ellentétek
tavasz van május szirom-nő szerelem
arcát eső veri szél cibálja
szűzi élményeket ébreszt törékeny
a bodor szépség hanyatlik bája
mint elnyűtt asszony begubózik méhe
magzatot őriz levele éles
benne ringatózik álma a béke
amíg a világkertész belé nyes
május van tavasz gyönyörű és beton
magaslik a nyers ház kézen-közön
felfut a repkény amely mindent befon
megrontja a melléje épült közöny
aranyát befonja a nap világa
járdaszegély fakó a környezet
mellett a sóvár özvegy lilasága
méheket vár de harmat könnyezett
a tavasz odébb áll a nyárba hajlik
a panelnép mint cserebogár rajzik
a kánon lantosa
akinek bármely szélességi fokon
ütemes rímmel verset állít ész
vagy ami manapság a verssel rokon
kártyáiból jósolja az ítész
akár az ős kárpát-medence szélén
e kis kerek hazába dermedve
előtted felmeredő páros sztélén
kinek a fácán kinek a medve
tetszik táncol szem előtt művészpáros
ilyen íz az ízlés és az érdek
az irodalom ki kivel határos
kalapács koppan ennyit ígértek
repül a posztmodern a parnasszoszra
s marad a fácán színe- s tolla-fosztva
áthatások
a mesebeli érzelmek elkerültek
maga a szerelem pille túlvilági
valóság mint a mennyei függőkertek
a perc rejtőző a sivatag csírái
kibomlanak mind és fölötte az égbolt
csillaga mint csendes estén állni látszott
beszédes csend semmibe zárt néma térfolt
megszakíthatatlan feszes áramlások
ébredéskor a hajnal amint leoltja
hajuk lebeg megrázzák magukat a fák
a rügy is visszahátrál a tegnapokba
zsibbadva ébren ma is érzem a csodát
a nappalok letörlik a párás tükröt
mélán vonulnak por száll a csordás tülköl
talán holnap
éjfél után a holdra nyíló ablak
új nyár odakint suttognak a fák
a költő minden suttogásra hallgat
fonja sodorja minden verssorát
mintha háború sem lenne tiszta ég
a tegnapi rest égiháború
fedi a megmaradt élet lényegét
madár denevér padlás és odú
szüli a selymes sötétséget éjjel
itt mindenki alhat ott az embert
mint egeret rakéta tépi széjjel
a költő ha álmatlanul szenved
gondolattól részeg rímbokrot nyesne
így lelkét sebzi meg a saját verse
