A pőre kreatúra dalaiból

Gyorsan kiderült, hogy Thomas Hampson műsorválasztása tökéletes volt, és fölényes intellektusának, stílusismeretének fényes bizonyítéka. Az első részben Mahler Vándorlegény-ciklusa elé Liszt rendkívül ritkán hallható dalait illesztette, megteremtve ekként egy lehetséges, de eddig nem nagyon észlelt zenei-szellemi hátteret, melyből a bécsi mester művei előléptek. Hampson elsősorban a drámát kereste ezekben a furcsa, tépett, olykor egészen megdöbbentően expresszionista (pl. Vergiftet sind meine Lieder) dalokban; az előadásban leplezetlenül operai eszközökkel élt, és a művészi igazság megteremtése kedvéért könnyedén lemondott a szép éneklésről, hogy előhozza a tragédiát. Az Anfangs wollt' ich fast verzagen című darabban az utolsó sor négyszer, különféle hangsúlyokkal és színekkel megismételt kérdése ("Aber fragt mir nur nicht, wie?") látomásos erővel szólt, egy meztelen lélek egzisztenciális kiáltásává nőtt. A sorozatot záró darab, a Nikolaus Lenau nagyszerű versére írt Die drei Zigeuner pedig teljes természetességgel vezetett át a Vándorlegény-kérdéskörbe, melyben a vándorló legény, azaz a művész, mint - a pusztában muzsikáló három nincstelen cigány - nyomorult, kitaszított, de mégis független és szabadságát semmiért el nem cserélő alak lép fel.

 

A négy Vándorlegény-dal, ciklusba szervezve voltaképpen egy rendkívül sűrített Mahler-szimfóniának hangzott Hampson előadásában. Az első dal szerelmi csalódásától a harmadik félelmetes 9/8-os ütemű szorongásos látomásán át ("Izzó kés van a szívemben"), a záródarab rezignált, ugyanakkor mégis hetyke búcsújáig a pőre kreatúra járta reménytelen útját a kietlen Földön.

 

A hangverseny második részének hatalmas drámai ívét Hamspon ismét a darabok mélyen átgondolt kiválasztásával, okos sorrendbe helyezésével teremtette meg. Elsősorban olyan dalokat válogatott egymás mellé A fiú csodakürtje-sorozatból, amelyek párbeszédesek vagy többszereplősek, így a színházi hangulat szinte magától adódott. Persze mindez csak szürke elmélet. Mert valamivel több kell puszta észnél, koncepciónál mondjuk, a Wo die schönen Trompeten blasen kezdetű ének földöntúli békéjének, a túlvilági boldogság ígéretének megteremtéséhez. Nem feltétlenül a szép hangról van szó - bár Hamspon, a felső regiszter kisebb bizonytalanságai ellenére, e téren is remekelt -, nem is a muzikalitásról, nem is a nagyszerű iskolázottságról, hanem egy teljes kultúra elsajátításáról, melyet jobb híján a 19. századi végi Bécs szellemi légkörének nevezhetnénk. "Vidám apokalipszis" - mondta erről egy nagy bécsi író, Hermann Broch, és erre csak rábólintani lehet, hallva A kisdobosban a halálnak is hetykén fityiszt mutató kiskatona menetelését. A legutolsó dal (Urlicht) pedig metafizikai magasságba emelte a földi kreatúra szenvedéseit, csillapíthatatlan kínját. Ezután nehéz volt tapsolni.

 

Aztán mégis sikerült, és a nyomasztó, ugyanakkor megtisztító élményt teljes természetességgel feloldó ráadások közben Hampson, tökéletes németséggel megjegyezte: mennyire abszurd, hogy tizenöt éve él Bécsben, de csak most először látogat el Budapestre. És erre is csak rábólinthatunk.