Porcukor

A férfi főhős, Heath Ledger többek között a Casanova és a Túl a barátságon sztárja, a női főszereplő, a hamvas Abbie Cornish az ausztrál filmkritikusok kedvence, Geoffrey Rush, - aki kettejük atyai jóbarátját és egyben dealerét játssza - pedig a Ragyogj! című filmben nyújtott teljesítményéért még az Oscar-díjat is megkapta. A film Luke Davies regényéből készült, aki a forgatókönyv írásában is közreműködött a rendező, Neil Armfield társaként. A Candy szándékait illetően egy végzetes szenvedély története, Candy, Dan és a heroin hármasát mentoruk, a drogfüggő vegyészprofesszor a következőképpen definiálja: amikor abba tudod hagyni, nem akarod, amikor pedig abba akarod hagyni, már nem tudod. Ilyen és ehhez hasonló, együgyű szentenciák labirintusában bolyong a néző, hiába várva, hogy a lobogó szőke hajtincsek, illetve a kidolgozott izmok mellé karaktereket is kapjon.

A két szép báburól, a kócos jókislányról és a morcos rosszfiúról ugyanis semmi nem derül ki. Sem az, hogy mi érdekli őket, sem az, hogy miben tehetségesek, sem az, hogy milyenek a családi kapcsolataik, sem az, hogy hogyan szerettek egymásba és egyáltalán mi tartja őket össze, sem az, hogy miért drogoznak. Az ifjú szerelmesek elvileg művészek, a fiú költő, a lány pedig festő, de Dan nem nyilvánul meg

költőként, Candy pedig szintén igen kevéssé nevezhető festőnek, még akkor sem, ha jólelkűen  pontozzuk is szerelmük hajnalán alkotott mázolmányát. A lány szülei ugyan néha felbukkannak, az édesapja - akit Tony Martin játszik - megpróbálja elviselni a lánya kedvéért a srácot, az anyja - Noni Hazleurst alakításában - erre kevésbé hajlandó, ráadásul tökéletességmániás és csúnyán ráfixál a vasárnapi ebédekre, de más priusza tényleg nincsen. Az egyetlen viszonylag izgalmasabb karakter a Geoffrey Rush alakította,  középkorú, meleg vegyészprofesszor, Casper, a pár barátja és heroin-szállítója, akinek valamilyen csoda folytán sikerült egy kellemes pozícióban megragadnia, és bátor skizofrénként egyensúlyoz a konformizmus és nonkonformizmus határvidékén.   

A film hármas tagolása - menny, föld, pokol - egyrészt kínosan didaktikus, másrészt pedig teljesen feleslegesen ijesztgeti a nézőket azzal, hogy a következő etapban jön még rosszabb is, ugyanis, ahol a "menny" túladagolással, a "föld" prostitúcióval kezdődik, ott a "pokolban" már szinte nincs hova süllyedni. De mégsem kell megrázó

élményre számítani, hiszen, ami összecsirizeli a jeleneteket, az a mindent elárasztó hatásvadászat és giccs: ebben ludas egyrészt a pasztellben úszó látvány, a kinyilatkoztatás-szerű szöveg, és ne feledkezzünk meg Paul Charlier érzelmekben tocsogó zenéjéről sem, ami szívbemarkoló dallamokkal festi alá a fiatal pár melodramatikus lecsúszástörténetét. A rideg valóság és a drogok kettős világának érzékeltetésére a rendező olykor egy hatalmas úszómedencébe pottyantja a főszereplő szerelmespárt, de ez a szimpla behelyettesítés sajnos édeskevés.

Ráadásul a jelenetek valamilyen perverz szépségeszmény mentén szerveződnek: íme az ártatlanság, íme az ártatlanság megrontása, végül pedig, íme az ártatlanság visszaszerzése és megdicsőülése. Csak egy példa a megdicsőülésre: vajon mit mondhat szerelmének egy loknis, ábrándos heroinista az ablakban ülve, hófehér mohairpulcsiban, kezében halványrózsaszín virágcsokorral? Lehet tippelni. Igen, az nyert, aki arra szavazott: gyerekem lesz. A kálvária minden állomása borítékolható, lehet tudni, hogy ebben a giccsparádéban mindig van még tragikusabb helyzet, de a rémségek sorjázása egy ponton annyira nyilvánvalóan manipulatívvá válik, hogy semmilyen hatást nem vált ki. Kár bedőlni, mert az égvilágon semmi költői vagy magasztos nincs ebben a filmben. Csak cukormáz.