Mahler 1895-ben, hamburgi operaigazgató korában mutatta be II. szimfóniáját. A címben szereplő Feltámadás Friedrich Gottlieb Klopstock ódájának címére utal. Gustav Mahler zeneműve a lélek halhatatlanságába vetett hitnek állít monumentális emléket. A fináléban elénk tárul az utolsó ítélet és a feltámadás hangokba foglalt, világrengető látomása. A hatalmas zenekar mellett énekes szólistákat és kórust is alkalmaz, és a zenemű időtartamát is epikus léptékűvé növeli.
A szerző vallomása szerint a II. szimfónia halált vizionáló első tétele ? egy gyászinduló ? az I. szimfónia hősének gyászünnepe. Itt fogalmazódik meg először a gondolat, amely szerint a zeneszerző egész életében egyetlen hatalmas művet komponál ? mindegyik szimfóniája az előző szerves folytatása. A finálé, amely részben Mahler saját szövegére, részben Klopstock ódájának részleteire íródott, megdicsőült, mennyei boldogságot sugárzó záró szakaszában kórussal, szólistákkal, orgonaszóval és harangozással közli az örömhírt: ?Feltámadsz, feltámadsz, tudom, /rövid pihenő után, porom!?
A hangverseny karmestere: Hamar Zsolt, karigazgató: Somos Csaba, közreműködik: Kolonits Klára (szoprán) és Szántó Andrea (alt).
