Az abszolutizmus 1672 őszén, a balul sikerült Wesselényi-összeesküvés után általános támadásba lendült a rendek ellen. Immár a Bécs által támogatott katolikus egyház sem elégedett meg a templomfoglalásokkal, hanem a lelkészek ellen fordult. 1673 szeptemberében először csak Liptó, Turóc és Trencsén megyékből idéztek be 33 protestáns papot, majd az akció sikerén felbuzdulva, 1674 márciusára a királyi Magyarország összes megyéjéből körülbelül 730 prédikátort citáltak a Pozsonyban e célra felállított rendkívüli bíróság, a judicium delegatum extraordinarium elé. A lelkészeket hűtlenséggel és felségárulással - közelebbről a kuruc felkelés támogatásával, sőt a törökkel való összejátszással - vádolták. (Tehát, legalábbis a képmutató vádirat szerint, nem vallásuk miatt vonták őket felelősségre.) A bíróság büntetlenséget ígért, azoknak, akik írásban vállalják, hogy lemondanak lelkészi hivatalukról, vagy pedig elhagyják az országot. Büntetlenséget kaptak továbbá, akik testi-lelki gyötrelmektől megtörve áttértek a katolikus hitre. (Ilyenek nem kevesen voltak.) Akik a súlyos fenyegetések ellenére sem voltak erre hajlandók, azokat halálra, majd "kegyelemből" gályarabságra ítélték, ami tulajdonképpen úgyszintén halálbüntetést jelentett a többnyire koros elítéltek számára. A végsőkig kitartó negyven lelkészt a spanyol Habsburgok fennhatósága alatt álló Nápolyi Királyságba hurcolták, és ott eladták gályarabnak. Az életben maradottakat 1676-ban Ruyters holland admirális szabadította ki, a kortárs protestáns közvélemény nagy örömére.
