Vállaltan személyes családi történetek sorakoznak a Mancikám, Déneském és még sokan mások című kötetben. Választhatta volna azt is, hogy fikcióként tárja ezeket a közönség elé. Miért tartotta mégis fontosnak a személyességet?

Úgy éreztem, hogy talán ez az egyetlen dolog, amit meg tudok írni, éppen a könyvben szereplőkhöz fűződő személyes viszonyom miatt. Csak őket tudom olyan érzelmi fűtöttséggel ábrázolni, hogy irodalmi szempontból is hitelesek legyenek, életre keljenek.

Zavarban lennék, ha a szüleimről kellene írnom. Valószínűleg rájönnék, hogy milyen keveset tudok róluk.

Az egyik inspirációm éppen az volt, hogy sajnálatosan keveset tudtam a szüleimről. Ez a könyv egy casus volt számomra, hogy a hiányt – még ha néha fikción útján is, de – pótoljam. A figurák puzzle-szerűen álltak össze. Mindegyikük képében voltak tökéletesen illeszkedő darabkák és hiányzó részletek, amiket – a fantáziámat segítségül hívva – ki kellett egészítenem. A dolog furcsasága az volt, hogy a lyukakat nem lehetett valótlan dolgokkal pótolni. A szöveg törvényszerűségei azonnal kivetették magukból. Ha igazat toldottam hozzá, az rögtön belesimult a történetbe. Anyámnál kevés hiány volt, mert sokat mesélt, és akadtak írott emlékei is. Ezeket nem szó szerint használtam fel, hanem a saját elgondolásom szerint írtam meg.

Annyiban megmaradt a kirakósjátékot idéző felépítés, hogy a kötet történetei személyek köré szerveződnek.

Ez egy privát családtörténet vagy maga a történelem alulnézetből. Mindenféle adósságot próbáltam törleszteni, elsősorban önmagam felé. A történetben szereplők már nem élnek, a saját lelkiismeretemet akartam megnyugtatni azzal, hogy a családról összegyűjthető információkat megosztom az utódokkal, arra serkentve őket, hogy őrizzék ezt a történetet, és a történeten keresztül a családot is, aminek nagy múltja van, és jó lenne, ha lenne jövője is. De az egész nem jött volna létre, ha nem lenne bennem írói ambíció, ezt kár is volna tagadnom. Az egész pályám biztosította számomra – több mint fél évszázadon át – azt a nyugalmat, hogy én az alkotófolyamat részese, egyik fontos fogaskereke vagyok, de az alkotás sosem volt igazán az enyém. Nagyon vágytam rá, hogy valamilyen műre azt mondhassam: ez az enyém. Senkivel ne kelljen megosztanom.

Nem volt példa nélküli, hogy írásba kezdett, hiszen forgatókönyveket korábban is írt.

Furcsa módon azokat sem hagyományos módon írtam meg, inkább klasszikus irodalmi forgatókönyvek voltak. Sajnálatos módon nem mindegyikből lett film, de a fiókban maradt könyvek is nagyrészt fikciós írások voltak. Most, hogy befejeztem a filmezést, annyira természetes volt számomra, hogy ha elkezdek írni, elsőként a családom történetét írom meg, akikkel sajnos nem töltöttem elég időt, és nem ismertem meg annyira, mint jó lett volna. Ez a hiány élesen, határozottan és fájón jelentkezett, úgyhogy lázasan hozzákezdtem a hozzátartozóim „újra megismeréséhez”.

A könyv fülszövegén olvasható levelezésből kiderül, hogy ez egy hosszú, nehéz folyamat volt.

Igen, kellett hozzá az Ab Ovo és Pataki Judit szelíd, de makacs pressziója és töretlen bizalma, ami nélkül talán soha nem fejezem be. Valóban hosszú és néha egészen bizarr folyamat volt. Amikor belebújok egy asszony bőrébe, aki az anyám, az egészen különös helyzet. Minden nemben lakozik valamennyi a másik nem sajátosságaiból, és azt hiszem, nekem erős, belső női énem is van.

Annyira életszerűnek tűntek a kötetben az anyja naplójegyzetei, hogy egy ideig bizonytalan voltam: talán tényleg az ő írásai kerültek a kötetbe.

Ez volt a legfőbb ambícióm. Ismertem anyám karakterét, számos gondolatát gyerekkoromtól a haláláig, így nem olyan ördögien nehéz kitalálni, milyen lehetett az apámmal való megismerkedése idején.

Nagyon szerettem a kötet játékosságát, például a lánynaplóban szemérmesen kisatírozott részeket.

Imádtam ezzel játszani! Nagyszerű dolog írni, ez egészen váratlan örömet hozott az életembe.

Korábban a forgatókönyveken kívül nem születtek írásai?

Nem igazán volt időm, borzasztóan sokat filmeztem. Nehezen írok. De furcsa módon nem úgy, hogy mindennap írok két sort, majd kihúzok egyet, hanem sokáig járok le-föl az erdőben, fejben szinte teljesen elkészül a történet, és aztán egy lendülettel megírom. Nagy adag lelkierő, felszabadultság és önbizalom kellett ahhoz, hogy az egész családomat közszemlére tegyem.

Az elején – ügyetlenül – éppen a szemérmesség kérdését pedzegettem.

Itt a jó szó! Kellett némi erő, hogy legyőzzem a szemérmemet, és vállaljam a teljes kitárulkozást. Olyan tabuként kezelt családi titkokról esik szó a könyvben, amikről a szüleim azt remélték, hogy soha senki nem fogja megtudni. De én majd a szemük elé merek állni, amiért ezt felszínre hoztam.

Egyébként kisebb dolgokat írtam korábban is, csak aztán olvastam valamilyen kiváló művet, és azt éreztem, hogy messze vagyok én ettől… De most valahogy megjött a bátorságom. Annyira a lelkemből jött. Nincs mit veszítenem, mert ez egy önazonos történet, erre az egy műre feljogosítva éreztem írónak képzelni magam. De második könyvet nem akarok írni. Harmadikat szeretnék. A második viszont mindig gyengébben sikerül. Ez filmek esetében is így van. Az elsőhöz az ember az élete árán is összeszed minden tapasztalatot, víziót, jó gondolatot, mondatot, kvázi kiírja magából az élete addigi tapasztalatát. Hogy ez sikerül-e másodszor vagy harmadszor is, az kérdés. De mint életem fontos részét jelentő tevékenységet, meg akarom tartani az írást, mert varázslatosan karban tartja a fejemet, ami ebben az életkorban komoly kihívás.

A könyvben nagyon jó arányban van jelen a humor, a fájdalom, a fanyarság, az irónia. Ez az ön személyiségéből fakad?

Egyrészt igen. Másrészt „majdnem íróként” annyit azért leszűrtem az olvasmányaimból, hogy érezzem, mik a helyes arányok. A karakterek diktáltak, csak jó sorrendbe kellett rakni őket.

Miért hihettem, hogy ön szigorú ember?

A munkában szigorú vagyok, ott nem viccelek. Minden és mindenki legyen a helyén, teljesítse azt, amiért odahívták. Szülőként viszont hiányzott belőlem a szigor. Anno a gyerekeimet, most meg a kutyámat sem tudtam igazán megnevelni. Bár nagyon hiszek abban, hogy jó példával kell elöl járni. Ez nem mindig sikerült, a különválásom például megviselte a gyerekeimet, de talán ezt leszámítva olyan mintát tudtam adni, hogy nem kellett közben orrba-szájba nevelni őket.

Édesanyja ellenben pragmatikus asszony volt, ez kiderül a kötetből.

Egy igazi törzsfőnök volt. Ami érdekes, hogy – mindenféle szándék nélkül – annyira domináns lett a könyvben is a figurája, amennyire az életünkben is meghatározó volt a jelenléte. Apám pont annyi részt kapott a könyvben, mint amennyi anyám mellett az életben jutott neki. Ahogy írtam őket, végre megértettem anyám néha kegyetlen szigorát vagy az apámat mindig körbelengő szelíd mélabút. Van egy fotó a könyvben, ami kulcs volt apám személyiségéhez. Állnak kisgyerekként Tibor bátyjával az árvaházi fotón, és végtelen szomorúság és kiszolgáltatottság árad a képből.

A könyvben erősen érezhető az operatőri látásmód, olyan, mintha képekben gondolkodna.

Mert valóban láttam magam előtt a történetet. Talán azért vagyok képes írni, mert nagyon pontos képeket látok, amik filmként peregnek a fejemben, és minden pillanatát meg tudom ragadni. De változatlanul a kép a kiindulópont számomra.

„Az én apukám gyönyörűen tud cipőt pucolni” – írta egy harmadik osztályos fogalmazásban. Mit gondol, a fia milyen történetet írt volna önről?

Valószínűleg az egyik meghatározó történet számára, amikor próbáltam megtanítani a százalékszámítás matematikai alapműveletére. Azzal illusztráltam, hogy fogtam egy almát, amit félbe-, majd cikkekre vagdalva, egészen az arcához hajolva magyaráztam, hogy mekkora része hány százalékot tesz ki. Láttam a másodikos Marci szemében, hogy figyel, koncentrál, de elveszti a fonalat, és egyszer csak megszólalt: – Neked meg nagy az orrod! Aztán az orrát illetően már a nyomomban jár.

Ahogyan az operatőri munkában is. Miért határozta el, hogy befejezi a filmezést?

Lehet, hogy ez is családi vonás. Anyám 72 évig élt a rákosligeti házban, majd mikor a racionalitás azt súgta: jobb lenne beköltöznie Pestre, eladta a házat, és jött. Azt hiszem, őszintén mondta, hogy nem remegett meg a szíve erre a döntésre. Nekem sem remegett meg a szívem, amikor kimondtam, hogy abbahagyom a filmezést. Bár nagyon sok logikus, érthető érvem van.

Magyarországon ma filmet készíteni azt jelenti, hogy az ember föladja az elveit.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem einstandja is azt mutatja, hogy megvalósult, amit Kerényi Imre mondott jó néhány éve: „Most mi jövünk!” Ez mostanra száz százalékig bekövetkezett. És ha ez csak az övék, akkor abban én nem akarok részt venni. Még akkor sem szívesen állnék be a sorba, ha a végén egy tisztességes filmet csinálnék. Az 1945 igazán szép kóda volt. Benne volt az összes filmes tapasztalatom a mával megtermékenyülve, keretbe foglalva. Soha jobb pillanat nincs a méltó lezárásra, mint most. Annak viszont örülnék, ha egy filmes elolvasná a fiókban maradt forgatókönyvemet, és úgy érezné, szívesen filmre vinné.

A könyvben Az én háborúm címmel ír a második világháború idején légópincében töltött időkről. Hogyan érintette a háború kirobbanása?

Még a könyvön dolgoztam, amikor kitört Ukrajnában a háború. Meggyőződésem volt, hogy okafogyott, amit írok, hiszen itt van egy aktuális háború, aminek egészen közelről szemtanúi vagyunk. Kit érdekel akkor egy nyolcvan évvel ezelőtti történet? De rájöttem, hogy olyan pontos lélektani analógiák vannak a kettő között, mintha ugyanaz történne. A lélek számára, egy család számára nincs különbség, és ahogy megéreztem ezt, felbátorodtam.

Nagy életművel rendelkező, idős alkotóktól is gyakran hallok olyasmit, hogy még létre kell hozniuk a nagy művet. Azzal, hogy lezárta a filmes pályáját, önben nincs efféle szorongás? Megcsinált minden fontosat?

A filmes pályafutásomat illetően nem lehet okom panaszra, most a maradék életemből szeretném kihozni a legtöbbet. Az élet már nem a film, hanem ahogyan itt beszélgetünk a kertben, finom illatok jönnek a konyhából, a kutyám idebújik a lábamhoz – ez a nagy mű, hogy az ember ebben az életkorban ezeket még magáénak tudhatja. Meg hogy már nem félek, ha egy üres papír van előttem, teleírom.

Fotók: Hartyáyni Norbert/Kultúra.hu