Van Kolozsvártól kábé 40 kilométerre egy pici falu. Kidének hívják. Egy tényleg tenyérnyi település, amit hozzávetőleg 100-120 ember lakja. Kide a környék egyedüli olyan települése, amely megőrizte magyar többségét, szomszédjai mind elrománosodtak az évszázadok alatt. Maga a hely mesebeli. Képzeljünk el egy három oldalról erdővel körülvett zsákfalut, kőből épített házakkal, csűrökkel és kerítésekkel. Olyan, mint egy dél-olaszországi település, de erdélyi klímával. Méretéhez képest meglepően gazdag kulturális tárházzal rendelkezik. Itt élt és dolgozott a 18. század nagy kőfaragója, Sipos Dávid, kinek szószékei díszítek a környék templomait. Ide járt legjobb barátnőjéhez, Bíró Bertához Polcz Alaine. Itt áll az a kőasztal, amely mellett Nyírő József írta, katolikus plébánosként első alkotásait. Itt született és nevelkedett Kovács András filmrendező. Nem rossz – mondhatjuk – egy olyan településhez képest, amely mindig kicsinek számított. A faluban négy templom áll: katolikus, ortodox, református és unitárius. Régebb ennél több felekezet élt itt, megtestesítve azt a sokszor emlegetett erdélyi felekezeti sokszínűséget és békét.
Úgy hozta az élet, hogy az unitárius egyházközség lelkészi állását én töltöm most be. Én kértem, a másik, kolozsvári szolgálati helyem mellé, néhány, itt nem lényeges ok miatt. Az unitárius közösség Kidében eltűnt. A régi családok sarjai elköltöztek, ki a temetőbe, ki a szélrózsa minden irányába. A faluban viszont ottmaradt a templom, a romos paplak, az életnek, a vallásos életnek a jelei. Dombra épített templomunkat úgy körülnőtte a gaz, hogy egy évvel ezelőtt csak a torony süvege látszott ki a növényzetből. Lényegében pontosan a természetben fuldokló templom látványa vett rá arra, hogy kérjem a lelkészi állást. Az úton álltam, nézve a dzsungeltől felnőtt istenházát. Valóban az az érzésem támadt, mintha ez az épület fuldokolna. Utolsó erejével, kétségbeesetten próbál valahogy a hullámok fölé emelkedni, miközben érzi, hogy vesztésre áll. A természet lassan, de könyörtelenül tekeredik rá, szorítja magához, mint egy anakonda a prédáját. Még egy tavasz, s az indák immár átcsaptak volna a pici templom fölött, elragadva tőlünk őt mindenestül.
Ekkor szólított meg a hely. Nem úgy, hanem mint jelkép, mint szimbólum. Ugyanis a fentebb körülírt kép számomra nagyon beszédessé vált, az erdélyi és a tágabb magyarság, a különböző felekezetek, s úgy, általában a kereszténység példája, jelképe. E helynek évszázados története van. Az unitáriusoknak a 16. század óta van itt közösségük. Emberek születtek, küzdöttek, tanultak, vénültek meg, s haltak meg, generációt követett generáció. Vannak szép történetek és rusnya események, egyszóval élet van, pontosabban volt. Ezt a templomot ezek az emberek építették, két kezük munkájával, s azzal a vággyal, hogy legyen számukra hely imádkozni, mert ez az ima teszi értelmessé a mezővel, erdővel és élettel vívott küzdelmet, ami, ha nem figyelnek oda, úgy növi körül és úgy fojtja meg az emberséget az emberben, mint az indák a templomot. Megmarad a test, a biológiai működés, de elsorvad, megfullad az emberség… S ezt a templomot nem egy nemzedéknek, nem is a következő századnak, hanem a mindenkornak építették, szerény lehetőségeik odaajándékozásával, s ha valamilyen csapás érte őket, akkor erőért is, segítségért is ide siettek. Ha örömük volt, itt köszönték meg, ha megszabadultak valamitől, itt sóhajtottak fel megkönnyebbülten. Mondom, pont úgy, mint szerte Európában, ahol ennél a mi kis templomunknál jóval nagyobb, díszesebb katedrálisokat építettek. Ám mindenhol a szándék, a hozzáállás ugyanaz volt.
Aztán elmentek a lakók. Vonzotta őket a város, a jobb és könnyebb élet, a kényelem és a kaland. Egy ideig még vissza-vissza jártak a kicsi faluba, a pici templomhoz, de aztán megöregedtek, s gyermekeik már nem kötődtek annyira, mint korábban. A burján pedig lassan nőni kezdett, minden évben csak egy arasznyit. Mára e templomot is, az európai kereszténységet is úgy körülnőtte a közöny dzsungelje, hogy lassan fulladozik, sorvad, gyengül.
De mi van akkor, ha ez mégsem valósul meg? Mi van, ha levágjuk a gazt, kitaláljuk, hogy miképp szólhat az az igazság, (amiről úgy gondolom, hogy egyetemes, és mindig az új kor igényei szerint és nyelvén újramondható) ami a templom belsejének a levegőjében úszik megfogalmazódik egy 21. századi igény szerint? Mi van, ha egy újfajta közösség néz fel erre a dombra, s a maga életének igényei és lehetőségei szerint látja ott a reménység templomát? Mi van, ha újra szabadon szuszoghat ez a templom, s kődalát elénekelheti ismét?
Mi kell hozzá, kérdeztem magamtól? Egy kis idealizmus (elnézést a daddy joke-ért, egy kis kidealizmus). Elhinni, hogy a templomnak még van mondanivalója, vagy, ilyen nagy szavak nélkül, csak hinni azt, hogy szabadon és tisztán jobban mutat ez a hely, s legalább még egy kicsi ideig szépen áll az épület.
A látvány után nem sokkal közmunkát szerveztünk. több, mint húszan mentünk oda, s egy fél nap alatt letaroltuk a templom körüli zöld árvizet. Leírhatatlan látvány volt. Esküszöm, olyan volt, mint amikor valaki kiszabadul a tengerből a biztos halálból, s most a parton, törülközőbe bugyolálva örül az új életnek. Mintha még ki is húzta volna magát egy kicsit, büszkén emelve magasabbra parányi toronysüvegét. Én pedig, aki lent az útról néztem, megteltem egy kis kidealizmussal, s megerősödtem abban, hogy van értelme ennek a munkának, s ha csak egy kicsit akarjuk, még jövője is van közösségeinknek. Csak dolgozni és hinni kell.
