Mikor találkozott Musil A rajongók című színművével, és mikor döntött úgy, hogy megrendezi?
A mű 1993-ban jelent meg magyarul a Színház című folyóirat mellékletében, bár ezt megelőzően kéziratban is megkaptam a darab fordítójától, Györffy Miklóstól. Amikor elolvastam, ugyanaz az érzés kerített hatalmába, mint amikor először olvastam Nádas Pétert, vagy amikor először forgattam Botho Strauss Az idő és a szoba című darabját. Miután elolvastam Musil művét, rögtön tudtam, hogy ez a darab az enyém. Ritkán került a kezembe olyan mű, ahol az érzék és a szellem ilyen szoros szimbiózisban működött volna együtt. Itt soha nem billen el a mérleg, nem lesz belőle perverzió, de nem lesz száraz filozófia sem. Én mindig az ilyen darabokat kerestem, mert azt hiszem, ehhez az egyensúlyhoz értek igazán. Azt viszont nem gondoltam, hogy ilyen sok idő fog eltelni a szándék és a megvalósítás között.
Mi ennek az oka?
Csak találgatni tudok. Rendezőként nagyon sok színháznál kopogtattam ezzel a darabbal, mégsem találtam olyan színházigazgatót, aki ne ijedt volna meg tőle. Amikor meg én voltam színházigazgató, tulajdonképpen én is féltem. Mi lehet ennek az oka? Talán az, hogy ez egy veszélyesen nehéz darab.
A szöveg filozofikussága okozza a nehézséget?
Egyrészt igen. A szereplők rengeteget filozofálnak, sok gondolati kételyt fogalmaznak meg önmagukkal és a világgal kapcsolatban. Ez az állandó kételyben való fogalmazás már önmagában is bonyolult. Ráadásul Musil meglehetősen szövevényes történetet tálal, ahol a szereplők érzelmi viszonyai keresztül-kasul átszövik egymás életét. Ennek a magja olyan távoli múltból ered, amelyre csak utalás történik. Ebben a távoli múltban öt fiatal együtt nőtt fel egy nagyon szoros érzelmi és gondolati közösségben ? leegyszerűsítve azt is mondhatnám, hogy mindenki mindenkibe szerelmes volt, és a véletlenek formálták a párokat. A választásaik véletlensége egyfelelő valamifajta érzelmi labilitásra utal, másfelől arra, hogy a köztük lévő vonzások rendkívül kiegyenlítettek. Ez számtalan komplikációhoz vezet ? Musil végtelen érzékenységgel és kíváncsisággal bonyolítja az érzelmi szálakat.
A szereplők folyamatos filozofálásából mit és hogyan lehet a színpadon megmutatni?
Azt gondolom, hogy minden mozzanata színpadra állítható. Az első bemutatója 1929-ben volt, amely hatalmas bukással végződött, ugyanis a darabot a szerző tudta nélkül erősen megcsonkították. Ezen feldühödve Musil szigorúan kikötötte, hogy csak teljes egészében lehet előadni. Ma már szerencsére a szerzői jog nem védi az írónak ezt az óhaját.
A rajongók mostani szövege vállaltan húzott, de nem csonkított változat. Őrzi a mű szellemi gazdagságát, a szereplők végtelenül érzékeny és bonyolult kapcsolati hálózatát. Morcsányi Géza, az előadás dramaturgja rendkívül jó arányérzékkel, finoman bánt a művel, azt gondolom, minden lényeges mozzanat megőrződött, viszont számtalan olyan túlírt mondat hullott ki, amelyek csak olvasva élvezhetők, elmondva követhetetlenek.
Mi működteti a szereplők szövevényes kapcsolatait?
Ezeket a kapcsolati hálókat különös módon a szereplők gondolkodása irányítja, ez A rajongók specialitása. Nagyon találóan úgy is szokták jellemezni a művet, hogy ez az értelem drámája. Mit jelent ez? A rajongók nem tudnak és nem is akarnak szabadulni fiatalkoruk paradicsomi állapotából, amely maga a rajongás. A rajongás pedig az, amikor az ember nem tud és nem akar választani az élet végtelen lehetőségei közül. Ez tulajdonképpen maga a szabadság és egyben a szabadság csapdája is.
Ez azt jelenti, hogy gondolkodnak az életükről, és nem élik azt?
Igen, bizonyos értelemben így van, folyamatosan gondolkodnak az életükről. A pillanatnyi állapotuk foglalkoztatja őket. Nem hajlandóak a társadalmi szerepek, erkölcsi normák elfogadásával belevetni magukat az életbe. Azzal azonosulnak, hogy képtelenek elfogadni az egyfajtaságot: rettegnek attól, hogy egyféleképpen meghatározható emberek legyenek, inkább boldogan lubickolnak abban az állapotban, hogy ? mint a kaméleon ? folyamatosan változtatják az életük érzelmi színezetét.
Bejár egy ívet az életük a történet során, vagy csak állapotokat látunk?
A darab izgalma az, hogy bizonyos szempontból a rajongók rajongásának végállapotát rögzíti, azt az állapotot, amikor szembesülnek a ténnyel: így nem nagyon lehet élni. Ekkor felmerül a kérdés: ha így nem, akkor hogyan tovább? A darab egy végstádium, és ebből különböző irányba mozdulnak el a figurák.
Ez egy húszas évekbeli történet. Hogyan illeszkedik a mába?
Bár a történet a húszas években játszódik, és minden figurája odavaló, azok a konfliktusok, gondolatok, kételyek, érzelmi csapdák, amelyekben vívódnak, nem csupán a húszas évek sajátja.
A történet érzékenységén, a darab izgalmas kérdésfelvetésein túl még milyen ok szólt a megrendezés mellett?
Számomra Musil nem egy színdarab a sok közül. Azért rendeztem meg, mert szeretném megosztani azt a szellemi élményt, amely A rajongók olvasásából fakadt bennem, és egyben ráirányítani a figyelmet Musilra, a 20. század egyik legnagyobb szellemi óriására, aki sem életében, sem halála után nem élvezhetett olyan népszerűséget, mint mondjuk kortársa, Thomas Mann. Szellemi rangjához egyszerűen méltatlan ez a mellőzöttség. Nekem mindig fontos volt, hogy amivel foglalkozom, abban legyen valami szellemi kihívás. Ezek voltak pályám legmeghatározóbb színdarabjai, ezekre vagyok a legbüszkébb. Magyarországon én rendeztem először Boris Viant; bemutathattam Nádas Péter Takarítását, amely által Nádas bekerült a színházi körforgásba; Botho Strauß műveit behoztam a magyar színházi köztudatba, tíz évvel ezelőtt megrendezhettem Proust Az eltűnt idő nyomában című regényéből készült angol adaptációt. Ezek mind olyan kalandoknak az eredményei voltak, amelyeket a belőlük áradó szellemi kihívás inspirált.
Nem csak rendezi, a díszletet is Ön tervezi. Hogyan alakult ez a helyzet?
Ha egy adott darabot elolvasva támad valamilyen vízióm, akkor szívesen belevágok a díszlettervezésbe, ha nem, akkor segítséget kérek. Musil esetében az előbbi történt. Amikor újraolvastam, láttam magam előtt egy különleges, fehér, sziporkázó teret, amelyben minimális tárgy van, és ezek a tárgyak is leginkább formájukkal és színeikkel, szimbolikusan és jelzésszerűen vannak jelen. Mindez arra utal, hogy ahogy a darab szereplői élnek, az csak az élet párlata.
Mit kért Zoób Kati jelmeztervezőtől?
Őt magát kértem, a stiláris és szellemi érzékenységét. Kati hallatlanul érzékeny olvasója ezeknek a típusú műveknek, és ahogy ő közelít egy darabhoz, abból nem divatshow lesz, hanem vizuális információkat tartalmazó költemények színekből, anyagokból, formákból.
Önben több mint húsz éve érlelődik a darab, az előadásban játszó színészek azonban most találkoztak vele először. Sikerült közössé tenni ezt a húszéves álmot?
A beszélgetésünk elején említettem, hogy mennyi kételyt támaszt az emberben a színdarab, ha meg akarja valósítani. Ezt a kételyt tovább erősíti a szerző instrukciója, amely rögtön a szereplők leírását követi: ?a darab szereplői kivétel nélkül nagyon fiatalok és nagyon szépek?. Tegyük hozzá még gyorsan zárójelben: és persze nagyon tehetségesek. Hogy ezt így, együtt az ember egy adott társulatban megtalálja, az igen ritka állapot. Lehet, azért is érett meg most az idő arra, hogy ez a darab színre kerülhessen, mert ennek az előadásnak a főszereplői, a négy főhős kivétel nélkül nagyon fiatal és nagyon szép, ráadásul tehetséges is. Ezek a tulajdonságok adtak inspirációt, erőt ahhoz, hogy higgyek ebben a vállalkozásban, és most már, amikor a próbák végére jutottunk, úgy érzem, nem is volt hiábavaló.
Az előadás premierje a székesfehérvári Vörösmarty Színházban lesz 2016. április 23-án.
Szöveg: Kovács Emőke / Vörösmarty Színház
Fotó: Vörösmarty Színház
