Quimby-terápia

Kiss Tibor

Kiss Tibinek és barátainak, valójában a commedia dell'arte műfaj a testhez álló, és ez alkalommal talán tényleg jobban odapakolták a maszkokat. Már fel-felderengett a csörgősipka meg a bohócruha árnya a fejük felett, ahogy Kiss Tibi mindezt a dalszövegekből kiadott Ventilátor Blues című kötetének borítóján rajzban megálmodta már. Úgy hirdették, hogy a próbák szabad légkörének szerkesztett változata az előadás, meg lesz benne egy kicsi a szilveszteri hagyományos Varázszene koncertek hangulatából, ergo kellemes, leülős, figyelős estének néz elébe, aki jegyet vesz. Mégis nagy megpróbáltatás volt a közönségnek, hogy kibírja ülve a kedvenc számait. A Kamikáze, a Fekete Lamúr vagy a Vörös, mind jó régi zene, kifejezetten mozgásra késztet, és a Zéró Dal, a Most múlik csendesen, vagy az Autó című számok meg hiába szelídek amúgy, a ritmusszekció hátában ülve nagyon pörgősnek tűntek azok is. Egy Quimby-hangszerelés közepében lenni, most már elmondhatom, igazán felemelő. Három dobos, egy basszusgitáros meg a rákendroll.

De ne szaladjunk túlságosan előre, mert meg kell említeni feltétlenül, hogy Dévényi Ádám és az Átmeneti Kabát zenekar indította az estét a kisszínpadon. Receptre felírhatatlan, közérzetjavító dalokat énekeltek, mint már annyiszor, ugyanilyen jól, és edzették az est következő helyszínéhez az ülőpúpokat. A fővárosi magányos hős a hetvenes-nyolcvanas évekből, vagy ha úgy tetszik, szerény zseni frontember elindított valamiféle élő panoptikum-hangulatot. A Quimby testületileg rázta rá a fejét a saját show előtt.

 

Rutinos rajongóik meg rendületlenül ültek a másik színpad körül és nézték a néma hangfalakat, nehogy elvegyék tőlük a helyeket, várták, hogy majd bekiabálhassanak, ha már ugrálni nem lehet, de az is lehet, hogy meditálni szoktak koncertek előtt. Imponáló egyébként, hogy nem adtak el több jegyet a komfortos teltháznál, gyűlölöm, ha a nyakamba lihegik, hogy: úgy a jó, ha nincs semmi rizikó, üres a szív, de hajt még a libidó.

 

Az ülés egyébként a zenekar tagjainak a leghasznosabb, mert pihentető, igaz, hogy a dobosok leizzadtak így is, a budapesti Miles Davisnek kikiáltott Kárpáti Dodi pedig sosem volt egy ülő trombitás. Az pedig, hogy a közönség ül, hasznos abból a szempontból is, hogy mindenki lát, és könnyen találni egy kapucnit, amibe az ember feltűnés nélkül belehány, ha sok volt a vodka-narancs. A szokásos színvonalon játszott a zenekar, megfelelő mennyiségű libidót hívtak elő, az érdekesség kedvéért talán még több hangminőségrontó effektet használtak, valamint (színház megint) volt néhány újdonságnak tűnő mikro-jelenet, a cigarettafüggésről, vagy a gyereknevelésről, amelyet többnyire Varga Líviusz adott elő. Lefegyverző színészi, illetőleg komikusi képességekről adott számot a szünetben, amikor egyedül maradt a színpadon, és a másik hat zenész helyére leülve, állva, a bőrükbe bújva monológokat adott elő, egy koncertparódiát a saját zenekaráról. Na ezt elnéztem volna egy külön előadáson is. Odakinn a Gödör-lépcsőn meg tombol az elmebaj, középiskolások szólítanak le kétgyermekes anyákat. Van az úgy, hogy vörös a Hold.