A British Journal of Photography kiadója, az 1854 Media nyílt fotópályázatot hirdetett, amin a világ vezető intézményeinek kurátorai, fotószerkesztői, fesztiválszervezői választották ki a legjobb 30 képet és 3 sorozatot. A 2020-as Portrait of Humanity, azaz Az emberiség portréja kiállítás a Capa földszinti kis kávézójában kapott helyet, ami első ránézésre szűkös térnek tűnhet egy ilyen nagy kaliberű témához. Nos, ez tévedés.

A beharangozó szerint a kiállítás azért jött létre, hogy megmutassa, több dolog köt össze bennünket, mint amennyi elválaszt egymástól. Hogy igenis van kapocs a dél-koreai búvár nagymamák és az amerikai cheerleader lányok között, hiszen mindannyiunkba belegyúrták a remény, a szeretet, a bátorság, a félelem érzéseit, függetlenül attól, hogy az egyenlítő melyik oldalán éljük az életünket.

És van itt még egy nagyon fontos, kihagyhatatlan részlet: a pandémia, ami hónapok óta központi témája a világ összes híradójának, a krízis, ami biztosan bekerül a történelemkönyvekbe. Megrázó belegondolni, hogy 10 milliárd ember ugyanarról beszél, ugyanazt veszi a gyógyszertárban, ugyanazért tárcsázza a háziorvos számát lassan egy éve. Hogy a találgatások, a különböző elméletek és nézőpontok, az ismeretlentől való szorongás egyik pillanatról a másikra vált egyetemessé. Ez jó alkalom arra, hogy a kollektív megélések és a közösség erejét a vírustól függetlenül is újraértelmezzük.

Egy barátom pár éve mesélt egy kutatásról, amiben bebizonyították, hogy az Etiópiában kunyhót építő idős bácsika ugyanolyan típusú és szintű elégedettséget él át a szög beütése közben, mint a New York-i egyetemen kutató matematikus, aki megfejtette a π egy újabb tizedesjegyét. Ennél jobban talán semmi sem bizonyítja, hogy mindannyian ugyanazzal az „érzelmi tárházzal” dolgozunk, csupán az különböztet meg bennünket, hogy milyen kontextusban használjuk fel azt.

A kiállítás fotóin emberi sorsokból kiragadott pillanatok, egyedi örömök és traumák, valamint közösségi élmények rajzolódnak ki. Elsőre talán furcsának tűnhet, mennyire különböző élethelyzetek és emberek kerültek egymás mellé a kiállításon. A látogató akaratlanul is összeméri, vajon melyik portréalany helyzete jobb, kié nehezebb. Hogy kerül egymás mellé az autóbalesetben súlyosan megsérült férfi és a kisbabáját ölelő, boldog édesanya? Milyen párhuzam vonható a sörétes puskával mászkáló eszkimó és a bebörtönzött tanár között? Ezek az emberek mind térben, mind időben távol állnak egymástól, sokszínűségükkel mégis egységes képet adnak. Megdöbbentő, mennyire különbözőek vagyunk, mennyire hasonló érzelmekkel.

A tárlat nem csak élethelyzeteket, de globális problémákat is felvonultat. Ilyen a környezeti katasztrófák kérdése, a napjainkban is dúló bandaháborúk és vérengzések, vagy a betegségek, járványok, balesetek sújtotta családok nehézségei. Talán épp a tragédiáknak köszönhető, hogy szinte üvölt a képekről a közösség megtartó ereje: Greta Thunberg beszédét minden idők legnagyobb tüntető tömege hallgatja Amerikában, Iggy Pop csettintésére megtelik a színpad tomboló emberekkel, afrikai hívők naponta több kilométert vándorolnak imahelyükhöz. De nem csak a tömegeket ábrázoló képek lehetnek erőteljesek, a masztektómia előtt álló nő vagy az albínó kínai kislány portréja is mélyen beég a retinánkba.

Személyes kedvencemmé vált a kiállított művek közül Diana Feil sorozata. A Down-szindrómás, 18 éves Sofie az orrunk előtt érik lányból nővé, miközben a kamaszkori identitáskeresés, valamint az első szerelem megélése tölti ki mindennapjait.

Szintén nagyon erős Michael Snyder fotója, ami betekintést enged egy norvég család életébe, akik a világ leggyorsabban melegedő városában élnek. A család kutyaszánokkal foglalkozott eddig, de megélhetésük most bizonytalanná vált. Ugyancsak megragadott Mirja Maria Thiel képe, amin a 80 éves Irene és a 79 éves Günther ölelik egymást meztelenül az ágyban, ezzel is bizonyítva, hogy a szenvedély és a szerelem nem életkorfüggő.

Nehéz giccs- és drámamentesen beszélni erről a kiállításról, talán nem is erőltetném. Ezúttal helye van annak, hogy a legmagasztosabb szavakkal ünnepeljük a diverzitást és a hasonlóságot, az egyént és a közösséget, a jót és a rosszat. Mert ha tetszik, ha nem, mindennek helye van az életben. Helye van az örömnek, a fájdalomnak, a félelemnek, a szabadságnak, a rabságnak, az egészségnek és a betegségnek, hiszen éppen ezek teszik megismételhetetlenné azt az utazást, amiben születésünk és halálunk között részünk van.

A kiállítás október 10-ig látható a Capa Központban.

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu