Ha a modernizmust nők írták volna…
Hogyan fest a modernizmus története, ha nem a jól ismert kanonizált alkotókon, macsóperspektívából, a férfi zsenik lineáris láncolataként tekintünk rá, hanem sokhangú, nemzetközi és stilárisan széttartó világként? A bécsi Belvedere Múzeum Radical! című kiállítása erre tesz kísérletet: több mint hatvan női művész munkáin keresztül írja újra az 1910 és 1950 között zajló mozgalmakat.
A 20. század első felét formáló forradalmi energiák a művészetben is új kifejezési formákat eredményeztek: új stílusok, látásmódok jelentek meg. A művészettörténet kanonikus elbeszélései azonban ritkán adnak teret azoknak a női alkotóknak, akik éppoly eredetien formálták ezt a korszakot, mint férfi társaik. Új vizuális nyelveket kerestek, szembementek a társadalmi elvárásokkal, a művészeti intézményrendszerrel, kitágították a gender szűken értelmezett kategóriáját. Sokfélék, hangosak és radikálisak voltak.
A bécsi Belvedere Múzeum kiállítása ezt az összetett történetet mutatja be, amelyben különféle életvonalak, kulturális gyökerek és vizuális nyelvek kereszteződnek. A kiállítás nagyszerűségét az adja, hogy a modernizmust nem lineáris fejlődéstörténetként ábrázolja, hanem sokirányú, ellentmondásos és gyakran konfliktusos térként.
Az első terem különféle irányzatokat villant fel, mintegy bevezetésként. A teret Lavinia Schulz Walter Holdt számára tervezett jelmeze uralja: a művész házaspár expresszionista mozgásművészként dolgozott, előadásaik még a hamburgi avantgárd közeg számára is szokatlannak hatottak. De ami igazán fontos: a páros alkotómunkájában egyértelműen Lavinia volt a meghatározó – ő tervezte a jelmezeket, ő koreografálta a mozdulatokat. A most kiállított, bizarr megjelenésű jelmez egyszerre idéz ősi pogány alakot és futurisztikus testpáncélt. Testtartása egy korcsolyázóéra emlékeztet, de ugyanúgy harcosi póz is.
Az Új valóságok, új identitások címet viselő terem olyan műveket vonultat fel, amelyek a személyes szabadság és az identitás új formáit keresik. Az itt szereplő női alkotók szakítottak a nemi szerepek hagyományos, természetesnek hitt sémáival, és újfajta nőképeket, önértelmezéseket hoztak létre. Ezzel párhuzamosan a queer művészek túlmutattak a szigorú bináris kategóriákon, így nyitva új távlatokat a test reprezentációja előtt is.
Germaine Richier francia alkotó Imádkozó sáska című szobra nőies hibrid lényt ábrázol: egyszerre kelt félelmet és sugároz törékenységet. Romaine Brooks amerikai festőművész portréja partnere, Natalie Clifford Barney írónő arcképét örökíti meg, amely vizuálisan ugyan nem radikális, mégis úttörő jelentőségű a queer önreprezentáció és a leszbikus identitás ábrázolása szempontjából. Tamara de Lempicka lengyel művész festményein emancipált, divatos, városi nő jelenik meg: művei a női erotikát és a szexuális sokszínűséget ünneplik magabiztos, modern alakjain keresztül. Elfriede Lohse-Wächtler német festő ábrázolt figuráival szembemegy a középosztálybeli normákkal – betegeket, hajléktalanokat, kitaszítottakat örökít meg, szokatlan érzékenységgel. Különösen izgalmas a kijevi születésű amerikai Maya Deren kísérleti filmje, A délután hálói (Meshes of the Afternoon), amely belső, álomszerű világba vezet. A műben felborul tér és idő logikája, elmosódik az álom és a valóság határa – szürrealista alkotás, amely feminista is: a történetet egyértelműen női nézőpontból meséli el.
A következő terem az újonnan kivívott autonómiáról szól, arról, hogy a szóban forgó időszakban már a női művészek számára is elérhetővé vált az aktmodellekkel való munka. A bemutatott alkotások rámutatnak, hogy ezek a művészek tudatosan szakítottak a portréábrázolás évszázados konvencióival: a női test képeiken nem erotizált vagy tárgyiasított. Tekintetük a nők életének valóságára irányul, testábrázolásaik szembemennek a hagyományos szépségeszményekkel. Charley Toorop holland alkotó festményén megjelenik az öregedő, ráncos, beteg test, a német–svéd Lotte Laserstein modelljét minden idealizálás nélkül, tárgyilagos empátiával örökíti meg. Leonor Fini argentin festőművész egyik kompozíciója fantasztikus, mitikus világot idéz: középpontjában harcias, erős, felszabadult nő áll, körülötte női arcokat és testeket viselő szfinxek.
Ezután egy nagy teremben szerepelnek azok művei, akik koruk kritikus megfogalmazóiként a művészetet a tiltakozás eszközévé tették. Reflektáltak a szegénységre, a tömeges munkanélküliségre, a háború borzalmaira, a fasizmus térnyerésére és az antiszemitizmusra – gyakran nyíltan, máskor szimbolikusan. A német Hannah Höch 1935 című festményén megkínzott, sérült és bántalmazott alak látható. Inji Efflatoun egyiptomi festő szürrealista kompozícióján a női alak feje rovarokkal telik meg, a tájba helyezett szobrok fenyegető jelenléte pedig a pszichés és társadalmi nyomás vizuális megtestesítése. A török Fahrelnissa Zeid örvénylő, kaleidoszkópszerű festménye ezzel szemben egy belső világ menedékét kínálja – olyan teret, ahová nem hatolnak be a külvilág borzalmai.
Marlow Moss brit művész matematikailag precíz, strukturált kompozíciói erősen emlékeztetnek Piet Mondrian holland festő képeire. Nem véletlenül: mindketten az Abstraction-Création csoport tagjai voltak. Ami azonban gyakran elfelejtődik, az az időrendiség – és az inspiráció iránya: nem Moss követte Mondriant, hanem Mondrian merített Moss radikális formai nyelvéből. A művészettörténet viszont hosszú időn át az eredeti ötletet is férfinévhez kötötte.
A kiállítás végén a női alkotókról készült portrék és a tőlük származó radikális gondolatok idézik meg azokat a hangokat, amelyeket a művészettörténet sokáig elhallgatott. Ez a terem nem csupán visszatekintés, hanem meghívás is, hogy újragondoljuk, kik és hogyan írták a modernizmus történetét. A Belvedere tárlata megmutatja, hogy a nézőpont változtatásával egészen másféle, gazdagabb sztori rajzolható meg.
A kiállítás október 12-ig látogatható.
Fotó: Kocsis Katica / Kultúra.hu
