A beszélgetést Keresztury Tibor nyitotta meg felolvasva egy korábbi Krasznahorkai-életműest felvezetésére írt szövegét. Kiemelte, hogy az író újat hozott a magyar irodalomba proaktív, szórakoztató és sűrítő stílusával, életműnyitánya konzekvens, és a fő paraméterek azóta is változatlannak tűnnek. Írásai ?gyászbeszédek a törvényeit vesztett világ előtt?. Az ?elveszett fonál? és a végzetesség szövegei. Nincs bennük vigasz és remény, ám annál több empátia.
A bevezetésében Keresztury még kiemelte, hogy a Báró Wenckheim hazatér összefoglalása az életműnek. ?Olyan szövegfolyam, [olyan] katartikus mestermű, mely miatt érdemes volt megtanulni olvasni.?
A Sátántangót megjelenésekor a kritika makulátlan remekműnek kiáltotta ki (Balassa Péter, Radnóti Sándor), míg a kortársak a Báró Wenckheim hazatért szintúgy. Ez a két méltatás egy ívelt életművet sejtet, ám ez koránt sincs így, az író munkásságában törésvonalak látszanak ? kezdte a beszélgetést Keresztury, és felkérte Krasznahorkai Lászlót, hogy tagolja pályáját saját meglátásai alapján.
?A pályám szó zavarba hoz.
Nem felelek meg annak a művésztípusnak,
amely az életmű vagy a pálya fogalmával boldogul,
nem tudok elhelyezkedni ebben a szövegmezőben.?
 |
| Fotó: ordogkatlan.hu |
A dicsérő szavakkal nehezen boldogul, mivel saját mércéje szerint sohasem felelt meg nekik ? mondta az író. Helyzetét bukottnak érzi, íróként csupán szándékaiban és nem megvalósításban nagymérvűnek.
Az írás privát ügy, így a kérdést nem lehet rendesen megválaszolni:
?Irodalmi pályám nincs, csak privát életem, amelynek egyetlen tartalma van.?
Ez egy kétosztatú világ: a megírt és a meg nem írt művek. Az író elmondása szerint megírt műveinek fogadtatása nem volt mindig ennyire egyértelműen dicsérő, hiszen a mindenkori korszak nem tudta hova kapcsolni őt. Mintái nem magyar irodalombeli minták voltak vagy olyan magyar minták, melyek kívül estek az irodalom fősodrán (például Hajnóczy Péter). Ám hozzátette: nem is minták voltak ezek igazán, inkább hatások.
Privát életét osztályozva négy külön korszakot tud kiemelni: a megjelent, a részben megjelent, a részben nem megjelent és a nem papíron megírt dolgok szerint kategorizálna.
Fiatal kora óta különösen érzékeny a szavakra. Nagyon erősen megmarad memóriájában minden szöveges jellegű irat. Folyamatosan ?mondatokat termel? a hétköznapokban, amelyeket az agya megjegyez. Erre 19 éves kora után kezdett el egyre inkább ráállni a gondolkodása, ekkor dőlt el végleg, hogy nem a zenével fog foglalkozni. Rájött, hogy a fejben gondolkodás nem igényli a szabatosságot, sőt a hosszú mondatokat sem, mivel nincs szükség a pontra ? amelyet írásaiban is elkezdett kerülni.
?Ha valóban irodalmi, amit művelek,
akkor itt a pontot én már nem is igazán tehetném ki.?
Sosem várta a ?múzsa csókját?, mindig mondatok forogtak a fejében, és amelyeket érzékenyebbeknek tartott, azok vonalán indult el.
?A szavak túlzottan nagy hatalommal bírtak mindig fölöttem.
Egy szónak mindig több a hatalma, mint nekünk e szó felett.
Egy szó mindig kinyit egy világot.?
Azt is mindig furcsállotta ugyanakkor, ha valaki arról beszélt, hogy miről ír éppen, hiszen az ember nem beszél a természetes dolgokról, például arról, hogy mikor vált zoknit.
Az író kicsit bajban volt azzal a kérdéssel, kik is voltak rá igazán nagy hatással. A között, hogy mit olvas épp és miről ír, nem volt egyenes összefüggés sosem, így nem tudja pontosan megmondani, ki és mikor hatott rá. Mindig voltak istenei: Tandori Dezső, Thomas Bernhard, Franz Kafka, Samuel Beckett, Dante, Homérosz ? de mindez összegződve csapódott le benne. Voltak olyanok is, akik személyükkel (is) hatottak rá, ami nélkül nem adott volna ki kéziratot a kezéből. Ilyen volt Pilinszky János és Hajnóczy Péter is.
Azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy a prózafordulatban neki tulajdonított nagy szerep után miért különült el és miért emlegetik egyre ritkábban a fordulat kitüntetett jelenségei között, elmondta, hogy elsősorban olvasóként üdvözölte a változást. A hatvanas-hetvenes évek ma már elfelejtett forrásvidékéhez képest új vonulat indult meg a prózairodalomban. Addig külföldi, leginkább német és francia irodalmi minták voltak a mérvadóak, melyek egy konzervatív irodalomszervezetet próbáltak igazolni és kijelölték, milyennek kell lennie a magyar prózának: nyíltnak, egyenesnek, közérthetőnek. Voltak persze ellenpéldák is, de összességében a Jókai Mór ?Mikszáth Kálmán?Móricz Zsigmond-vonal vált követendővé. Illetve az egyszerű mondatok és a szociális érzékenység ? pedig ez utóbbi valójában nem művészi kritérium. Kívül esett azonban ezen a körön például Krúdy Gyula, aki csupán látszólag olvasmányos, valójában lassan érthető, az akkori irodalmi klisék mellett befogadhatatlanul korszerű.
A hetvenes években új korszak kezdődött Esterházy Péterrel, Nádas Péterrel és Bodor Ádámmal. Ez az ő generációja is egyben. Ez az időszak új földrészként jelent meg a magyar prózairodalomban ? megmutatta, hogy nemcsak egy világ van, nemcsak egy nézőpont, hanem az egymással dialógusban vagy abban sem álló részek. E közegben létezett ő is, ám szándékosan margóra helyezné magát e nevek mellett.
Hozzátette azt is, hogy Bodor Ádám sincs benne a prózafordulattal kapcsolatos diskurzusban, ami számára érthetetlen. Valószínűleg a diskurzus mezsgyéje túlságosan szűkre szabott ? nem tudják elképzelni a határtalan fogalmazást, amelybe mindenki belefér. Pedig mindenki megfér egymás mellett. Nem kell győzni, ez nem egy verseny.
Pont ezért érzi zavarban magát, ha irodalmi díjait emlegetik.
A Báró Wenckheim hazatér figuráiról ? melyeket Keresztury szerint maga a szöveg teremt meg, nem előre létrehozott alakok leírásai ? elmondta: sokáig ő is csupán ennyit gondolt a szereplőkről. Azonban ma már úgy gondolja, hogy az írások szereplőikkel együtt nem fiktív térben léteznek, hanem a valóság részei. Ezt már a Háború és háború idején is így érezte ? a történet nem fejeződik be az utolsó oldalon. Amint mondta, az életben találta szembe magát a megírt szereplők lényével és hatásával.
A Báró Wenckheim hazatér kiadását is úgy szerette volna megoldani, hogy azzal látványosan beleszóljon a valóságba. A sajtóban megjelenő hírekkel kívánta beharangozni, hogy a báró, egy magyar milliárdos ténylegesen létezik és haza fog térni Magyarországra. Ugyan ez nem valósulhatott meg, ám így is biztos abban, hogy a szereplők önálló valósággal rendelkeznek. ?Ha a könyv alakjai beleírták a saját történetüket ebbe a regénybe, akkor benne vannak a valóságban is. A szó teremt.?
Kérdésre válaszolva azt is elmondta: a valóság úgy működik, hogy mindenki a saját szólamát fújja, ha ehhez hasonlóan sikerült megalkotnia a művet, az nem erény, csupán valóságosság. A regényt lineárisan írta meg, annak nyomán, ?ahogyan bejelentkeztek a szereplők?. Például eleinte nem gondolta, hogy Ibolyka néni ilyen nagy szerepet fog játszani a történetben.
A beszélgetés végén a tengerentúli és a német irodalom rövid méltatását követően egy korábbi megszólalásáról kérdezte az írót Keresztury Tibor. Egy 2014-es nyilatkozatában Krasznahorkai László azt ecsetelte, mennyire nem találja a helyét sem itthon, sem külföldön. Egyre inkább a száműzetés spiráljában látja magát. A kérdésre kétféle választ is tud adni ? mondta. Vagy azt, hogy ?vicceltem!? vagy azt: csak ?hallgatok?.
A program zárásaként Krasznahorkai László felolvasta műve bevezető sorait.
Zila Teodóra
