A Tájékoztatási Hivatal a Nagy Imre vezette kormány ?találmánya? volt, amelyet 1954-ben hívtak életre. Mennyiben volt más a forradalom után ismét felállított, régi-új hivatal?
A Nagy Imre-kormány azért hozta létre a Tájékoztatási Hivatalt (TH), hogy az egyfajta ellensúlyi szerepet töltsön be a Rákosi-féle pártgarnitúrával szemben: előtte ugyanis bár a miniszterelnök Nagy Imre volt, a párt gépezete szinte bojkottálni igyekezett az utasításait. Ennek az volt az oka, hogy a Rákosi által kegyelt pártfunkcionáriusokkal volt tele mind az államigazgatás, mind a különböző pártszervek. Tulajdonképpen azért volt szükség a TH-ra, hogy a kormány kommunikációját, Nagy Imre reformtörekvéseit segítse. Ha a kormánynak nincs kezében ez a terület, cselekvéseit, döntéseit sem tudja kommunikálni. Miután 1955 áprilisában leváltották Nagy Imrét, az általa létrehozott TH-t is feloszlatták, és annak feladatkörét a Minisztertanács titkársága, illetve a Népművelési Minisztérium illetékes osztálya között osztották szét. Az ?56 utáni időszakban, bár a szervezet jogilag ugyanaz volt és feladata továbbra is a kormány cselekedeteinek kommunikálása maradt (a második TH-t egy újabb kormányrendelet hozta létre), különbséget jelentett, hogy Kádárék most már nem reformfolyamatok meghirdetésére használták. Kádár, aki ?56 végétől ?58 elejéig nemcsak a párt első titkára, de miniszterelnök is volt, kérte törekvéseihez a kormányzati sajtó segítségét is, s ezt a munkát a TH koordinálta. A hivatal munkakörének átmeneti megváltozásában sok más körülmény is közrejátszott: a forradalom leverése, a megtorlások, a statárium kihirdetése, az a célkitűzés, hogy a nyugat-európai, jogállami megnyilvánulásokat, híreket valamiféleképpen ?blokkolják le? Magyarországon.
Mennyiben volt egyedi jelenség Európában egy, a kormány mellett működő, sajtóügyekre specializált hivatal felállítása?
Pártállami diktatúrát kiszolgáló szervezetről van szó, amely kifejezetten kormányszerv és nem pártszerv. Noha kommunikációs hivatal a korban mindenhol működik, a magyarországi helyzet annyiban különbözött a más, keleti blokk-beli országokban tapasztaltaktól, hogy itt nem volt található központi cenzurális szervezet, amellyel a hivatalosan cenzúra létezését is tagadhatta a pártállam. Sajátos állapot ez, hiszen nyilvánvalóan működött cenzúra az országban is, ezt senki sem tudta letagadni, de ennek nem volt egyetlen intézményesített szervezete, mint például Szovjetunióban vagy Lengyelországban. Ezekben az országokban a cenzurális hivataloknak volt a feladata az, hogy a szűrő szerepét betöltsék: hogy kiválasszák, mely információ milyen formában jusson el a hallgatósághoz, az olvasókhoz, a nézőközönséghez ? ha egyáltalán eljuthatott. Magyarországon a kultúra különböző szegmenseinek különböző cenzurális hivatalai voltak: hogy egy példát hozzak, a magyar könnyűzenének is volt egy ellenőrző szerve, ez volt a Táncdal- és Sanzonbizottság. Akik e bizottságnál nem jutottak túl a megmérettetésen, nem kaptak lehetőséget arra, hogy bizonyos dalokat játszanak, ezeket nem is lehetett hallani. A Tájékoztatási Hivatal ugyanakkor az egyes napilapokban megjelenő cikkeket is befolyásolhatta, ha akarta, illetve ha politikailag indokoltnak tartotta: könyvemben külön fejezetet szentelek ennek a kérdésnek. Volt ugyanis elő- és utócenzúra is, a kettő együtt, egymást kiegészítve működött a Kádár-korban.
Mennyire sikerült a hatalomnak egy jól működő, hatékony szisztémát létrehoznia?
Szerintem teljes mértékben sikerült a kitűzött célokat elérniük. Cenzúra volt, cenzúra működött: ez az első tézismondat, amelyet le kell szögezni. Elég arra gondolnunk, amit Aczél György mint kultúráért felelős KB-titkár először 1968. április 1-jén mondott ki, miszerint három dolgot tehetnek a különböző tömegkommunikációs és kulturális termékekkel: vagy támogatják, vagy tűrik, vagy tiltják őket. Ez volt a híres-nevezetes ?három T?. Gyakorlatilag már ?57 elejétől működött ez a rendszer. Azonban el kell ismerni, hogy a Kádár-korszak egyfajta nyitás is a Rákosi-rendszerhez képest, hiszen az utóbbi korszakban csak támogatásról és tiltásról beszélhettünk. Kádárnál már voltak valóban ?tűrt? publicisták, zenészek, filmrendezők is.
A médiairányítás működési mechanizmusa, illetve annak változása hogyan volt köthető a Kádár János bizalmi emberének számító Szirmai Istvánhoz?
Szirmai István hosszú utat járt be: pályafutását a Román Kommunista Párt tagjaként kezdte, befolyása pedig 1945 után, az átmeneti demokrácia, majd később az egypártrendszer időszakában kimutathatóan nőtt immáron Magyarországon. 1946-1947-ben a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetősége Tömegszervezeti Osztályának volt a vezetője, majd 1949-1953 között a Magyar Rádió elnökeként tevékenykedett. 1953-ban egy koncepciós perben el is ítélték. Pályafutása így nagyon hasonló mind Aczél Györgyéhez, mind Kádár Jánoséhoz: mindhárman ültek Rákosi börtönében. Szirmai bebörtönzésekor terjedt el a kis szlogen: bejött a tél, már minden botanikus kertben beállt a fagy, még a rádió is elhullajtotta Szirmait. Rehabilitációjuk után újra folytatódott pártkarrierjük ? Szirmai Istváné is. ?56 végén, mikor lámpással kellett keresni, hogy ki lesz az, aki a média irányítását átveszi, Kádárék számára egyértelművé vált, hogy Szirmai lesz a megfelelő személy a feladatra: jól ismerte az újságírókat, korábban ő maga is főszerkesztőként dolgozott egy pártnapilapban. A szakma is ismerte őt, hogy elismerte-e, az már egy másik kérdés. Tisztában volt azonban azzal ő is, hogy az újságírók nem elsősorban a katonás fegyelemről híresek: ehhez tudott alkalmazkodni, és jól megtalálta a hangot azokkal az újságírókkal, akikkel meg akarta. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Szirmai István ekkoriban Kádárnak (Aczél Györgyön, illetve Kállai Gyulán kívüli) jobb keze volt a kulturális élet és a média irányításában.
Szirmai olyan szempontból is kulcsfigura volt, hogy amikor elkerült a TH éléről és a Központi Bizottság Agitációs és Propaganda Osztályának (APO), majd az Agitációs és Propaganda Bizottságnak a vezetője lett, a hangsúly is áttevődött a pártközpontba: addig, míg a TH élén volt, az egy nagyon erős, hatalmi központ volt, ezt követően azonban sokat vesztett jelentőségéből. Nem az intézmény determinálta tehát a hatalmat, hanem az, hogy kik álltak az élén.
Milyen újdonsággal szolgálhat ez a könyv a kor médiaszabályozását kutatóknak, ismerőknek?
A politikai újságírásról a Kádár-korszakban született már doktori disszertáció is, ez Takács Róbert nevéhez köthető. A munka során vele is konzultáltam, a kutatásaimból pedig végül ez a könyv kerekedett ki. Azt azonban hozzátehetjük, hogy a TH történetének ilyen szintű feldolgozása egyedülálló. Kutatásom sziszifuszi munka volt, hiszen rengeteg, hatszáz-nyolcszáz, sokszor átláthatatlannak tűnő iratot kellett átnézni, feldolgozni. Ezek nyomán körvonalazódott, hogy melyik az a fő csapásirány, amellyel a TH ?56-ban és ?57-ben, Szirmai István vezetése alatt foglalkozott. De a könyvben próbálom megfelelő információkkal érzékeltetni azt is, hogyan folyt a tömegkommunikáció irányítása az időszakban.
Kultúra és pártállam kapcsolatáról már korábban, más írásaiban is gondolkodott: van-e esetleg a kornak egyéb olyan, kultúrához köthető területe, amellyel érdemesnek tartaná foglalkozni?
Korábban a könnyűzene és a kultúrpolitika kapcsolatával foglalkoztam, a médiairányítás feldolgozásának pedig most jött el az ideje, hogy a Nemzeti Emlékezet Bizottsága ? amelynek Hivatalában magam is dolgozom ? ezzel megbízott. Ez egy friss kutatás és nagyon örültem, hogy lehetőségem nyílt rá. Természetesen még nagyon sok terület van, amellyel érdemes lenne foglalkozni: a Tájékoztatási Hivatalt még épphogy csak elkezdtük kutatni: most megjelent könyvemben én ugyan 1957-tel, Szirmai István TH-ból való távozásával elvarrtam a szálakat, de a hivatal következő évtizedeit is érdemes lenne alaposabban áttekinteni, a kutatásaimat tehát folytatom. Ezenkívül persze engem nagyon sok minden érdekel, hogy további példákat említsek, a filmművészet irányításának vizsgálata is megérne egy misét, de akár a sport vagy a komolyzene és a pártállam viszonya is érdekes téma lenne a jövőre nézve. Több kollégám ezek egyik vagy másik szegmensét kutatta már, vagy éppen ezek határterületével foglalkozik, illetve foglalkozott, de mindamellett még számos fehér foltja van ezeknek a területeknek is.
(kép forrása: evangelikus.hu)
