Voltam én már minden a POSzT-on, válogató és zsűritag, a szakmai beszélgetések állandó felkért hozzászólója és alkalmi munkás ? például a Nyílt Fórumon ?, a POSzT-hoz fűződő gyengéd viszonyom alapja mégis talán leginkább a rokoni szálakhoz hasonlítható: névadóként bábáskodtam a POSzT létrejötténél. Mindazonáltal egy keresztanya tán kevésbé elfogult az édes szülőknél ? sokat pöröltem, vitatkoztam annak idején a válogatás s a zsűrizés módjáról, harcoltam azért, hogy az off-programban is lehessenek színházi előadások, ne csak más műfajok, más művészeti ágak ? és így tovább. Ám ezek a jobbíthatónak tűnő mozzanatok soha nem kérdőjelezték meg bennem azokat az értékeket, amelyek a POSzT veleszületett erényei: a találkozások, az átbeszélgetett éjszakák örömét. Annak a példaértékű összefogásnak a jelentőségét, amellyel Fidesz-kormány és szocialista városvezetés együtt tudta megteremteni a POSzT anyagi hátterét, meg sem kísérelve befolyásolni annak szellemiségét, ráerőltetni bármiféle politikai irányultságot, akaratot.
Létrejötte óta sokat változott, formálódott a POSzT, s a változásokat mindig kis aggodalom kíséri: vajon a megújult forma felér-e a régivel. A zajártalom miatt háborgó lakók megnyugtatására a sörsátorból Dante lett, majd abból az épület tulajdonoscseréje következtében Kultúrkert, de az együttlét megváltozott terei szerencsére nem érintették a lényeget.
A kerek évforduló óhatatlanul kis megállásra, összegzésre késztető cezúra is egyben, amelynek most különös nyomatékot ad a kormányváltás. A találkozó formájáról, jövőjéről nyilván sokféleképpen lehet gondolkodni, csak egyet nem szabadna: a politika martalékává tenni.
Szűcs Katalin Ágnes
kritikus, a Criticai Lapok főszerkesztője
