Utálom Miska feleségét! Az a reszelős hangú, tenyeres-talpas nőszemély! Brrr! Biztos vagyok benne, hogy ő áll az egész lehetetlen ügy mögött. Jah, ha az én drága Szandrám ilyen lenne. Persze, ha ilyen lett volna rá se nézek. Mindenben ellentéte egymásnak a két nő. Szandra bájos, kedves és főleg odaadó, mindent megtenne értem és a gyerekeinkért. De Cécile…! Eh!
De most nem ez a lényeg. Nem Madame Cécile léhasága, hanem a mindent beborító nyomulása. Mert jól tudom, nem Miska nyomul, az nem az ő stílusa, hanem az asszony. Aki mintha elsősorban nem is a felesége, hanem az ügynöke volna.
Most meg ülhetek itt, fogalmazhatom a levelem ennek a géniusznak, aki a sárga földig hordott le nemrég.
Papírgalacsinokká gyűrt fogalmazványok az íróasztal körül. Ötödször kezdek bele.
Kellett elvállalnom a zsűrizést, meg a magyar osztály rendezését!
Öreg vagyok én már ehhez.
Nyögök, ahogy hatodszorra is nekiveselkedek, belemártom a téntába a tollam.
Drága Miskám!
Az, persze. Meg drága barátom. Van ugye a főfal, oda én Benczúr képét akartam, direkte nem a magamét, pedig nagyságra éppen oda volna teremtve, de mégsem, nem hajolhat ennyire magam felé a kezem. És tudom, a Vajk megkeresztelése fontosabb, mint a Milton, meg másfélszer akkora is, kell neki a hely. Én a magamét eldugtam hátra, persze amilyen óriási, meg sárga és vörös, még így is kivirít.
Vagy csak azért van az egész, mert irigyli?
Nem, azt talán mégsem.
A levél végre elmegy, a házmester ugri-bugri fiacskáját szalajtom el vele a palotába.
Negyed frankért.
Oroszországban olcsóbb volt az élet.
Szandrám ebédet rak elénk, csöndesen eszünk, a gyerekeim piszkosul jólneveltek. Az asszonyomra nézek. Még mindig szép, pedig már negyvennégy éves. Karcsú, egyenes tartású szőke asszony. Német az istenadta, vagyis észt, és orosz földön szedtem össze. Pontosabban ő engem, amikor öntudatlan betegségemben ápolt, úgy, hogy semmit sem tudott rólam. Nem tudta, hogy gróf vagyok. Ezért volt a legjobb egykor a muszkáknál. Nem volt fontos se a nevem, se a rangom. Mondjuk majdnem fel is kopott az állam, de a Jóisten megsegített. Küldött nekem egy szőke angyalt.
Ideges a gyomrom Munkácsy miatt. Egész délután várom a válaszát. Végre megjön. Ha lehet, még gorombább, mint amit tegnap délután szóban elmondott nekem, sokak füle hallatára.
„Én nem szeretek irkálni, különösen reggeli leveledre, mely nagyon meglepett, nem felelek. Te próbára tettél engem, mi jognál fogva? Mind erről személyesen beszélhetünk. De szükséges is, mert a végzendőket nem végezhetjük levelezéssel. Te mindent az íróasztalod mellől szeretsz elvégezni. Kérlek tehát, holnap reggel 10 órakor légy a kiállítási helyiségben, ahová Tedescót is kirendelem, őszinte barátod, Mihály.”
A gyomorgörcsöm nem múlik. Már most tudom, engedni fogok. Az én képem marad hátul, Munkácsyé kerül a főfalra, Benczúré oldalra. Azt is tudom, a világkiállítás magyar képzőművészeti osztályának rendezésről lemondok azon melegében. Kárpótol majd a sikerem a Démon fegyvereiért. A főművemnek szánom, soha nem festettem még ilyen monumentális képet, és tudom, nem is fogok soha többé ekkora vásznat összepiszkítani olajjal.
De azért nem adom majd könnyen magam. Ne higgye a Miska, hogy puha a pöcsöm!
Másnap kemény, határozott léptekkel dübörgök be a kiállítási osztályunka. Miska már ott vár Tedescóval. Ő persze Munkácsy mellé áll a vitánkban. Persze, ezért hozta Miska. Éles szóváltás kerekedik, a munkások érdeklődve figyelik az érthetetlen beszédű, egymásra acsargó ongroákat. Talán abban reménykednek, hogy összeverekszünk. Nem, odáig nem fajul a vita, de közel állunk hozzá. Mondjuk Miska ellenében… Baromi nagydarab.
Végül engedek, és minden posztomról azon helyt lemondok.
Ugyan, ne csináld, nem kellene. Most megsértődtél? Az érzékeny grófját neki!
A világkiállítás két nap múlva nyit. 1878 április végén járunk.
A sleppem, akik hónapok óta figyelik a képem készültét, sokat várnak tőlem. Nos, csalódniuk kell.
Csalódnom kell.
Éles kritikák mindenünnen. Vajon honnan fúj a szél? Állítólag a poroszok felől… A császár hiúságát sértettem, ahogy őt ábrázoltam. Ostoba tökfilkó! Én csak az igazat festettem meg! A Démon fegyverei: mind a hatalmasok. Kik a pórok vérében tocsognak, csonthalmaikon tobzódnak. Ezt akartam elmondani. Úgy veszem, sikerült: felhorgadtak.
A Milton viszont óriási siker, és persze A Vajk is.
Két nap telik el, és levétetem a képem. Még Dumas és Doré is ezt javasolta. De abból nem engedek, hogy Párizsnak látnia kell! A rossz reklám is reklám. A botrány a legjobb felhajtóerő. Kibérelek egy jókora termet, közel a kiállításhoz, és ott állítom ki a Rombolás géniuszának diadalát (így is nevezem, még nem döntöttem el, mi legyen a végleges címe).
Hatalmas a siker! Sorban állnak a galéria előtt a népek, egy frankért bárki megnézheti.
Remélem, Miskám bent, a kiállítás üstjében fortyog magában. A történet egy darabig nem csak róla szól. Persze ő Grand Prix-t nyer, én semmit. De az újságok legalább annyit írnak rólam, mint róla. Ez is valami. Meg a jegybevétel.
Már tudom, amint lehet, elhagyom ezt a bűzös várost. A tengerhez megyek délre, vagy vissza Oroszországba, oda, ahol feltétel nélkül szeretnek. Vagy a hegyek közé. Mondjuk a Kaukázusba.
Drága Európámat meghagyom a Rombolás Géniuszának. Tudom, jó úton halad diadala beteljesedése felé.
Ha a Somogy vármegyei Zalában járnak, nézzék meg a Zichy-kastélyban gróf Zichy Mihály monumentális festményét, A Rombolás géniuszának diadalát, megéri!
