Egyéb

Profizmus és szenvedély - KUBAI KORTÁRS TÁNCSZÍNHÁZ A SZIGETEN

Archív 2008. október 6.
A Sziget táncprogramja mindig okoz meglepetéseket, nem biztos, hogy azok lesznek a legjobbak, akikre számítunk, viszont új favoritok mindig akadhatnak, olyan fordulatos a felhozatal. A Miguel Iglesias vezette Danza Contemporánea de Cuba először jár Magyarországon, de a domb népe szívbéli tombolással fogadta a produkciójukat.
 

A nagy létszámú, soknemzetiségű társulat tagjai heterogén és nagyon izgalmas mozgásnyelvet használnak, amelyben könnyedén megfér például egymás mellett a street dance és a kortárs tánctechnikák nyelvezete. A társulat stílusát olyan szenvedélyes, erőszakos, heves, villámgyors mozdulatok, bonyolult, szokatlan emelések és légies, feszes ugrások jellemzik, aminek köszönhetően úgy tűnik, mintha a szereplők közti bármilyen találkozás robbanással fenyegetne. Két koreográfustól két nagyon különböző stílusú munkát hoznak, az első darab - El Peso una Isla - olyan, mint egy hatalmas, modern rítus, a koreográfus, George Céspedes a táncosokat is bevonta az alkotásba, az est második részében - Demo-n/Crazy - pedig Rafael Bonachela érzéki világával ismerkedhetünk.

 

Az első darabban a szereplők élénk, hétköznapi ruhákat viselnek, farmert színes felsővel, mintha az az embert próbáló tánc-show, amit előadnak, akár egy spontán, utcai happening is lehetne. A koreográfia szerkezete is hasonlít kissé az utcai táncokéra, egy nagy létszámú tánckarral indul, amely később átadja a helyét a szólóknak, duóknak, trióknak (a szólisták úgy ügetnek középre, ahogy egy breakcsapat tagjai az aluljáróban), és az is előfordul, hogy a csapat kettéválik, és a két csoport vetélkedik egymással. Tele szimbolikus gesztussal ez az előadás: van, hogy szoborba dermed a táncosok teste, máskor állati üvöltésben törnek ki mindannyian. Az egyik legemlékezetesebb kép, amikor a szereplők kört alkotnak, és keringeni kezdenek: a színpadtér elején, ugyanazon a ponton valaki mindig összerogy, hátul pedig magasra szökken, ez a kép mintha csak a szerencse forgandóságát szimbolizálná.  

 

Rafael Bonachela munkája - Demo-n/Crazy - jóval érzelmesebb: az ösztönöket, szenvedélyt, szívbéli ügyeket tárgyalja a testek nyelvén, változó összetételű szerelmespárokon keresztül, mélabús, sanzonos aláfestéssel. A táncosok ez alkalommal fehérneműt viselnek, egyes jelenetekben pedig a férfiak fehér, áttört anyagú inget hordanak. Az előadás egyik legszebb része a férfi-férfi duetteké. Ilyen szívszorítóan bátor, nyersen érzéki és viharos indulatokról árulkodó homoszexuális kettősöket ritkán látni, a kortárs táncban sokszor artisztikusan el van maszatolva a szerelem gyötrő, vágyteli, birtokló természete, helyette gyakran eufemizált lovagi tornát tálalnak fel. (Ez a nyíltság azért is végképp meglepő, mert a Mediawave-n tavaly belefutottam egy dokumentumfilmbe - Dos  patrías -, amely a kubai melegek életéről szólt, és ebből akkor úgy tűnt, hogy Kubában a rejtőzködés, a "láthatatlanság" az egyetlen túlélési mód.) A nő-férfi felállás különben semmivel sem harmonikusabb ebben az előadásban, ezekben a duettekben is tombolnak az indulatok, héjanászos a hangulat, élethalálharcra hasonlít néha az ölelés.