Mit jelent számodra a kultúra?
Alapvetően az életemet, hiszen ezzel foglalkozom. Nem csak arról van szó, hogy ebben érzem jól magam: nagyon sok világjobbítást, nemzeti öntudaterősítést, személyiségépítést és nemzetépítést érzek benne. Szerintem óriási lehetőség, hiszen mi fogalmaz meg minket? Egy országot a kultúrája fogalmaz meg, az, ami körülvesz minket. A kultúra alatt most mindent, a nyelvi és a szokáskultúrát is értem, nem csak a színházat és a művészeteket. Ezért nagyon sok figyelmet kell rá fordítanunk, az én részem pedig ebből az előadóművészet.
Ha készülne egy imázsfilm az országról, szerinted minek kellene belekerülnie a kulturális életből?
Úgy érzem, valami olyasmi lenne a feladat, hogy egy kicsit progresszív magyar kultúrát csináljunk. Nagyon szeretem és tisztelem a hagyományainkat, de a jövőt nem lehet kizárólag a múltból felépíteni. Óriási tisztelője vagyok a magyar történelemnek, hiszen gyönyörű, és szeretek is vele foglalkozni, de nem árt néha előrefele is gondolkozni. Nem arra kell fókuszálni, hogy milyen volt a kultúránk 150 éve, hanem hogy milyen lesz 50 év múlva. Ebben is sok tradíció van, amelyek nyilván fontosak, de a tradíció sem elég a jövőépítéshez.
Te szívesen rendeznél egy ilyen filmet?
Persze! Az előző gondolatsor egyébként is igaz a munkámra. Úgy gondolom, hogy az a színház, amit én csinálok, nagyjából ilyen. A zenés színház inkább az újabb korhoz kötődik, és törekszik a nézők igényeivel való közös nevezőre jutásra. Én igyekszem belecsempészni a darabokba a magyar kultúrát is, a magyar társadalmat, azt, ahogy élünk, mi az, amin nevetünk, és mik a problémáink, amiken nevetni tudunk. De ezt mindig úgy, hogy nagyon korszerű és modern legyen.
Most miken dolgozol?
Nagyon eklatáns példa az előbbiekre a Tanulmány a nőkről című rendezésem, ami a Madách Színházban megy. Bár nem a több száz éves kultúránknak, de az ötven évvel ezelőttinek mutat görbe tükröt, miközben tele van modern színházi eszközökkel, gondolatokkal, de tartja az ötven évvel ezelőtti kort, csak épp az én szemüvegemen keresztül. Kecskeméten is rendezek egy darabot, ami Kelemen Lászlóról, a magyar nyelvű színjátszás megteremtőjéről szó. A történetben lebontják az épületet, amit róla neveztek el, mire az akkori színésztársaival szellemként megjelenik, és mindig megpróbálja visszaépíteni azt, amit lebontanak, hogy megtarthassanak egy utolsó előadást, hogy megdicsőüljenek. A mai ember szinte semmit nem tud Kelemen Lászlóról, de közben úgy csinál, mintha törődne a múlttal. Ez az egyik dolog, amit megpróbálok rendezőként elmondani a darabbal. Azért is fontos nekem, mert kicsit a színház helyzetéről szól, arról, hogy mennyi kompromisszumkötésen keresztül vezet az út a színházcsináláshoz. Ma is igaz, hogy nem könnyű a helyzet, mert ezer irányból érkeznek az elvárások és a kötöttségek. Ennek ellenére mégis úgy érzem, hogy körülnézve Európában és az európai színházakban, elég áldásos helyzetben van a mai magyar színházi élet. Kapunk pénzt az államtól a színházra, sírásra nincs ok, inkább csak nagyon ébernek kell lenni, hogy ez így is maradjon, és hogy hogyan gondolkodjunk erről hosszú évek múltán.
Mik azok a nehézségek, a kötöttségek, amikre utaltál?
Magyarországon van egy olyan általános viselkedés, hogy szeretjük rámondani mindenre, hú de nehéz. Szinte már búslakodni akarunk, még akkor is, ha közben tök jó minden. Nemrég elmentem a Katonába és teltház volt, jártam a Vígszínházban és teltház volt. A Madáchban mindig teltház van, és most Kecskeméten is rákérdeztem, és tele vannak a nézőterek. Ez nagyon szuper, ezt kéne meglovagolni. Jelenleg jól vagyunk, eleget tudunk mondani.
Ezek szerint nézőként is gyakran mész színházba.
Igen, nagyon szeretek színházba járni, és örülök, hogy azt látom, jó színházat mutatunk most Magyarországnak.
Emlékszel rá, mi volt az első színházi élményed?
Igen, Békéscsabán láttam az első darabot, Piros esernyő volt a címe. A címén kívül más nem is maradt meg. Sokkal relevánsabb volt a Macskák, amit a Madách Színházban láttam. Buszok indultak Békéscsabáról, és anyukámmal ketten jöttünk fel, hogy megnézzük a darabot, ami számomra nagyon meghatározó élmény volt. Aztán jött egy nagy kanyar az életemben, hiszen amikor elkezdtem komolyabban a színházzal foglalkozni, egyáltalán nem a zenés darabok világában képzeltem a jövőmet. Aztán szembesültem vele, hogy mégiscsak a nézőknek csináljuk ezt az egészet.
Ezt a visszafordulást valami konkrét esemény váltotta ki?
Konkrét események összessége. 20 éves múltam, amikor Debrecenbe kerültem, és az első szerepemet egy operettben, a Csókos asszonyban kaptam. Elképesztő siker lett, teltházzal ment, a nézők nagyon hálásak voltak. Akkoriban láttam a Ne most, drágám! című előadást a Madách Színházban, ami egy bohózat, egy igazi vígjáték, annak minden pro és kontrájával együtt. Fent ültem a kakasülőn, néztem lefelé, és láttam, mennyire élvezik a nézők. Jobbra-balra dőltek a nevetéstől, ez a kép nagyon erősen belém vésődött. Láttam, hogy melyik színház hogyan teszi jobbá a néző életét, és azt hiszem, én ebben tudok hasznos lenni.
Az előbb emlegetted a Tanulmány a nőkről című darabot. Amikor megnéztem azt az előadást, nagyon megmaradt a zenéje: a hatvanas évektől Lady Gagáig minden volt benne. Te találtad ki a zenét is?
Igen, az összeset. Egy musicalt nagyon pontosan föl kell építeni, egyedül írtam és raktam össze a szövegkönyvet az azonos című film alapján. Elhangzik benne húsz hatvanas évekbeli sláger. Volt egy pimasz és merész ötletem, egy zenés időutazás, amiben az egyik szereplő elgondolkozik, hogy milyen zenék szólnak majd a jövőben. Azt akartam, hogy minden évtizedből felcsendüljön valami emblematikus, ezért felhangzik Boney M, Modern Talking, Spice Girls, majd átcsapnak Lady Gagától a Bad Romance-ba. Egyébként valóban van abban valami bizarr, hogy a Madách Színház színpadán Simon Kornél hatvanas évekbeli függönyanyagból készült jelmezben Lady Gagára táncol, miközben el akarja csábítani Dr. Képes Vera ügyvédnőt. De ez szintén rímel az előbbi válaszomra, hiszen ebben modern és tradicionális egyaránt szerepel, miközben a musical szabályszerűségeinek mentén halad.
Ilyenkor olyan zenéket választasz, amiket szeretsz is?
Igen, és azt hiszem, nem vagyok nagyképű, ha azt mondom, elég tájékozott vagyok popzenei téren. A széles perspektíva kell is a színházcsináláshoz, hogy tudjuk, kihez, vagy milyen zenéhez kell nyúlni.
Ha összeállítanál egy válogatást, milyen zenék lennének rajta?
R&B mindenképp szerepelne rajta. De érdekes, mert amikor csináltam márciusban a Pilvakert, beleástam magam a mai magyar rapperek életébe. Amit Diaz csinál, azt például nagyon szeretem, pedig elvileg nem kellene, hogy tetsszen ez a stílus. Elkötelezett híve vagyok Geszti Péternek, aki annyira furcsán és egyedien fogalmazza meg a popzenét. Nagyon szeretem az olyan dolgokat, amiket előtte még senki nem talált ki, ha valami nagyon eredeti. Én is mindig arra törekszem, hogy ne a szabályszerűségek elvén haladjak, de nem direkt, ez nem valami elvárás a magam részéről, egyszerűen így alakult ki.
A film nem vonz?
Mindenkit vonz a film, mindenki szeretne benne játszani, de szerintem egy olyan tízmilliós ország vagyunk, ahol nem lehet elkülöníteni, hogy valaki most filmezik, tévézik, vagy színházban játszik. Amerikában pontosan ugyanígy van, hiszen a Producerek főszerepét például egy óriási filmsztár, Matthew Broderick játszotta, a Hamletet Londonban meg Jude Law-val láttam. Szóval az átjárások ugyanúgy megvannak, csak nekünk kevesebb filmsztárunk van. Akik nincsenek benne a filmekben, azok azon agonizálnak, a filmvászonra állandóan visszatérő színészek pedig megkapják, hogy elhasznált az arcuk. Biztosan klassz lenne, ha több film készülne, de nem tudom, mennyit tudnánk eltartani nézőileg. Ez egy lassú folyamat, de talán jó úton járunk. Én e tekintetben is a néző felé fordulnék, és olyan filmeket csinálnék, amit meg is néznek az emberek, hiszen mégiscsak ez a lényeg. Nagy drukkere vagyok a magyar filmeknek, megpróbálom mindet szeretni és meglátni bennük a jót.
És a nem magyarok közül van kedvenced?
Nálam Woody Allen a top, már tűkön ülve várom az új filmjét. Alapvetően nem vagyok az a sokszor nézős típus, de az ő filmjeit többször is megnézem. Szerintem Woody Allen nagyon okosan gondolkozik az életről. Mostanában már sokat sűrít a filmjeiben, több szálon futtatja a cselekményt, ami az ő részéről úgy gondolom, nem pusztán egy rendezői fogás, hanem úgy érzi, még sok filmet szeretne készíteni, ezért megpróbál egy filmben nyolc filmet elmesélni.
Mondtad, hogy a zenékkel kapcsolatban nagyon tájékozott vagy. Úgy érzed, hogy neked, mint kultúra előállítónak kötelező képben lenni? Elolvasod például azokat a könyveket, amik körül nagy a hype?
Nem így gondolkozom erről, de szerintem igen. Kötelező látni ezerféle aspektust. Nem akarom se piedesztálra emelni önmagam, se követendő példaként felmutatni, de tényleg járom a Pintér Bélát, a Katonát, és tudom, hogy ők nem járják a Madáchot. Ez ne nagyképűségnek értsd, de meggyőződésem, hogy ők is látnának valami újat, ha megnéznék, hogy mi az, amit mi tudunk, ami ugyanúgy a magyar kultúra szerves része. Ugyanez vonatkozik a zenére és a könyvekre is, képben kell lenni. Elolvasom azokat a könyveket, amiket fölkapnak, de nem bigott módon.
Most mit olvasol éppen?
Óriási tanulmányúton vagyok, mert tavasszal csinálok egy Wodehouse darabot. Nem egy regényt írtak színpadra, hanem összeírtak többet, és egy nagyon kerek történet lett a vége. Ezt az előadást fogom fordítani, majd rendezni. Szóval most Wodehouse-t olvasok, bár ezúttal munka miatt, nem kedvtelésből. És mivel Wodehouse olyan, mint nálunk Rejtő, így Rejtőhöz is kedvet kaptam, és elővettem olyan klasszikusokat, mint A szőke ciklon, vagy a 14 karátos autó, holott már olvastam őket, és nem jellemző rám, hogy egy könyvnek többször is nekiálljak. Közben persze sok darabot is olvasok, hiszen nekünk nemcsak a következő évet kell tervezni, hanem az azutánit, és az azutánit is.
Veled kapcsolatban a tévét sem lehet kihagyni, hiszen már negyedik éve vezeted a Magyarország, szeretlek!-et az MTVA-n, aminek most indult az új évada. Mit szeretsz legjobban ebben a műsorban?
A mi családunk egy nagyon játszós család, apukám gyakran meglep minket otthoni társasjátékozással, szóval az együttjátszást már csak ezért is kedvelem benne. A másik, amit szeretek, és ezt mindenféle pr-fogás nélkül mondom, hogy szuperek a vendégek: nagyon értékes emberek, olyanok, akikre van miért büszkének lennünk, például olimpiai bajnokok, vagy elismert művészek. Nem arról van szó, hogy el kell őket adni valahogy, miközben nincs mögöttük semmilyen tudás vagy teljesítmény. Ráadásul olyan közegben látjuk őket, ahol egyébként nem. Kizökkentjük őket a saját komfortzónájukból, és ez vicces helyzeteket szül a kamera előtt. Keveseknek adatik meg, hogy minden héten ilyen emberekkel találkozzon, úgyhogy ezt a részét is nagyon élvezem. Ezen kívül fantasztikus stáb áll mögöttünk, egy rendkívül összeszokott csapat. Havi két napot forgatunk, hihetetlen tempóban és profizmussal. A vetélkedőnek egyébként évek óta kiváló a nézettsége a közmédia műsorán, negyedik éve fut sikerrel, hamarosan elérjük a jubileumi 100. adást, ami minden bizonnyal különleges lesz.
(Fotó: Csákvári Zsigmond)
Weininger Andrea
