább kikacsingatunk a nyugat-európai kortárs performanszok felé, de itthon egyelőre még a klasszikus irányban mozgunk.
Mennyi idő kell még addig, amíg olyanfajta produktumokat hozhattok létre, mint amilyenek Nyugaton vannak?
Márton: Szerintem két éven belül meg tudjuk csinálni, mert már rajta van a repertoárunkon. Szólóban már mindketten foglalkozunk ilyen darabokkal, előadásokkal. Arra törekszünk, hogy az európai és a hazai kortárs művészetben párbeszéd alakuljon ki, a magunk szintjén is. Berlinbe legutóbb magyar darabokat vittünk, onnan pedig német darabokat hoztunk haza, amiket helyi szerzők írtak nekünk. Az a szemlélet, koncertgyakorlat, ami kinn már a haladást, a bevett „kortárs zenét” jelenti, itthon még csak kísérleti szinten megy.
Bence: Ezeknek a produkcióinknak nehézségük is van: a színészekkel, képzőművészekkel való próbafolyamat, az ütőhangszerek bérlése és szállítása komoly költségekkel jár. A projektált képi világ technikai igényeiről nem is beszélve. Ugye mi nem tudjuk csak úgy előkapni a hangszereinket egy kávéházban, hogy muzsikálhassunk egyet, hanem, mint egy színházi produkciót, minden lépést előre meg kell szerveznünk-rendeznünk.
Márton: Hozzáteszem: pontosan emiatt tudunk sokkal nagyobb élményt is nyújtani, színpadkép és vizuális megjelenés szempontjából egyaránt.
Bence: És hangszínek terén is, hiszen az ütőhangszerekkel olyan hangszíneket, effekteket lehet teremteni, mint amiket gyakran a filmzenékben lehet hallani. Azért nem tudunk minden hétvégén haknizni, mert mindegyik performanszra hónapokig készülünk. Ezekkel az a célunk, hogy formáljuk a hazai zenei ízlést, és csökkentsük a koncertre járó közönség átlagéletkorát.
Az utóbbival kapcsolatban milyen tapasztalataitok vannak?
Bence: Világtendencia, hogy a koncertre járó közönség öregedőben van. Bár a mi koncertjeinken ez annyira nem érzékelhető. Mi a közösségi médiát, az ajánlásokat és az ismeretségeinket használjuk, amik révén egész fiatal közönségünk van.
Márton: Mert nagyon specifikus koncerteket adunk. De a fiatal közönséget egyébként azokkal a programokkal, marketinggel lehet elérni, amit most a BMC vagy a Danubia Zenekar alkalmaz.
Időnként találkozom olyan emberekkel, akik szeretnének klasszikus zenei koncertekre járni, de visszatartja őket az, hogy nem érzik magukat hozzá elég képzettnek. Mit javasolnátok számukra?
Bence: Pont erre jó egy összművészeti vagy crossover koncert, mint akár egy opera vagy színházi produkció.
Márton: Szerintem ne féljenek kérdezni. Egyre inkább kezd megdőlni az a nézet, hogy mi a piedesztálról játszunk a közönségnek.
Bence: Nem mindenhol, de ahol nem, ott fejlődésre sem lehet számítani.
Márton: Így van. De azt látom, hogy több helyen már oda lehet menni a zenészekhez, és lehet tőlük kérdezni, kritizálni őket.
Bence: Segíteni kell a nézőnek, hogy megtalálja az értéket a művekben.
Márton: Ebben egyre többet segítenek a mai zenészek és programok. Budapesten és vidéken is vannak olyan koncertek, amiken a zenészek elmagyarázzák a zenéjüket.
Bence: Nagyon sokat számít, ha a karmester vagy a narrátor elmeséli, mi az, amit a zenében keresni kell: mi az a plusz, izgalmas dolog, amibe a koncertlátogatók kapaszkodni tudnak. Erre szerintem a filmzene a legjobb példa, ami töretlenül nagy népszerűségnek örvend. Vegyük A Gyűrűk Ura-szimfóniát, amit a mozifilm legnagyobb rajongói akár a buszon ülve is előszeretettel hallgatnak.
Márton: A Gyűrűk Ura zenéi pszichológiailag arra vannak kihegyezve, hogy „élvezethajhászatot” váltsanak ki, egy pillanatig sem próbálnak meg hosszabb folyamatokat átfogni. Hatásvadász. A kortárs crossover koncertek, mint a filmzeneiek is, viszont segíthetnek a zenei érzékenyítésben. De ehhez a hallgatónak magával is türelmesnek kell lennie, hogy észrevegye, mi fogja meg benne. Ha nem gondolja azt, hogy minden egyes pillanatban heroikusnak vagy szomorúnak kell éreznie magát, akkor egyre több mindent fog felfedezni, egyre inkább élvezni fogja. Csak az emberek nem hiszik el magukról, hogy tudnak türelmesek lenni. Ha viszont megtapasztalják, akkor büszkék lesznek magukra, egyre több sikerélményük lesz, és a következő koncertre is elmennek majd. Körülbelül olyan ez, mint amikor az ember azonnal felfog egy olcsó szóviccet, és teli torokból röhög rajta. De a Karinthy-féle humor megértéséhez türelem kell.
| Milyen könyv van az éjjeliszekrényeden? |
| Márton: Most kétfajta: Irwin D. Yalom: Szerelemhóhér és White and White: Physics of Music. Bence: Már nagyon hiányzik a napsütés és a fülledt nyári esték, ezért elővettem az egyik kedvencemet: Hermann Hessétől a Klingsor utolsó nyara című könyvet. |
| Ha hazavihetnél egy műalkotást bármelyik múzeumból, melyiket választanád? |
| Márton: Szeretek múzeumba járni, de nem vagyok gyűjtögető típus. Kedvenceim a kisplasztikák és a minimalista festészet, Berlinben Mikos Meininger, itthon Gnandt János fogott meg az elmúlt egy évben. Bence: Azt hiszem, erre minden órában mást válaszolnék, de most Egon Schiele és Gustav Klimt képeit csenném el legelőször. |
| Melyik legendás művészt (bármelyik korból) hívnád meg vacsorára? |
| Márton: Dowlandet és Kurtág Györgyöt a Játékok I. megírása után. Bence: Csinálnék egy jó szendvicset Bachnak, és inkább meghallgatnám játék közben. |
| Milyen filmek hatnak rád inspirálóan? |
| Márton: Mostanában az új magyar filmekre szoktam beülni moziba, legutóbb a Legjobb tudomásom szerint fogott meg igazán. Bence: Ritkán nézek filmet. Ha mégis, akkor napokig azon jár a fejem, hogy túl nagy hatással van rám. Éppen ezért úgy érzem, inkább gátolja a kreativitásomat. |
| Melyik városban élnél a legszívesebben? |
| Márton: Bárhol, ahol pezsgő multikulturális művészeti életet és rugalmas támogatói szférát találunk. Bence: Imádok utazni, ezért több helyen egyszerre. Bolzano és Szeged a kiindulási pontok. |
Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
