Ahogy a bbc.com The urinalt hat changed how we think című cikkében is olvashatjuk, 1917 áprilisában minden megváltozott, legalábbis ami a művészet világát illeti. Ekkor történt, hogy a legendás avantgárd francia művész és kulturális tréfacsináló, Marcel Duchamp készített egy olyan munkát, mely hatalmas ellentmondásokat váltott ki és megváltoztatta a művészet szerepét. A szóban forgó munka egy porcelán piszoár volt, melynek hátuljára Duchamp titokzatos álnevet írt és elnevezte Forrásnak. Mint egy zseni sakkmester alattomos lépése, úgy hatott a Forrás, mely a képek és a jelentések párosítása által mutatott rá a művészeti világ érzékenységére.
A sakk-analógia több, mint kitaláció, Duchamp ugyanis megszállottja volt a játéknak. Bár szinte teljes mértékben a művészetre koncentrált, szívesen sakkozott. Felesége, Lydie azonban nem kedvelte a játékot, ezért egy éjszaka, míg Duchamp aludt, a táblára ragasztott néhány bábut. A megszállottságot jól mutatja, hogy e tettét követően egy hónap múlva elváltak. De hogy kapcsolódik a játék a művész alkotásaihoz és a Forráshoz? Úgy, hogy az említett piszoár arra világít rá,
Duchamp gondolkodásmódját és művészetét nagy mértékben meghatározta a játékosság.
Ahhoz, hogy megértsük, miért hozott ekkora változást a művészetben Duchamp, vissza kell térnünk 1917 áprilisába, mikor a ?legocsmányabb szobor? elbírálásra érkezett a nemrégiben megalakult Független Művészek New York-i Társaságához (Society of Independent Artists in New York). Az egyesület alapító tagja maga Duchamp volt, aki segített kialakítani és megfogalmazni a szervezet avantgárd ideológiáját, beleértve azt is, hogy sosem utasítják el azokat a munkákat, melyeket a szervezet tagjai nyújtanak be. Tesztelve az őszinteséget és elhatározottságot, Duchamp beadta a Forrást, majd csalódással vette tudomásul, hogy szavazásra bocsátották, kiállítható-e a darab. A művész azt hitte, a társadalom széles körben reklámozott nyitottsága nem csupán szóbeszéd, de mikor a társaság elutasította a művet, Duchamp sarokba szorítva érezte magát. Ezután már nem látott más lehetőséget, lemondott.
Ezzel azonban nagy kihívás elé állította magát: hogyan szerezze vissza a botrányos szobrot úgy, hogy ne fedje fel, ő maga az alkotó? A Forrást végül sikerült visszavennie, hiszen senki sem gondolta volna, hogy a porcelán piszoár egy műtárgy, ami védelemre érdemes. Miután a mű visszakerült Duchamp-hoz, jó barátja, a legendás fotós, Alfred Stieglitz elkészítette róla mára már ikonikussá vált fekete-fehér portréját, így a Forrás gyorsan bevette magát a kulturális élet kellős közepébe. Duchamp vonakodott ráírni saját nevét és vállalni, hogy ez a munka az övé, így ? mondhatni ? ez a múlt század egyik legellentmondásosabb anonimitása.
Mi lenne a Forrás nélkül?
Amikor az emberek megnézik a Forrást, esztétikai tárgyként kell tekinteniük rá és félre kell tenniük mindenféle előítéletet azzal kapcsolatosan, milyen természetű ez a művészi kivitelezés. Ez volt az első alkalom, hogy az alkotó személye nem kapcsolódott szorosan a műalkotáshoz, hiszen Duchamp nem készített saját kezűleg egy piszoár-másolatot. Jelentősége inkább abban rejlik, hogy kihasználja a tárgy képességét és általa kivált bizonyos gondolatokat, jelentéstársításokat. Emellett pedig arra is rámutat, mit jelent valójában a kifejezés: készítő.
Duchamp már 1913 óta kísérletezett az eredetiség fogalmával és arra próbálta rávenni a művészvilág képviselőit, hogy elfogadják azon tárgyak művészi értékét, melyek már eleve adottak. Ezeket Duchamp a ?readymades? kifejezéssel illette és megpróbálta felhívni a figyelmet arra, hogy ha a mindennapi kereskedelmi objektumokat új kontextusba helyezzük, akkor műalkotás válhat belőlük. A Forrás esetén például arról volt szó, hogy Duchamp megvásárolt egy új piszoárt a New York-i JL Mott Iron Works Company cégtől és elidegenítette azt az elfogadott, megszokott identitásától, hogy az emberek újrakalibrált módon érzékelhessék és fejthessék meg jelentését.
Az elnevezés ? R. Mutt ? kapcsolódik is a tárgyhoz, ám Duchamp később bevallotta, hogy a felirat egy fúzió: a gyártó, valamint a híres Mutt és Jeff című képregény furcsa karakterének nevét olvasztotta össze. A Független Művészek Szövetségének kiállítása elutasította a Forrást, de akadt, aki megvédte a művet, melyet folyamatosan támadtak: ?A Forrás nem erkölcstelen, inkább abszurd, és cseppet sem erkölcstelenebb, mint egy egyszerű fürdőkád.? ?Nem számít, hogy Mr Mutt saját kezűleg készítette-e a Forrást. Ő VÁLASZTOTTA. Vett egy közönséges, mindennapi árucikket és megszüntette a funkcióját. Új nevet adott neki és új szemszögből mutatta be ? vagyis létrehozta a tárgy új jelentését.?
Ha eltávolítanánk a Forrást a művészet zsúfolt sakktáblájáról, el kellene távolítanunk rengeteg olyan művész munkáit is, akiknek Duchamp volt a rettenthetetlen vezetőjük. A Pop Art például elmosta a határt és a különbséget az egyszerű áruk és a magaskultúra között. A pop art művészei ? köztük Warhol is ? tehát Duchamp útján jártak, a Duchamp-mű pedig mérce lett a későbbi alkotók számára. Hetven évvel a Forrás megszületését követően egy amerikai művész, Andres Serrano tovább gondolta az emberi ürülékre is utaló művet és pikáns fotót készített, amelyen egy feszület látható, mely elsüllyedt a szentségtörő vizeletben. Ez a mű 1987-ben rendkívül felkorbácsolta a kedélyeket. De folytassuk a sort: Damien Hirst 1991-ben készítette el The Physical Impossibility of Death in the Mind of Someone Living című alkotását, mely valójában egy formaldehidben ázó cápa, 2007-ben pedig gyémántokkal rakott ki néhány koponyát és a hipnotikus erejű kompozíciót For the Love of God címmel látta el.
A Forrás tehát egyértelműen megváltoztatta a művészetet. Örökre. Minden úgynevezett ?talált tárgy?, mely megjelenhet egy-egy kortárs képzőművészeti kiállításon, minden mű, amely megkérdőjelezi a koncepció és a kivitelezés kapcsolatát, Duchamp vakmerőségének köszönheti létezését.
Készítette: Tóth Eszter
Forrás: bbc.com
