Egy (fel)vidéki magyar lokálpatrióta srác fölmegy Pozsonyba, hogy megmentse a hanyatló családi gazdaságot, és ott a sors összesodorja egy kozmopolita szlovák influenszerlánnyal, mindeközben pedig az Anonymus- (nem a magyar történetíró, hanem a hackercsoport) maszkos Felvidéki Betyárok földalatti mozgalmába próbálják őt beszervezni, akik a magyar nyelv használatáért folytatnak harcot különféle gerillaakciókkal. Hol gyökerezik az identitásunk? Egy konkrét régióban, országban, esetleg szétterjed egy egész kontinensre? Röviden így foglalható össze a Pressburg szüzséje.
A téma, ami adta magát
Ennyire lecsupaszítva nagyon komolynak és drámainak hangozhat a történet, de a nyolcrészes, szlovák–magyar együttélésről szóló, többnyelvű és többkultúrájú romantikus dramedyben van szerelmi szál, és az alkotók bátran, finoman provokatívan használják a humort is, a sztereotípiákat vállaltan eltúlozva, karikatúraszerűen jelenítik meg. „Egy társadalomnak az az egyik fokmérője, hogy mennyire tud magán nevetni. Optimizmussal tölt el, hogy a nehéz helyzetünk ellenére ez úgy tűnik, nekünk most sikerült” – mondja derűsen Csaba, és elmeséli, hogy a Felvidéki Betyárokat a a 2010-es években valóban létező Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalom aktivizmusa ihlette.
Inspirálta bátor, ugyanakkor provokatív hozzáállásuk, ami a magyar nyelvi jogok védelmét tűzte zászlajára, de azt is bevallja, picit tartott attól, nehogy azt higgye bárki, a sorozattal kifigurázzák őket. Szerencsére az érintették értették a viccet. „Ebben a sorozatban sok szlovákiai magyar sztereotípiát állítunk pellengérre, de nagyon ügyeltünk arra, hogy a másik, a szlovák oldal is egyenrangúan megkapja a magáét. A cél az volt, hogy humorral közelítsünk nehéz, olykor fájdalmas témákhoz, miközben nem bagatellizáljuk el a jelentőségüket” – teszi hozzá.
A téma egyébként magától értetődő volt számára. „Az egyetemen is szinte mindig szlovákiai magyar témákkal foglalkoztam a filmjeimben, és a tanáraim azt erősítették, hogy ha van egy speciális nézőpont, arra építsünk, onnan fogalmazzunk, azt gondozzuk magunkban. Amikor a Horná Dolnát rendeztem (A mi kis falunk szlovák eredetije – a szerk.), egyre erősödött bennem, hogy szeretnék egy szlovákiai magyar sorozatot csinálni, csak hát erre akkoriban szinte lehetetlen volt finanszírozást találni” – magyarázza. De voltak más leküzdendő akadályok is, például az, hogy a sorozat kétnyelvű, így a feliratozás a kereskedelmi, de még közszolgálati tévében is ebben a műfajban gyakorlatilag kizáró ok.
A szlovákiai kultúrpolitika aktuális állása szerint nem valószínű, hogy most egy ilyen sorozat elkészülhetne, de hatalmas segítség volt, hogy 2017-ben létrejött a Kultminor Kisebbségi Kulturális Alap, ahova filmes pályázatokat is be lehetett nyújtani. Csabáék pályáztak, nyertek, így elindulhatott a fejlesztés. De a 2024. szeptember 6-i sorozatpremierig még jó pár évnek el kellett telni, míg végső formát öltött a forgatókönyv, és összeszedték a gyártáshoz szükséges összeget, ugyanis mögöttük nem állt tévécsatorna. „Sokáig tényleg ebben a szobában zajlott minden előkészület” – mutat körbe pozsonyi lakásában. (Az interjú online készült – a szerk.)
A történet fejlesztésével párhuzamosan keresték a megfelelő formátumot is. Sokáig a YouTube-ra szánták a sorozatot, de amikor kiderült, hogy a gyártási pályázatot egy sorozatra kizárólag televíziós partnerrel együtt lehet beadni, vettek egy nagy levegőt, és elmentek a Szlovák Televízióba. „Meglepő módon teljesen nyitottan álltak hozzá. Értették, miért kell többnyelvűnek és feliratosnak lenni egy ilyen sorozatnak, sőt koproducerként szálltak be a projektbe a Szlovák Filmalap és a Kultminor támogatása mellé” – idéz fel egy fontos pillanatot Csaba.
Boldog békeidők a múltban – és a jövőben?
A címválasztás nem véletlen: a monarchiabeli időket idézi, amikor Pozsony/Pressburg/ Prešporok/Bratislava a népek olvasztótégelyeként működött. „Ennek a toleráns városról szóló mítosznak hangulatát idézi fel a cím – magyarázza a rendező. – A sorozat tulajdonképpen egy fiktív, elképzelt, elfogadóbb valóságban játszódik, mint a mai realitás. Szeretnénk megmutatni a nézőknek egy ilyen valóságot, ha tetszik, megerősíteni őket olyan viselkedésmintákkal, amelyekkel kortól, nemzetiségtől függetlenül szélesebb körben lehet azonosulni. Kevés ilyen közös nevezőt látunk manapság, úgy érzem, a média, leginkább az internet miatt annyira különálló buborékok jönnek létre, hogy könnyű heccelni, sőt hergelni egymás ellen. A szereplőink más nyelveken beszélnek, mégis találnak egymáshoz utat. Lehet, hogy mást gondolnak a világról, de egy közös ügy érdekében össze tudnak fogni. Szóval ennek a békés egymás mellett élésnek a szimbóluma Pressburg. Még akkor is, ha a mi sorozatunk vállaltan fikciós, a monarchiabeli toleráns Pozsony pedig igazából csak egy mese.”
Csaba Komáromban született és ott nőtt föl, magyar közegben. Számára is, mint megannyi felvidéki számára sokáig a szlovák főváros egy felhős, esős betonrengeteget jelentett, ahol nem látják szívesen a magyarokat. Ez a kép az egyetemi évek alatt fokozatosan íródott felül. Olvastam egy interjúban, hogy tolmáccsal ment felvételizni. Nevetve meséli, hogy a nem mindennapi helyzet a tanulmányi osztályt szinte sokként érte, de a tanszékvezető csak széttárta a karját: ha a fiú tolmáccsal akar felvételizni, hát felvételizzen tolmáccsal, mert a tehetséget nem, de a szlovák nyelvet meg lehet tanulni. Azt mondja, akkor átkattant benne valami. Úgy érezte, Pozsony hívja, itt van dolga. Egy nyílt és befogadó várossal ismerkedett meg az elmúlt húsz évben, amióta ott él, de nem tagadja, ebben valószínűleg a közeg is szerepet játszik. Felesége, Lucia Molnár Satinská pozsonyi, általa pedig a város múltját is megismerte. „Gyökeret eresztettem itt” – fogalmaz. A sorozatot is együtt fejlesztették a szobában, amit mutatott.
Műfaj, te drága!
A Pressburgban beszélnek szlovákul, magyarul, németül – s hogy hiteles legyen, a releváns dialektusban –, angolul, és ez a többnyelvűség a mai Pozsonyra is jellemző. A külföldi vállalatokkal érkezett az angol mint közvetítő nyelv, a német is jelen van, magyarul pedig meglepően sokan tudnak.
„Sok szlovák mondja el nekem, hogy a nagyszüleik magyarok voltak, és sajnálják, hogy nem tanulták a nyelvet” – jegyzi meg Csaba.
Ebből a szempontból nem légüres térbe érkezett a sorozat, de mégiscsak kell valaminek lenni a levegőben, hogy ez épp most jöhetett létre. Vajon korábban mi hiányzott? Csaba szerint a kisebbségi kulturális alap, vagyis maga az állami támogatás, mert a mozgókép eleve drága műfaj, és egy ilyen rétegműfajra, mint egy többnyelvű komédiasorozat, ilyen kis piacon tényleg nehéz finanszírozást találni. Korábban is játszottak nagyszerű szlovákiai magyar színészek szlovák filmekben, említi Prikler Mátyás és Kerekes Péter alkotásait is, amelyekben a magyar nyelv erősebben jelen van, de a szlovákiai magyar közösség történetei valóban nem kerültek ennyire fókuszba. „Nagyon jó időszaka van most a szlovákiai magyar filmkészítésnek” – jegyzi meg Csaba, és említ egy friss alkotást, a beszélő fejes dokumentumfilmet és a játékfilmet ötvöző Hancsovszkyt, amely szintén a kisebbségi alap és magyarországi koprodukcióban készült. (A történet a 19 éves Hancsovszky Béláról szól, aki 1945-ben felrobbantotta a tornaljai csendőrséget, hogy felhívja a figyelmet a csehszlovákai magyarok jogfosztottságára. – A szerk.)
– Ezt felelősségként éled meg? – kérdezem tőle.
– Nem felelősségnek, inkább hívásnak mondanám – válaszolja. – Van két kőszínházunk és rengeteg kiváló színtársulat Szlovákiában, ehhez képest viszont a filmipar nem nagyon létezik. Szeretném népszerűsíteni ezt a művészetet a fiatalok körében, eljárunk például középiskolákba, ahol egyfajta szlovákiai magyar filmes karrier-tanácsadást végzünk a kollégáimmal, hogy akit ez a terület érdekel, lássa az utat. Magyarországon ennek sokkal komolyabb kultúrája van, és ebből szeretnék valamit hazahozni.
A tapasztalataimból szeretnék visszaadni valamit, és próbálom összefogni azokat az embereket, akik hasonlóan gondolkodnak.
A Pressburg zsánersorozat, de mégiscsak szerzői projekt. Érdekel, hogyan lehet vajon ezt a Horná Dolná-jellegű alkalmazott munkákkal egyensúlyba hozni.
– A filmes egyetemen az egzisztencia miatt fordultam a kommerszebb munkák felé, be akartam bizonyítani hogy meg lehet élni a filmezésből. Közben rám ragadt ez-az a szakmából. De látva, hogy a nonstop 13-14 órás munkanapok mennyi energiát igényelnek, ahogy idősödtem, egyre tudatosabban foglalkoztatott, hogyan tudnám ezt szerzői-alkotói munkába átirányítani. És ahogy a negyven elkezdett közeledni, ahogy megszülettek a gyerekeim, egyre jobban szembesültem azzal, hogy rohan az idő. Egyszerűen eljött egy pillanat, amikor azt éreztem, föl kell állnom, és el kell kezdenem másfelé menni. Nincs problémám a Horná Dolná-epizódokkal, sőt büszke vagyok arra, amit kisvárosi, komáromi srácként elértem, de szeretnék valami többet is magam után hagyni.
Ismert know-how új helyzetben
Arról is beszél Csaba, hogy a szakmát a kommersz sorozatiparban jól meg lehet tanulni, így a Pressburgba is kisebb rizikóval foghatott bele. „A know-how-t sikerült elsajátítanom, láttam, hogyan épül fel a gépezet, és úgy gondoltam, ezt meg tudjuk mi is csinálni. Egy idő után már tudatosan készültem erre.”
Kérdezem, hogy a szerelemprojektekre jellemző baráti körös szívességi hívások vagy a hideg, professzionális casting mentén dolgozott. A kettő között, kompromisszummal, mondja. Nyilvánvaló volt, hogy a szlovák szereplőket szlovák, a magyarokat szlovákiai magyar színészeknek kellett játszani. De van egy kivétel: a főszereplő apjának a szerepében Csuja Imre látható. A bennem élő Miss Marple azt gondolta, a Horná Dolná és A mi kis falunk közti kapcsolat az ok, de kiderül, ennél sokkal egyszerűbb a magyarázat.
Felvidéken sokan néznek magyarországi csatornákat, sőt, bizonyos magyarországi színészek ismertebbek, mint a komáromi vagy a kassai színház tagjai, ezért mindenképp szerettek volna egy olyan vendégszínészt, aki apának is megfelelő, és a nézők is tudnak hozzá kötődni. És mivel a Pressburg egyik producere, Forgács Attila ugyanúgy gútai, mint Telekes Péter, akinek meg történetesen az apósa Csuja Imre, már csak azt a pár forgatási napot kellett megtalálni nem kevés egyeztetés után, amikor az Örkény Színház művésze ráért.
„Bár imádom az anti-castingot, a Pressburgnál vissza kellett fognom magamat. Tudtam, hogy a főszereplő fiúnak szimpatikusnak kell lennie, olyannak, akit szeret a kamera, akit szívesen néznek, akivel tud azonosulni a néző. Így választottuk Matusek Attilát, aki bejött a komáromi válogatásra, és azonnal hozta a karaktert. A tartásával, a tekintetével, azzal, hogy pont annyira nem tudott szlovákul, amennyire Atti figurájához kell, mert bár szlovákiai, de már jó ideje Magyarországon élt, és akkor jött vissza haza. Ráadásul kellően kíváncsi, és nemcsak színész, hanem rendező is, tehát másképp gondolkodik. Attól kezdve már mellé kerestük a női főszereplőt. Nagyon nehéz volt megtalálni azt a színésznőt, aki Zitát, a szlovák lányt játssza. Egy komikát szerettem volna, hogy a sorozatbeli Atti kicsit földhözragadt karakterét ellensúlyozza. Kellett az is, hogy lehetőleg tudjon németül, magyarul, vagy legalább valami érzéke legyen a nyelvekhez” – magyarázza Csaba, hogyan találtak rá Anna Jakab Rakovskára.
Ő minden elvárásnak megfelelt, sőt férje, a szintén színész Robert Jakab miatt épp akkor kezdett érdeklődni a magyartanulás iránt. Úgy tűnik, véletlenek nincsenek. Vannak viszont remek szlovák vendégszínészek a Pressburgban a Horná Dolná sorozatból is. Arról is beszél Csaba, hogy igyekeztek egyensúlyt találni az új és az ismert arcok között. Nagy szeretettel és tisztelettel említi a nagymamát játszó Zuzana Kronerovát, aki bár tökéletesen tud németül, de a pozsonyi dialektus neki is újdonságként hatott. Emellett volt egy hosszabb magyar szövege is, amit saját bevallása szerint úgy megtanult, hogy még álmából felébredve elmond máig is.
A Pressburg körülbelül 40 forgatási nap alatt, 50 fős stábbal, 10 fő- és 27 mellékszereplővel, 200 statisztával készült, a cselekmény több szálon fut, az események több helyszínen játszódnak. Minőségi kompromisszumot nem kötöttek, az alkotók azt akarták, hogy a sorozat minden szinten teljesítse a szlovákiai televíziós standardot.
Rendező új szerepben
„Ünnepel a lelkem” – fogalmazott Csaba egy interjúban egy nappal a premier előtt, most pedig azt mondja, egyszerűen csak boldog. Ám mivel nem csupán rendezője, de producere is a sorozatnak, a munka folyamatos. Egymást követik a fesztiválrészvételek, a vetítések, a közönségtalálkozók, az online Q&A-k – ugyanonnan, ahonnan velem is beszélget, időnként a felesége special guestségével. „Igyekeztem a rosszabb forgatókönyvre felkészülni, hogy lemegy a sorozat, nem lesz jó a nézettsége, mert csak pár szlovákiai magyar fogja nézni, a szlovák szakma nem vesz róla tudomást” – vázolta a lehetőségeket. Ezzel szemben egyöntetűen pozitív a nézői fogadtatás, és jó, különösen a tempót, a frissességét és a vizualitását kiemelő kritikák jelentek meg a Pressburgról. Dicsérik a többnyelvűségét, a természetes, élőbeszédszerű dialógusokat, a zenét, illetve a sokszínű szereplőgárdát, amelyben az említetteken túl van iráni származású, Pozsonyban élő stand-upos – ráadásul nő! – és osztrák színész is. Soviniszta hangok szinte nincsenek, vagy csak nagyon kevés jut el az alkotókhoz.
Szlovákok is nézik a sorozatot, de fő közönségbázisuk vállaltan a szlovákiai magyarok. Igaz, abban is volt rizikó, hogy elfogadják-e ezt a provokatív zsánert. De nagyrészt elfogadták.
„Nem gondoltam, hogy a sorozatnak ilyen erős identitásmegerősítő hatása lesz majd. Sok olyan visszajelzést kapunk a szlovákiai magyar nézőktől, hogy magukénak érzik a sorozatot, van egy hozzáadott értéke, hogy a saját sorsukat, történeteiket látják a képernyőn, és értik a kikacsintásokat. Ez nagyon megtisztelő, felemelő érzés” – sorolja Csaba a visszajelzéseket.
Megemlíti egy komáromi szlovák nő levelét, aki megírta, mennyire hálás, amiért ilyen érzékenyen és ilyen jó humorral nyúlnak a szlovák-magyar együttélés témájához.
És megemlít Csaba még valamit, ami érezhetően az egyik legfontosabb tapasztalata a sorozathoz fűződően. Tudjuk, hogy van egy korosztály, amelyiknek már nincs tévéje, csak streamingcsatornákat néz, a Pressburg viszont egyelőre csak lineárisan nézhető, pénteki főműsoridőben. (Illetve utána elérhető a szlovák televízió archívumában korlátozott ideig.) Így azok a fiatalok, akik nem akarnak róla lemaradni, átmennek a szüleikhez, nagyszüleikhez, és megnézik együtt a tévében a sorozatot. Így a történet generációkat is összeköt. „A mozgókép ilyen mértékű társadalomformáló erejével ennyire közvetlenül még soha nem találkoztam. Tudom, hogy lassan lemegy a sorozat, eltűnik az újdonság ereje, és jön a következő szenzáció, a következő érdekesség, de amíg tart, igyekszem töltődni belőle” – válaszol a megélést érintő kérdésemre a rendező.
Pressburg 2.0 vagy valami más?
Csehországból már van érdeklődés – a kisebbségi kérdések ott is relevánsak –, a következő cél az, hogy a Pressburg eljusson Magyarországra is, illetve bekerüljön streamingszolgáltatók kínálatába. Az otthoni siker referenciaként már megvan. S hogy lesz-e folytatás? Csaba „rendszeren kívül született alkotásnak” hívja a Pressburgot. Nem tartja valószínűnek, hogy százasával indulnak majd a kisebbségi témákkal foglalkozó humoros sorozatok Szlovákiában. Pedig az anyagban van még bőven. És amikor ezt mondja, nem feltétlenül csak a magyar–szlovák együttélésre utal, hanem más kisebbségek történeteire, például a háború kitörése után Pozsonyba költözött ukránokra.
„Bőven van még a témában, ugyanakkor alkotóként az is nagyon izgat, hogy mi van ezen túl, hiszen egész életemben szinte csak szlovákiai magyar témákkal foglalkoztam. A Pressburgot igyekeztünk úgy megírni, hogy a konkrét kontextuson túl legyen valamiféle általánosabb érvénye is, de nagyon vágyom arra, hogy egy belőlem születő, mégis igazán egyetemes témával foglalkozzak, nagyjátékfilmet készítsek” – vázolja a jövőt Csaba, aki új irányokba is néz.
Azt mondja, Szlovákiában is sok a rendező, aki szerzői filmeket szeretne csinálni, erre pedig néha csak úgy van lehetőség, ha producerré válnak. A Pressburggal pedig megtapasztalta, meg lehet teremteni a feltételeket egy ilyen típusú munkára is.
