Radnai István: Ellentétek és más versek

Vers

Képszám: 56678
Forrás: Fortepan / Balassa Péter

ellentétek

tavasz van május szirom-nő szerelem
arcát eső veri szél cibálja
szűzi élményeket ébreszt törékeny
a bodor szépség hanyatlik bája

mint elnyűtt asszony begubózik méhe
magzatot őriz levele éles
benne ringatózik álma a béke
amíg a világkertész belé nyes

május van tavasz gyönyörű és beton
magaslik a nyers ház kézen-közön
felfut a repkény amely mindent befon
megrontja a melléje épült közöny

aranyát befonja a nap világa
járdaszegély fakó a környezet
mellett a sóvár özvegy lilasága
méheket vár de harmat könnyezett

a tavasz odébb áll a nyárba hajlik
a panelnép mint cserebogár rajzik

 

a kánon lantosa

akinek bármely szélességi fokon
ütemes rímmel verset állít ész
vagy ami manapság a verssel rokon
kártyáiból jósolja az ítész

akár az ős kárpát-medence szélén
e kis kerek hazába dermedve
előtted felmeredő páros sztélén
kinek a fácán kinek a medve

tetszik táncol szem előtt művészpáros
ilyen íz az ízlés és az érdek
az irodalom ki kivel határos
kalapács koppan ennyit ígértek

repül a posztmodern a parnasszoszra
s marad a fácán színe- s tolla-fosztva

 

áthatások

a mesebeli érzelmek elkerültek
maga a szerelem pille túlvilági
valóság mint a mennyei függőkertek
a perc rejtőző a sivatag csírái

kibomlanak mind és fölötte az égbolt
csillaga mint csendes estén állni látszott
beszédes csend semmibe zárt néma térfolt
megszakíthatatlan feszes áramlások

ébredéskor a hajnal amint leoltja
hajuk lebeg megrázzák magukat a fák
a rügy is visszahátrál a tegnapokba
zsibbadva ébren ma is érzem a csodát

a nappalok letörlik a párás tükröt
mélán vonulnak por száll a csordás tülköl

 

talán holnap

éjfél után a holdra nyíló ablak
új nyár odakint suttognak a fák
a költő minden suttogásra hallgat
fonja sodorja minden verssorát

mintha háború sem lenne tiszta ég
a tegnapi rest égiháború
fedi a megmaradt élet lényegét
madár denevér padlás és odú

szüli a selymes sötétséget éjjel
itt mindenki alhat ott az embert
mint egeret rakéta tépi széjjel
a költő ha álmatlanul szenved

gondolattól részeg rímbokrot nyesne
így lelkét sebzi meg a saját verse