A walesi Newportban született, de iskoláit már Londonban végezte. Festményeiből huszonkét évesen rendezte meg első kiállítását, de végül mégis a film mellett döntött: a legenda szerint azután, hogy megnézte Ingmar Bergman A hetedik pecsét című alkotását. Dolgozott filmszerkesztőként és vágóként, első kísérleti jellegű rövidfilmjeit 1966-ban készítette el. Egyikük sem mondható szokványosnak: forgatott temetőben, a Waterloo pályaudvarra befutó utolsó gőzmozdony útját pedig mechanikus balettként dolgozta fel.
Első egész estés játékfilmjét negyvenévesen készítette, s A rajzoló szerződése (1982) egy csapásra elismert rendezővé tette. A kritikusok úgy értelmezték, hogy a 17. században játszódó történetben a szeretet és a halál kettősségét boncolgatta, de ő ezt badarságnak minősíti. Greenaway szerint ugyanis a mai értelemben vett szeretet fogalma csak mintegy kétszáz éve létezik, ő a szex és a halál témáját vitte filmvászonra.
Ezután a brit tévé számára készített dokumentumfilmeket híres zeneszerzőkről, mint Philip Glass és John Cage, rövidfilmeket forgatott és tíz operalibrettót írt. A zenéhez később is visszakanyarodott, 2017-ben feleségével nemzetközi operadíjra jelölték a Schiller: Az orléans-i szűz című műve nyomán született Verdi-opera, a Giovanna d’Arco színpadra állításáért.
A Z és két nulla, valamint Az építész hasa című, formalista jellegű nagyjátékfilmjeiben a festői megjelenítéshez filozófiai tartalom párosult.
A kritika és a közönség érdeklődésének középpontjába ismét A számokba fojtva című fekete komédiával és A szakács, a tolvaj, a felesége és a szeretője című filmjeivel került. Mindkettő témája a házasságtörés és a gyilkosság, a rendező sajátos felfogásában. Az utóbbi film pályafutásának egyik legnagyobb kereskedelmi sikere lett, leginkább azért, mert Amerikában magas korhatáros besorolást kapott, ezért tódult rá a közönség.
1991-ben forgatta Shakespeare Vihar című drámájából a Prospero könyveit a 87 éves Sir John Gielguddal a címszerepben. A bravúros képi megvalósítás mellett az idézetekkel és utalásokkal teli film filozófiai mélységekig hatol. Alkotása szokás szerint megosztotta nézőit: egy részük a jövő moziját látta benne, mások fanyalogva „túldimenzionált videóklipnek” nevezték. Két évvel később mutatták be A maconi gyermeket, amely a rendező szerint a vallásos hatalom képzelőerejének filmje. Alkotásában a látványgazdagság mellé egyházi, építészeti és jelmeztörténeti ismeretek tömege párosult.
Az 1996-os Párnakönyv egy Hongkongban élő japán manöken sajátságos szerelmi életét dolgozta fel. A részben Magyarországon forgatott Tulse Luper bőröndjei című trilógiája innovatív filmes eszközökkel a múlt századot az urán századaként mutatta be. 2012-ben került a mozikba Goltzius and the Pelican Company című életrajzi alkotása.
A rendezőt hosszú ideig foglalkoztatta a holland barokk festő, Rembrandt egyik leghíresebb és legtitokzatosabb képe, az Éjjeli őrjárat. 2006-ban a Holland Fesztivál nyitóeseménye a monumentális alkotás Greenaway által színre vitt fény-hang installációja volt, a következő évben a festőt és a festmény elkészültét bemutató filmet készített Éjjeli őrjárat címmel.
A barokkról szóló neobarokk film nézője egy háromdimenziós Rembrandt-képben érezheti magát, a rendező bravúrosan játszik a fényekkel, a sokértelmű mű megfejtését ezúttal is a nézőre bízza. 2008-ban egy dokumentumfilmet forgatott az Éjjeli őrjáratról, és még abban az évben Budapesten is bemutatták a Rembrandt tükre című multimédiás színpadi produkciót, amelynek rendezője holland felesége, Saskia Boddeke volt. A festőzseniről szóló zenés darab forgatókönyvét és librettóját is Greenaway jegyezte.
A rendező filmjei a barokkos képi gazdagság és az időnkénti neoromantikus hangulat mellett meghökkentő gondolatokat fogalmaznak meg fekete humorba ágyazva.
Képi világukat a fénnyel való játék, a pazar jelmezek és a meztelenség, a természet és az építészeti kompozíciók, a szexuális örömök és a kínos halál ellentéte jellemzi. Filmjeinek minden kockája festményként is megállná a helyét, gyakran él a színek szimbolikájával. A hagyományos értelemben vett filmet, a történetmesélést halottnak nyilvánította, műveit a narratíva helyett a számok rendszerével strukturálja. Szerinte a mozi interaktív élmény, amely nemcsak a látást, de a többi érzékszervet és az egész testet bevonja, ezért tartja fontosnak a zenét is.
Az elmúlt évtizedben több kísérletező, erőteljes képi világú filmet, illetve VJ-show-t is készített.
Diákévei óta rajong Szergej Ejzensteinért, akit a valaha ismert legnagyszerűbb filmrendezőnek tart. A szovjet művészről életrajzi jellegű játékfilmet is készített (Ejzenstein Mexikóban, 2015). A látomásos holland festőről, Hieronymus Boschról szóló dokumentumfilmben önmagát alakította, 2017-ben Luther Mártonról forgatott dokumentumfilmet, majd egy Tintorettóról szóló ismeretterjesztő filmben működött közre, ezt követte a Walking to Paris című életrajzi filmdráma.
Az Amszterdamban élő Greenaway több egyetem díszdoktora, 2007-ben megkapta a brit birodalom rendjének parancsnoka kitüntetést, 2014-ben pedig a brit mozi kiemelkedő hatású alakjaként a BAFTA-díjat. A kortárs avantgárd egyik nagy alakjának Magyarországon 20 éve rendeztek retrospektív kiállítást 1963 és 2001 között készült nonfiguratív műalkotásaiból, festményeiből, grafikáiból és kollázsaiból. 2018-ban ő volt a vendége a képzőművészeti témájú filmekre fókuszáló szolnoki Alexandre Trauner Art/Film Fesztiválnak, amelyen mesterkurzust tartott.
Nyitókép: Peter Greenaway munka közben. Fotó: CIFF/AFP/Tony Hage
