Milyen volt felnőni topmodellek gyűrűjében, rengeteg utazással a nyolcvanas-kilencvenes években?
Gyerekként mindez a lehető legtermészetesebb dolog volt a számunkra, az egyetlen igazi különbség talán az volt, hogy Peter, az apám gyakorlatilag egész évben, mindig dolgozott, mi pedig vele voltunk a fotózásokon. Nem volt ez olyan luxusélet, mint ahogy talán sokan elképzelik: Peter szerette az egyszerűséget, a letisztult beállításokat és szimpla helyszíneket, a modellekkel pedig együtt nőttünk fel, így nem tekintettünk rájuk sztárokként. Amikor egy sorozat elkészítése három-négy napos munka volt, lehet, hogy minden alkalommal más városban kellett fotózni. Persze valamikor iskolába kellett menjünk, így sokszor csak a szünidőben vagy a hétvégéken utaztunk édesapánkkal.
Vannak meghatározó emlékeid egy-egy fotózásról?
Túl sok is! (nevet) Például egyszer Párizs központjában egy hatalmas vasútállomáson voltunk. Az állomást teljesen kiürítették, mert épp átalakítás alatt állt, mi pedig ott bóklászhattunk ezekben a gigantikus, gyárszerű terekben, amíg Peter dolgozott. Természetesen az összes strandon készült kép emlékezetes: noha a híres fehér inges csoportképet az Egyesült Államokban kapta lencsevégre, a legtöbb tengerparti fotó Franciaország nyugati és déli partján készült. Apám nagyon szerette a cigány közösséget, Dél-Franciaországban pedig sok cigány él. Sok időt töltöttünk ott, ami fantasztikus élmény volt: nagyon vad, nagyon könnyű. A legcsodálatosabb képek készültek, miközben mi a homokban játszottunk.
Édesapád inspirált arra, hogy te is ezt a pályát válaszd?
Igen. Művészként főleg fotózással foglalkozom, de amit a partneremmel csinálunk, az nagyon különbözik apám munkájától. Örülök a más iránynak, de természetesen ebben a környezetben felnőni őrült inspiráló volt, és biztos vagyok benne, hogy szerepet játszott abban, hogy valamit alkotni akarjak, hiszen minden a kreativitásba vezethető vissza.
Peter Lindbergh úgy tartotta, hogy egy portré sosem kizárólag a fotó alanyáról szól, hanem ennek a modellnek a fotóssal való kapcsolatáról. Hogyan került közel a modelljeihez?
Szerintem ez volt apám legnagyobb titka. A fotózásban sok mindent meg lehet csinálni megfelelő világítással és profi felszereléssel, de vannak olyan tényezők is, amiket nem tudsz megmagyarázni, mert ezek nem a technikáról szólnak. Azt hiszem, hogy Peter munkájának minden varázsa a személyiségéből fakad. A személyes történelméből, abból, ahogyan felnőtt, és amilyen ember volt. Jó a társaságában lenni, nagylelkű, és mellette komfortosan érezzük magunkat. Alanyai olyannyira kényelembe helyezték magukat, hogy elfelejtették saját korlátaikat, és egyszerűen önmagukat adták. Fotósként meg tudom ítélni, hogy ez a tulajdonság mennyire egyedi: még ha mindent meg is tesz valaki, ezt egyszerűen nem lehet kierőszakolni. Vagy árad valakiből természetesen, vagy nem, Peternek pedig megvolt ez a különleges képessége. Ez tette egyedivé a portréit.
A Műcsarnokban kiállított képek között van olyan, amelyet a tánc inspirált, de a Wim Wenders rendezővel közös munka gyümölcséből is láthatunk ízelítőt. Egyes képek kifejezetten moziszerűek: ezek a beállítások a fejében voltak, mint egy filmrendezőnek, ahogy megérkezett a helyszínre, vagy az adott környezet adta a spontán ötleteket? Mi volt az alkotói folyamata?
Mindkét válasz helyes. Peter rendkívül konstruktív volt: voltak időszakai, amikor kifejezetten inspirálták a művészet más formái, például a mozi. Komplett történeteket épített fel. Amikor elkezdte a forgatást, az adott sztori járt a fejében, és olyan képeket akart készíteni, amelyek beleillenek a narratívájába. Ezt leszámítva azonban óriási szabadság volt rá jellemző, így ha nem találta meg a képet, amit elképzelt, vagy a végeredmény nem volt elég érdekes, teljesen megváltoztatta. Nyitott volt a lehetőségekre. Folyamatosan figyelte a környezetét, fényképezett. Szerkesztett egyfajta storyboardot, de megadta magának a szabadságot, hogy adott esetben akár teljesen eredeti módon gondolkodhasson. Az élethez való hozzáállásában is ez a fajta szabadság volt rá jellemző.
A fekete-fehér vizualitás alapból időtlenné teszi a fotográfiát, viszont a Peter Lindbergh képein látható minimalista, letisztult stílus, a sminkek, frizurák és öltözékek még inkább az egyszerűséget és személyességet hangsúlyozzák. Ráadásul Richard Avedonnal vagy Irving Penn-nel ellentétben Peter elhagyta a nehéz, nagy formátumú kamerákat. Hogyan forradalmasította ez a fajta megközelítés a divatfotózást?
A könnyű, kis formátumú kamera fontos szerepet játszott abban, hogy megadta neki ezt a fajta szabadságot, hogy önmaga lehessen. Ha pedig megnézünk egy bármilyen divatfotót a ‘80-as évekből, a korszakra jellemző ruhában és stílusban pózoló modellel, az mindig ódivatúnak hat, nem igaz? Ezzel az esztétikával szöges ellentétben áll, ha azt mondjuk: szabaduljunk meg mindentől, ami nem emberi.
Azt hiszem, neki ezt sikerült maradéktalanul elkapnia, és ezért olyan időtlenek a képek. A lélek mindig időtlen lesz, de az olyan külsőségek, mint például a ruházat, ami túlságosan is beazonosíthat egy-egy korszakot, az lekorlátoz.
Édesapád egyik híres mondása, hogy minden fényképnek kell lennie egy céljának. Mi volt Peter Lindbergh célja, ars poeticája?
Sokféle célja volt, ezek közül az egyik az az elképzelés, miszerint a nőket meg kell szabadítani a társadalmunkat alkotó sztereotípiáktól. Ha megnézzük az akkori vagy akár a mai divatlapokat, könnyen úgy érezhetjük, mintha a nőknek – és általában az embereknek – egyenesen meg akarnák mondani, hogy ilyennek és ilyennek kell lenni, így kell öltözni. Apám ezeket a korlátokat próbálta meg teljesen kinyitni.
A nőkhöz való hozzáállásáról sokat elmond, hogy fotóin sok félmeztelen vagy akár meztelen testet látunk, ám ezek a nők sosem szexualizáltak.
Erről van szó. Azt hiszem, az üzenet, bármilyen banálisan is hangozzék, az, hogy ha önmagad vagy, akkor gyönyörű vagy, és nem azért leszel szép, mert úgy nézel ki, mint a Vogue-ban szereplő plakátarc.
A szintén egyedi megközelítéseiről híres Helmut Newton például vállaltan szexualizálta a nőket, de hatalmat is adott nekik. Peter más módon adott erőt a nőknek?
Pontosan. A párhuzam nagyon érdekes, mert Helmut Newton tény és való, hogy hatalmat adott egy olyan korszakban, amikor a nőknek nem volt hatalmuk. Ezáltal a képei értelmet nyernek, noha úgy gondolom, hogy munkáinak ma már egy része problémás lehet és magyarázatra szorul, miközben a felvételek zöme izgalmas és inspiráló. Ebben az értelemben valóban felfedezhető a hasonlóság kettejük között.
Van kedvenc képed édesapád munkásságából?
Ha egyetlenegyet kéne választani, akkor az az Amber Vallettáról készült New York-i portré lenne, amely Wim Wenders Berlin felett az ég című filmje előtt tiszteleg angyalszárnyakkal – de persze több százat fel tudnék még sorolni!
Hogyan látod a divatfotó helyzetét ma?
A világgazdaság teljesen másképp működik. Édesapám idejében erős intézmények voltak, mint a Vogue magazin: ha volt egy másfajta víziód, és elmesélted a történetet, akkor annak híre ment az egész világon.
A fotográfiában viszont rengeteg jó dolgot lehet látni: például egyre többen térnek vissza az analóg fényképezéshez. Sok megközelítés inspiráló, és csakúgy, mint Peter korában, ma is felfedezhetünk olyan dolgokat, amelyek túlmutatnak az időn, és valami mást, újat képesek mondani.
