– Nagyon drága a jegy kedves uram, de az embernek mégiscsak muszáj megvennie. Nincs igazam?
Félretettem az újságot, és a hang irányába fordítottam a fejemet.
A választó állt mellettem.
– Hm. Nos, igen. Ez már csak így van – motyogtam halkan, azzal megpróbáltam beletemetkezni a lapokba. Egy erőteljes kéz azonban kivette azokat kezemből, s a mozdulat tulajdonosa az oldalak fölött az arcomba nézett.
Tekintetében szemrehányás tükröződött.
– Nem elég, hogy drága az utazás, de a járművek is túlzsúfoltak. Az emberek persze tolakodnak, lökdösődnek. Folyton rálépnek a cipőmre. A végén majd vihetem a cipészhez!
A hallgatás taktikája mellett döntöttem.
– De a cipész is csak a pénzt akarja! – folytatta. – Ezt higgye el nekem. Elviszem javíttatni, s utána rosszabb lesz, mint volt. Aztán persze mehetek a boltba venni magamnak egy újat. S azt hiszi, ezzel vége?
Erőltetetten felkacagott.
– Hát, nagyon téved! Ott is csak kihasználják az embert. Hozzávágnak egy lukas vackot!
A gomb megnyomásával jeleztem, hogy a következő megállónál le szeretnék szállni. Míg az ajtó felé igyekeztem, fontos információkat tudtam meg az egészségügy helyzetéről.
– A rendelőben a betegek már órák óta gyülekeznek, de az orvos még sehol sincs. Persze azt mondja a munkahelyén, hogy beteget volt ellátni. De ebből egy szó sem igaz! Az asszisztensnőjével volt moziban! Most mondja meg uram, igazságos ez így?
Udvariasan köszöntem, s leszálltam a járműről.
Pár másodpercig jótékony csend honolt, de aztán a hátam mögött felhangzó szuszogás arról értesített, hogy a választó folytatni szeretné a megkezdett eszmecserét.
– A templomok meg tele vannak mindenféle csiricsáré képekkel és aranyozott szobrokkal, miközben a szegények meg a hajléktalanok az utcán éheznek! Nem beszélve az államtitkárról. Az minden héten vesz magának egy vadonatúj autót. Hát ehhez mit szól, tisztelt uram?
Meggyorsítottam a lépteimet. A választó követett.
– Külföldi gépkocsikban parádéznak, más meg tuszkolódjon a tömött buszon. Nem tetszik ez nekem, tisztelt uram, nagyon nem tetszik!
Futásnak eredtem.
– A főnök meg bent ül az irodában, és folyton csak parancsolgat. Közben meg hallgatja a rádiót. Drága éttermekbe járkál, holott a felesége otthon megfőzné feleannyi pénzért!
Elértem a lépcsőházajtót. Be akartam csapni az orra előtt, de a választó lába ezt megakadályozta.
– Az iroda egy kész bolondokháza. Jobb, ha nem is részletezem magának. Úgysem hinné el. A kollégák gorombák, a munkaköpeny zsíros. Az illemhely koszos, vécépapír az persze nincs, valaki biztos lopja.
Hívtam a liftet.
– A piacon is megmondták, a miniszter a hibás! Csak herdálja a lakosság pénzét.
Kiléptem a folyosóra.
– A lift meg persze állandóan elromlik. A házmester oda sem figyel arra, amit mondok neki. A múltkor is csőrepedés volt. A szomszéd lánya szemtelen, a közös költséget meg folyton elsikkasztják.
A lakásajtót még sikerült idejében bevágnom az orra előtt. Miközben a lakás legtávolabbi zuga felé menekültem, még tompán hallottam kintről a következőket:
- Hétről hétre mennek fel a gyógyszerárak. Persze, a miniszterelnöknek telik rá. Na, ja. Úgy könnyű!
Bekapcsoltam a rádiót, de még a hangos zeneszón is átszűrődtek tompa mondatfoszlányok, amelyből megállapíthattam, hogy a választó sokallja a képviselők fizetését.
Lassan beesteledett.
Éjszakai álmomból a telefon berregése riasztott fel. Amikor fülemhez emeltem a kagylót, a következők jutottak el a tudatomig.
– Arra válaszoljon nekem kedves uram, mi lesz a nyugdíjemelésemmel?
