Édesapád Tettamanti Béla Munkácsy Mihály-díjas grafikus, képzőművész. Egyértelmű volt, hogy követed a pályán?
A képzőművészet mindig nagyon fontos volt a családunkban, és biztos vagyok benne, hogy hatott rám édesapám munkássága is. Ugyan a szüleim nem éltek együtt, én édesanyámmal éltem, de így is teljes értékű és csodás apa-fiú kapcsolatunk volt. Direktben azonban soha nem terelgetett, sőt kicsit talán féltett is, mert tudta, hogy a művészi pályán nem egyszerű boldogulni. Ennek ellenére teljesen szabadon rám hagyta a választást, és miután emellett döntöttem, sokat segített szakmailag is.
Előny vagy hátrány a híres előd? Ő fedezte fel, hogy tehetséges vagy?
Inkább előny, bár nem mindig könnyű egy ennyire karakteres és ismert alkotó fiának lenni. Már egészen kiskorom óta rajzolok, festek, ezért nem emlékszem egy konkrét pillanatra, amikor ő vagy bárki más felfedezte volna, hogy jó az, amit csinálok. Az viszont megvan, hogy bennem mikor tudatosult, hogy képzőművészettel szeretnék foglalkozni. Tízéves lehettem, amikor egy horvátországi nyaraláson lebetegedtem, anyukám pedig hozott nekem egy vázlatfüzetet, hogy legalább rajzolgathassak. Napi hat-hét órát megszállottan rajzoltam: a szobánkat, a kilátást, az embereket az étteremben. Ezután már biztos voltam abban, hogy ebbe az irányba indulok el.
A későbbi iskolaválasztásaid így már egyértelműek voltak?
Miután megtörtént ez a felismerés, folyamatosan a Szépművészeti Múzeumba, a Nemzeti Galériába jártam a szüleimmel, művészeti albumokat gyűjtöttem, sokat másoltam régi mestereket, de egyébként is rengeteget rajzoltam. Innen már egyenes út vezetett a Kisképzőbe, a Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégiumba, ami igen meghatározó szakasz volt az életemben. Onnan aztán a Képzőművészeti Egyetemre mentem képgrafikus szakra. Akkor már régóta festettem, rajzoltam és grafikával is foglalkoztam, de még nem tudtam, melyik lesz az igazi terepem. Hasznosnak tűnt, hogy a képgrafikusi szakon több hagyományos technikát – rézkarc, lino- és fametszet, litográfia, szitanyomás – is megismerhetek, de valójában nem mozgattak meg annyira, hogy elmélyedjek bennük. Végül a festészet lett a fő irány.
Festészetből meg lehet ma élni Magyarországon?
Nagyon nehezen, keveseknek sikerül. Igazából a baráti körömben nincs is olyan, aki aktív képzőművészként kizárólag abból meg tudna élni. Nálam az önálló alkotói tevékenység fontos kiegészítő eleme a tanítás: a GYIK – Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely oktatója vagyok, ahol művészeti foglalkozásokat tartunk, táborokat szervezünk óvodásoknak és általános iskolásoknak. Már egyetemistaként is tanítottam képzőművészeti táborokban, és már akkor kiderült, hogy mennyire szeretem ezt csinálni. Nem véletlen, hogy az egyetem utolsó évében a művészettanár szakot is elvégeztem.
Melyik korcsoporttal szeretsz a legjobban foglalkozni?
Az óvodások még nagyon spontán módon és bátran nyúlnak bármilyen technikához, a nagyobbaknál már látszik az iskola hatása, a megfelelni vágyás is. Viszont a korukból adódóan már bonyolultabb, összetettebb feladatokat is meg lehet velük csináltatni. Mindegyik korosztály más miatt kihívás, nem tudnám egyiket sem kiemelni.
Ha a saját művészetedre tekintesz, akkor te hogyan állsz neki egy-egy kép megalkotásának? Felszabadultan vagy próbálsz elvárásokhoz igazodni?
A felszabadultság a helyes hozzáállás, ezért nem jó, ha az embert külső elvárások befolyásolják. Természetesen mindenkiben van bizonyos megfelelési vágy, de alkotás közben ki kell lépni ebből. Legfeljebb utólag lehet rajta izgulni, hogy milyen lesz a fogadtatása a képnek. Fél-egy éves periódusaim szoktak lenni, amelyekben különböző sorozatokat csinálok, mindig más fókusszal. Ezeknél van, hogy az óvodásokhoz hasonlóan, kötöttségektől mentesen festek, máskor viszont – például a kéztanulmányos képeimnél – látványelvű, aprólékos technikát használok, szinte már akadémista szellemben. Összességében inkább törekszem a felszabadult, improvizatív alkotásra, az áll hozzám közelebb.
A különböző periódusaid hogyan váltják egymást, mi befolyásolja, hogy éppen mivel foglalkozol?
Az inspirációt soha nem keresem, csak valahogy megtalál: motívumok, élmények, érzelmi hatások is el tudnak indítani bennem folyamatokat. A legutóbbi ilyen impulzus a kecskeméti acélszobrászati alkotótábor volt, ahol számomra teljesen új anyaggal, acéllal dolgozhattam. Teljesen beleszerettem ebbe a műfajba, lenyűgözött a fém szinte határtalan alakíthatósága, mintha egy alkimistaműhelybe csöppentem volna, amelynek még mindig a hatása alatt vagyok. Valószínűleg fogok még hasonló projektekkel foglalkozni.
Idén a tábor témája a párhuzamos univerzumok volt. Mit hoztál létre?
Egy hatalmas ipari területen dolgoztunk, ezért rengeteg fémhulladék is a rendelkezésünkre állt az alkotáshoz. Én ezekből válogattam, az első három-négy napban kézikocsival jártam körbe, és gyűjtögettem a legkülönfélébb formákat, darabokat. Egy tanműhely is van a telepen, az ottani oktatók egy gyorstalpalón megmutatták nekünk a technikákat, a hegesztést, a flexelést, a plazmavágást, de sokat tanultam a fémben jártasabb művész kollégáktól is, elsősorban Drabik Tamástól. Végül hét szobrot készítettem el a bő két hét alatt, napi tíz-tizenkét órát dolgozva. A szobrokat totemoszlopokhoz, robotszerű figurákhoz, mitológiai lényekhez, rajzfilmfigurákhoz is hasonlították már, én leginkább egy beazonosítatlan világ kultikus szobrainak látom őket.
Dolgozol mostanában valamin, ami kifejezetten festészet?
Az elmúlt pár hónapban egy tudatosan tervezett szünetet tartottam. Erre azért volt szükségem, mert az elmúlt években rengeteget dolgoztam saját projektjeimen, és elérkezettnek láttam az időt, hogy kicsit távolabb lépve, friss szemmel értékeljem és gondoljam át az eddigi képeimet, de főleg azt az irányt, amerre a jövőben haladni akarok a képzőművészetben. Azért ebben az alkotói szünetben is volt két olyan felkérés, amelynek nem tudtam ellenállni, és amelyek teljesen véletlenül rímeltek is egymással, mivel mindkét esetben autista művészek alkotásaira készültek parafrázisok. Az egyik az Átkelő Galériában szervezett csoportos kiállítás volt: Parafrázisok – Kortárs reflexiók az Átkelő Galéria gyűjteményére. A másik pedig a youngart és az Autistic Art által szervezett jótékonysági aukcióval egybekötött kiállítás: Tökéletesen más, másként tökéletes. A mostani kecskeméti acélszobrász alkotótábor pedig remek fordulópont volt ahhoz, hogy több hónap után újra munkához lássak.
A youngart oldalán most is megvásárolhatók a képeid. Kik a vevőid?
Rendkívül széles körből kerülnek ki a vevőim, művésztársaktól kezdve a műgyűjtőkig. A vásárlók egy markánsabb részét pedig egy tágabb műkedvelői réteg adja, akik különböző vásárokon és galériáknál találkoznak a munkáimmal. A youngart pedig egy nagyon jó kezdeményezés, amely platformot biztosít fiatal, főként pályakezdő művészek számára. Alapítója, Hatházi Vera már sok éve kitartó támogatóm és gyűjtőm, sokat köszönhetek neki. Emellett több más galéria, például a Godot Kortárs Művészeti Intézet, az FKSE, a Pintér Galéria vagy a Resident Art Fair vásárain is rendszeresen szerepelnek munkáim. És gyakran van olyan, hogy a weboldalamon vagy a Facebookon megosztott képeimen keresztül találnak meg vagy egy műteremlátogatás során vesznek képeket.
A fiatal képzőművészek között a különböző rezidencia- és ösztöndíjprogramok nagyon népszerűek. Te szoktál ilyesmikre pályázni?
Az egyetem utáni elindulásban az Amadeus Művészeti Alapítvány műteremprogramja segített sokat: nagyjából tíz festőnek és szobrásznak biztosítottak helyet az alkotáshoz három éven keresztül, amiért cserébe évente csupán egy képet kellett felajánlani az alapítványnak. Gyakran jöttek hozzánk műgyűjtők, kurátorok is, ami nemcsak a kapcsolati háló építésében segített, de kiállításokra, vásárokra is meghívtak, ami nagyban segített beindítani a képeladásokat.
Mostanában főleg művésztelepekre járok. A kecskeméti mellett idén még megyek a LuppArtra is. Már több éve járok oda, mindig nagyon színes, változatos alkotóközösség szokott összegyűlni a Luppa-szigeten, gyönyörű környezetben, ami már önmagában inspirációs forrás. Az elmúlt években voltam többek között a Kő-Szín-Tér Nemzetközi Kőszobrász és Festő művésztelepen és a Dél-Balatoni Kortárs Alkotóműhely szóládi táborában is.
A képzőművészet mellett fontos számodra a zene is: az Afrobreakz zenekarban játszol, ahol djembén dobolsz. Ez a hobbi honnan jött?
Egy baráti társaságból alakult ki az együttesünk, nyugat-afrikai zenéket játszunk. A zene, azon belül is a dobolás már kiskoromtól kezdve része az életemnek, bár soha nem tanultam iskolai keretek között. Autodidakta módon és zenész barátaimtól sajátítottam el a fogásokat. Hét-nyolc éve perzsa, iráni zenéket is játszom, azokat már pengetős hangszereken. Ezekben, bár vannak kötött elemek, nagy tere van az improvizációnak és a spontaneitásnak, ami pozitívan hat a képzőművészetemre is. Egy másik baráti társaságból kinőtt zenekarban, a Kacagó Gerlében is benne vagyok, ezzel a formációval etno-, világzenei hatású zenéket játszunk, velük augusztusban ott leszünk az Ördögkatlan Fesztiválon is.
A közeljövő tervei?
Most az izgat nagyon, hogy a kecskeméti acélszobrász tábor tapasztalatait, hatásait miként tudom beépíteni a festészetembe. Nyáron megyek a LuppArtra, és Szentendrén lesz egy GYIK-műhelyes táborunk, illetve szeretnék minél többet fejlődni a zenében is.
Ország, ahol szeretnél élni:
Magyarországon. Nagyon jó baráti, családi közegem van, a munkáim is ide kötnek. Ha költöznék, valahová délre mennék, Dél-Amerikába vagy Szicíliába.
Zene, ami mindig jobb kedvre derít:
Az iráni perzsa klasszikus zene.
Galéria, ahová egyszer szeretnél bekerülni a képeiddel:
A New York-i Guggenheim Múzeum.
Ezzel foglalkoznál, ha nem képzőművész lennél:
Zenész lennék.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
